Antal, az akadémikus, Mihály, a művész | Száz Magyar Falu

Antal, az akadémikus, Mihály, a művész

A település történetében hosszú évszázadokon át fontos szerepet játszott a Zichy nemes család. Zics, ez a Zalától csak néhány kilométerre található község volt a névadója annak a famíliának, amelynek már a XV. század elején voltak Zala határában birtokai Zichy Paska révén. A Zichyekből a XVIII. század folyamán részben különvált a Habsburg-hű grófi ág. A főnemesi címekkel nem rendelkező zalai Zichyek két leghíresebbje a tudós és politikus, Antal, valamint a festőművész, Mihály a XIX. század második felének legjelentősebb magyar tudományos, közéleti, illetve művészi személyiségei közé tartoztak. Habár Zichy Antal tudós ember, akadémikus, országos hírű politikus volt, valamint végrendeletében szülőfalujára is hagyott tekintélyes vagyonából, emlékét, úgy látszik, híressé vált festőművész öccse, Mihály elhomályosította.

A Zichyek középnemesi, zajki ágából származó Zichy Sándor és a szintén nemesi családból származó Eperjessy Julianna Antal nevű gyermeke 1823. november 7-én látta meg a napvilágot a család zalai kúriáján. Apjukat, aki már korábban sokat betegeskedett, a Zichy fiúk még ifjúságuk során elvesztették, így neveltetésük jórészt édesanyjukra maradt. Az édesanya mind a Mihály fia által festett képeken, mind az 1862-ben, időskorában róla készített felvételen határozott, sokat megélt, erős akarattal rendelkező asszony benyomását kelti.

Zichy Antal magántanulmányok után a gimnáziumot Veszprémben végezte a piaristák iskolájában, majd ezt követően az egyetem jogi fakultására iratkozott be Pesten. Egyetemi tanulmányai után patvarista (joggyakornok) lett Szentkirályi Mórnál, Pest vármegye alispánjánál, majd Somogy neves szülötténél, Somssich Pál országgyűlési követnél joggyakornokoskodott az 1843–44-es Országgyűlés idején. Önálló pályáját Moson vármegye aljegyzőjeként és tiszti ügyészeként kezdte meg, és itt választották az 1847–48-as diéta követévé. Az 1848–49-es szabadságharc alatt a Debrecenbe kényszerülő magyar országgyűléssel tartott, és mint az úgynevezett békepárt tagja tevékenykedett. A magyar szabadságharc 1849. augusztusi leverése után haditörvényszék elé állították, az ítélet Somogy megyei családi birtokaira internálta.

Az idősebbik Zichy fiú 1850-es évekbeli tevékenységéről egyelőre keveset tudunk. Többek között részt vett egy megyei gazdászati egylet munkájában Somogyban, a borászati szakosztály egyik vezéregyénisége vált belőle. Ebben a nehéz politikai időszakban a családját ért sorscsapások is sújtották, egymás után vesztette el szeretteit. A zalai régi temető félhomályában egymás szomszédságában áll az 1852-ben, harmincévesen elhunyt első feleségének, Tomsics Júliának és az 1857-ben, huszonegy évesen meghalt második feleségének, Gotthard Flórának a íremléke. Köztük egy gyermekkoporsót formázó sírkövön olvasható felirat – „Zichy Flóra 1857 1858” – mutatja meg a hozzá legközelebb állók végső nyughelyét.

Öccséhez hasonlóan Antalnak is volt tehetsége a festéshez. Ennek ékes bizonyítéka az a kép, melyet 1860-ban készített. Ez a Mária Magdolnát ábrázoló festmény – amelyről már megemlékeztünk – a zalai templomot díszíti.

A politikusi és tudósi életút azonban a művészetnél jobban vonzotta Zichy Antalt. 1860-ban Somogy vármegye főjegyzője, majd hamarosan szülőföldjének, a Tabi kerületnek országgyűlési követe lett. Ez idő tájt a politikai élet megélénkült az országban, ezért például Zichy Antal 1864-ben már hosszabb időt töltött a fővárosban, mint birtokain. Nagy lendülettel vetette bele magát az 1865–68-as országgyűlés munkájába. Ezekben az években már az osztrákokkal való kiegyezés, vagy ahogy akkor mondták a kiegyenlítődés mellett állt ki, nem tagadva meg ’48-as múltját sem: „Valamint Tabon választóim előtt, úgy Pesten az ország színe előtt is bátran kifejeztem az 1848-ki törvényekhez, a szabadság s alkotmányos fejlődés ügyéhez ragaszkodásomat, de egyúttal azon rendíthetetlen meggyőződésemet, hogy mi magyarok nem a forradalomtól várhatjuk boldogságunkat, hanem a felséges uralkodó házzal, s az örökös tartományok népeivel kötendő kiegyezéstől, s egymás jogainak kölcsönös tiszteletben tartásától.”

Zichy Antal az 1865. évi országgyűlési választásokon ismét szülőföldjén, a Tabi kerületben mérette meg magát. Bár volt vetélytársa, sikeréhez nem sok kétség férhetett. A választási hadjárat során nevével hímzett zászlók lobogtak, és a kortesei ilyen és ehhez hasonló rigmusokat énekeltek: „Zichy a mi emberünk, / Marad a mi követünk, / Nem kell annak semmi sem, / Csak hazánk boldog legyen.”

A politikai pályafutásáról szóló egyik írás szerzője szerint, a „…a tabi követválasztás diadalmenet volt Zichy számára. Zaláról királyi menethez illő pompával hozták be [Tabra], lába csak akkor érhette a földet, ha nagy-nagy könyörgésre választói letették. 1865 novemberétől néhány éven át a népszerűsége csúcsán volt – elsősorban a tanítók körében.” Azért a tanítók körében, mert a „nemzet napszámosainak” felemeléséért sokat tett, többek között a népiskolai törvény előkészítése és végrehajtatása során – ahogy erre korábban már szintén utaltunk. E nagy horderejű törvény gyakorlati megvalósításában is közreműködött, életbe léptetése után elfoglalta Pest vármegye tanfelügyelőjének hivatali székét.

Zichy Antalt a Tabi kerületben való 1865-ös, másodszori képviselővé választását követően Pápa és Sopron közönsége szintén megválasztotta követnek az Országgyűlésbe, ahol 1882-ig politizált. A főrendiháznak az 1880-as évek végén lett a tagja, itt a szabadelvű, konzervatív körökhöz tartozott.

Mint író és könyvszerető ember, azon volt, hogy minél többekhez jussanak el a jó és hasznos olvasmányok. Bolevácz József szerint Zichy a Kaszinónak is nevezett, 1869-ben alakult Tabi Polgári Olvasókörnek adományozta a Fáy András hagyatékából megvásárolt mintegy kétezer-háromszáz kötetes könyvtárat.

Írói pályája az 1848–49-es forradalom és szabadságharc előtti években kezdődött kisebb lírai költeményekkel, hírlapi cikkekkel, melyek többek között az Életképekben és a Honderűben jelentek meg. A szabadságharc idején a Jókai Mór szerkesztette Esti Lapok munkatársa volt. Az 1850-es évek fojtó levegője után az alkotmányosság helyreállításán tollal is munkálkodók között találjuk a következő évtizedben a zalai földbirtokost. A Pesti Naplóba írt vezércikkei és – a korszakra oly jellemző műfajt képviselő – röpiratai hozzájárultak a közjogi kérdések tisztázásához. Dolgozott Csengery Antal Budapesti Szemléjébe, Arany János Koszorújába is. Számos irodalmi alkotása közt történelmi szomorújátékot írt Oliver Cromwellről, a művet 1865-ben Teleki Díjjal jutalmazták, és lefordította Gotthold Ephraim Lessing drámai költeményét, a Bölcs Náthánt.

Somogy megye első, rendszeresen megjelenő újságja, a Roboz István szerkesztésében 1866-tól mintegy fél évszázadon át kiadott, Somogy című hetilap szintén külső munkatársaként tartotta számon Zichy Antalt.

A politikus Zichy számos tudományos írást is publikált. Értekezett Anglia történetéről, a szónoklatról, Lessingről, és sok évet szentelt Széchenyi István élete tanulmányozásának, akiről egyebek mellett életrajzot is megjelentetett. 1866-ban a Kisfaludy Társaság tagjává választotta, székfoglalóját a Szónoklatról című előadással tartotta meg. A Magyar Tudományos Akadémia 1870-ben levelező, 1877-ben rendes tagjává választotta. Itt Horatius szatíráinak műfordítása, valamint az ehhez írt bevezető és magyarázatok adták székfoglalójának témáját. A tudós férfiú, Hunfalvy Pál halála (1891) után az Akadémia I. osztályának elnöke lett.

A politikus és tudós Zichy Antal Budapesten hunyt el 1898. május 19-én. Végrendeletében nagyvonalú volt az Akadémiához: az erzsébetvárosi, Wesselényi utca 68. szám alatti, nyolcvanezer forint értékűre becsült házát a tudós testületre hagyta. Budapest székesfőváros kapta az ugyanitt lévő, Rottenbiller utcai, ötvenezer forintra taksált házát, azzal a kikötéssel, hogy özvegye haláláig benne lakhat. Zala megyei birtokát öccsének, Mihálynak fiára, Miklósra testálta, míg szülőhelyére, a Somogy megyei Zalára a község határában lévő birtokából adományozott mintegy hatvanholdnyi területet, hogy ennek jövedelmeit a helyi elemi iskola fenntartására fordítsák.

A Zichy Antal haláláról tudósító Somogy című hetilap meleg szavakkal búcsúzott Zala híres szülöttétől. „Politikus és író, szónok és tudós egyformán kitűnő. A megyegyűléseken hosszú időn át nevezetes marad az a küzdelem, melyet Somssich Miklós és Pál úgy Zichy Antal politikai téren vívtak meg. Ez volt Somogy megyének aranykora gyűléstermében a politikai szónoklatokban. A boldogultat úgy nagy tudománya, mint kiváló lelki tulajdonai, csendes, áldott jósága és aranytiszta politikai jelleme egyformán szeretetté tették. A népszerűséget nem hajhászta, s mégis mindig nyomában járt. Ellensége nem volt, de szerette, a ki csak ismerte.”

Mivel a festőművész Zichy Mihályról számos – köztük több kiváló – életrajz, tanulmány szól, itt nem tartjuk szükségesnek elmélyült elemzést adni páratlan életútjáról és művészetéről, különösen, ha megfogadjuk 1876-ban írt sorait: „Igazán szerencsések azok, akiknek életrajzát nem hamisítják meg ellenséges, avagy túlzottan baráti kiegészítésekkel […]. Csekélységemnek szerencsétlensége az, hogy oly sok oldalról és nyelven ködösítettek el: miért is későbbi életrajzíróm átkozott zavarban lesz a valóság fölismerésében.”

Habár Zichy Mihály élete során – kisgyermekkorán kívül – nem sokat időzött szülőhelyén, Zalán, Európa-szerte elismert művészetével és országos érdeklődésre számot tartó néprajzi és könyvgyűjteményével olyan örökséget hagyott e kis „Isten háta mögötti” somogyi településre, melyet jóval gazdagabb falvak, városok is szívesen mondanának magukénak.

Zichy Sándor és Eperjessy Julianna Mihály nevű gyermeke 1827. október 14-én született a zalai kúrián. Mihály még nagyon fiatal volt, amikor édesapja meghalt. Az özvegy édesanya a társadalmi rang által megkövetelt anyagiakat csak nagy nehézségek árán tudta előteremteni.

A kis Mihálynál már egészen fiatal korában megnyilvánultak képírói, művészi képességei, igaz, ezt eleinte a kastélyépület falai, könyvek, füzetek és még asztalterítők is bánták. Derültséget tudott kicsalni azokkal a jól sikerült kis karikatúraszerű rajzokkal, melyeken környezete embereit figurázta ki. Akik látták, elragadtatással beszéltek arról a rajzáról, amelyet még szintén gyermekkorában Kaposváron készített a megyegyűlés jelesebb személyiségeiről.

Mihályt a középnemesség e korban bevett gyakorlatának megfelelően otthon taníttatták – őt mintegy tízéves koráig –, Veszprémbe járt gimnáziumba, ám itt jó kezdés után tizenkét évesen bukás és kicsapás veszélye fenyegette. Ezért ezt követően édesanyja Antal bátyjával együtt Pestre vitette, és a piaristák gimnáziumába íratta be a testvéreket. Mihály itt már az eminensek közé számított.

1842-ben a művészi hajlamokat mutató Zichyt a velencei származású Marastoni Jakab vette szárnyai alá. „Marastoni volt az, aki a bennem pislogó parazsat lángra lobbantotta” – írta a később híres festő. A gimnázium elvégzése után édesanyja kívánságára beiratkozott a pesti egyetem jogi fakultására, de itt az előadásokat csak hébe-hóba látogatta, így szülője 1844-ben a bécsi egyetem jogi karára íratta be. Egy évet sem töltött el itt, mert a festészet elemi erővel vonzotta magához az ifjú Zichy Mihályt. Bécsben a kor elismert művészének, Ferdinand Georg Waldmüllernek (1793–1865) lett a tanítványa. Ekkor írta bátyjának Mihály: „érzem, ki fogom emelni magam a középszerűség (melly oly nagyra emelkedett itt) sorából; ’s csak egyedül a művészet által, mellyet egész életemben csak egy perczig elhagyni nem fogok”.

Özvegy édesanyja diplomatát szeretett volna képeztetni Mihályból. A korban még erősen élt a „nemesség kötelez” elve – nemesember nem vállal kétkezi munkát, és a festészet, ha pénzért művelik annak számított. Mihályban az alkotás vágya mindennél erősebb volt azonban, ezért nem habozott, amikor 1847–48 telén elhagyhatta Magyarországot, mivel úgy látszott, művészetéből és ennek tanításából saját egzisztenciát teremthet magának.

I. Miklós orosz cár Bécsben időző sógornőjének, Ilona nagyhercegnőnek leánya, Katarina Mihajlovna is tanult festeni Waldmüllertől. Mikor az előkelő orosz vendégek Gleichbergbe, majd Szentpétervárra invitálták a neves festőt, ő maga helyett Zichy Mihályt ajánlotta, aki elfogadta, hogy

a nagyhercegnő festészeti tanulmányainak a továbbiakban a mestere lesz. 1848 forradalmi tavaszán a cár hazarendelte Ilona nagyhercegnőt udvartartásával együtt, és Zichy rövid habozás után követte őket Szentpétervárra. Itt Katalin nagyhercegnő oktatásán kívül Ilona nagyhercegnő udvari festője is lett.

Utóbbi megbízatás nem esett egybe Zichy művészi ambícióival, és a Katarina hercegnővel kialakult bensőséges viszonyt sem nézték jó szemmel, így 1850 elején megvált a nagyhercegnői udvartól. Főleg anyagi nehézségei miatt Szentpétervártól azonban nem tudott elköltözni. Egy helyi fényképésznél retusőrködött, ahol miniatűr festményekre is kapott megrendeléseket. Egy ilyen kis remekmű megpillantása után hívták a cári udvarba. Hivatalos állást nem kapott, de 1853-tól a cári Romanov család képíró krónikásának számított. Közben feleségül vett egy egyszerű orosz nőt, Ersoff Alexandrát, akitől két leánya született: Olga, majd Mária.

Az 1855-ben trónra került új cár, II. Sándor is nagy pártfogója lett Zichynek. Művei ekkor már jól jövedelmeztek, többfelé hívták dolgozni, ezért a cár, hogy megtarthassa az addigra már Európa képzőművészköreiben is elismerést kivívott magyar művészt, 1859 januárjától udvari festőjévé nevezte ki. A magyar nemes Zichynek anyagi biztonságért cserébe el kellett viselnie, hogy a munkaadója szinte a végletekig kihasználta, saját művészi ambícióit háttérbe kellett szorítania. Egyik életrajzírója, Bende János kissé patetikus megfogalmazásában: „Úgy érezte ő magát mindvégig a cári udvarban, mint a levegő-óceán végtelen szabadsága után vágyódó sas valamely csillogó, aranyos kalickában. Kényelmet és biztos megélhetést nyújtott ez az aranykalicka, de akadályozta az ő szabadságszerető és az emberiség nagy ideáljaiért hevülő lelkének szabad szárnyalását.”

A cári körökben munkája során a vén kontinens számos uralkodóházából vendégségbe érkezett neves személyiséggel hozta össze a sors, akik gyakran hívták meg szülőföldjükre. Így került a walesi herceg, a későbbi VII. Edward angol király országába is 1871-ben, és ahol megfordult, ott papíron vagy vásznon örökítette meg a látottakat. Nem lett Angliában udvari művész, pedig miután 1873-ban kilépett a cári szolgálatból – és ismét pénzügyi nehézségekkel kellett szembenéznie – lehetősége nyílott rá.

Zichy Mihály családjával együtt rövidesen hazatért Magyarországra, szeretteit már korábban Zalán helyezte el, ő pedig Antal bátyjával több európai országot érintő körútra indult. Eddigre már két újabb gyermeke élt édesanyjukkal a faluban: Zsófia és Miklós.

1874 elején Párizsban telepedett le. A francia fővárosban már más művészeti irányok domináltak. „Meggyőződtem arról, hogy az új divatos festészetből kikoptam” – írta bátyjának 1879-ben. A magyar művész Gustav Doréval, a nagyhírű illusztrátorral baráti viszonyba került, de más képzőművészekkel alig. Inkább írók között érezte jól magát, Victor Hugo, Alexander Dumas társaságában. Munkácsy Mihály, egy másik magyar festőóriás is Párizsban lakott ekkor, de tőle a kezdeti szívélyes fogadtatás után elhidegült Zichy. Részben a családját pótolta tíz éven át Mary Etlinger, az orosz cár udvari orvosának leánya, akit már Szentpéterváron kezdett festeni tanítani, és aki 1874-ben mestere után ment Párizsba.

Zichy Mihály művészeti és társadalmi életet szervező tevékenysége már Oroszországban is rendkívül intenzív, ahogy később Franciaországban is. Ennek keretében 1875–1880 között elnöke volt a Párizsi Magyar Egyletnek.

A művészi talentummal megáldott zalai nemesifjú külhoni pályájáról szülőföldjének lakói is értesültek. Már az 1850-es években így írt Csorba József, a vármegyéről szóló egyik első munka kulturális viszonyokat taglaló fejezetében: „Itt kapott szikrát jeles Zichynkben amaz festői tehetség, melly majd lángba ment, ’s derék honfiunkat a’ fényes pétervári udvarhoz vitte…”

1880 tavaszán Zichy Mihály azzal a szándékkal érkezett vissza Magyarországra, hogy végleg letelepszik idehaza. A franciaországi csalódásokat a zalai birtokon alkotói magányban akarta feledtetni, de életének ez a szakasza meglehetősen rövidre sikeredett. Pedig itt egész családja körülvette, sőt tanítványa-bizalmasa, Mary Etlinger is vele élt. Jókai szerint, aki meglátogatta Somogy megyei birtokán Zichyt, „családja egészen orosz”. Feleségével, Ersoff Alexandrával, aki „valódi orosz szőke szépség”, oroszul társalgott Zichy, de három „igen szép leányával” magyarul. Mary Etlinger jelenlétét a zalai kúrián azzal a – talán saját maga számára is alig hihető – magyarázattal próbálta menteni a cikkben az írófejedelem, hogy „a festők egymás irányában nemnélküliek”. Zichy sokat dolgozott Zalán.

A zalai kúrián Mihály előzetes kérésére Antal bátyja egy műtermet alakíttatott ki, amelyet a festő hazaérkezése után maga rendezett be. A helyiség tág tere lehetőséget adott nagyméretű képek elkészítéséhez. Zichy Mihály itt fejezte be a Kísértetek órája című képét, és foglalkozhatott a Béke áldásai című nagy kompozícióval. A Vasárnapi Újság többször adott hírt Zichyről magyarországi tartózkodása alatt. 1880 júliusának elején megemlítették, hogy „jeles művészünk már Zalán időzik, és szorgalmasan dolgozik műtermében. Jelenleg egy nagy festmény foglalja el: a »Halottak táncza«, mely Saint-Saëns »La dance macabre« zenekölteménye lefestve”. A kúria és a műterem falaira a festő kisebb olajfestményei és akvarelljei kerültek.

Zichy Mihálynak szülőhelye népével kialakított kapcsolatáról kevés forrás szól. Amikor Jókaival, az író 1880-as látogatása alkalmával, kimentek az utcára, helybeli fiatalok siettek a festőművészhez, és sorra kezet csókoltak neki. A művész a falu öregjeit, elöljáróit magához hívatta, és tudatta velük, hogy az általa a zalai templom tornyába megrendelt harang hamarosan megérkezik, és a harangszentelési ünnepélyt követő lakoma költségeit is ő fogja állni. Jókai számára ez egy jóravaló keleti kényúr képét sugallta, és meg is jegyezte: „úgy él közöttük, mint egy igazi hoszpodár” (fejedelem, uralkodó).

Prém József, akinél szintén olvashatunk a festő életének szülőfalujában eltöltött éveiről, már-már idilli képet rajzol a falubeliek és egykori földesuruk – most a legnagyobb helybeli földbirtokos família egyik férfi tagja – közti kapcsolatról. Zichy Mihály a zalai templom új harangja költségeinek egy részét is fedezte, és ennek 1880. évi felavatásakor – amely alkalommal kérésére a Rákóczi-indulót játszották – megvendégelte a falu apraja-nagyját. (Pedig ekkor súlyos anyagi gondok nyomasztották a zalai Zichyeket. Hiába volt a nagy családi földvagyon, ha annak megműveltetését nem tudták korszerűsíteni, fejleszteni. Találóan jegyezte meg erről a művész Zichy: „nagy fekvő vagyon és nyomor elől hátul”.)

Máskor helybeli parasztembereknek és gyermekeiknek mutatta meg képeit és magyarázta jelentésüket. Hosszan taglalta A Démon fegyverei című képének tartalmát is, amely az európai politikát irányító uralkodókat jelenítette meg. Prém szerint annyira szerették Zichy Mihályt szülőföldjén, hogy 1880 augusztusában a Tabi kerület potentátjai küldöttségbe mentek hozzá, hogy megkérjék: jelöltesse magát a kerület országgyűlési képviselőjének. A művésznek egyáltalán nem voltak ilyen ambíciói, így udvariasan elhárította magától a megtiszteltetést. Állítólag keserűen azt is megjegyezte, hogy „az is elég baj, hogy képeimből merő politikát sütnek ki”. (Utóbbi megjegyzésben a „merő” szón volt a hangsúly, mivel politikai jelentést hordozó műveiben a politikai, és nem a művészi alkotást látta általában a kortárs közönség – Zichy legnagyobb bánatára.)

Mihály hazaérkeztével kiéleződtek ellentétei bátyjával, Antallal. Ennek fő okait a festő jogilag nem szabályozott családi helyzete és a zalai Zichyek anyagi nehézségei jelentették. Zichy Mihály házasságát nem ismerték el

az ortodox vallás szerint, így gyermekei törvénytelennek számítottak, sőt száműzetésre is ítélhették volna családjával együtt Oroszországban. Itthon is sok jogi hercehurcába került gyermekei törvényességének elismertetése. A kérdés rendezetlensége miatt fennállt annak a veszély, hogy Antal és Mihály halála után a családi vagyon a nágocsi Zichyiek kezére kerül.

A feszítő anyagi gondok sarkallták például arra Mihályt, hogy szétnézzen a zalai birtokon, 1880 őszén még a kúria téli kifűtése is kérdéses volt: „A zalai ház tüzelő fája végett se aggódjon Antal bátyám – mert ma 9-től reggel 2-ig délután bejártam a vágásokat, főkép a büdösi vágást. Ügyesen (de nem ártva, sőt ellenkezőleg, használva a jövendő erdőnek) kezelve, ebből elegendő fát lehetne kihuzni erre és sok további esztendőre. Csak most Lővy ur [a birtok bérlője] ne álljon elő valami Antal bátyámtól elfelejtett levéllel, vagy a jövőben ne engedje szalmáért át a tüzelő fánkat. – Moralisa az én ittlétemnek az, hogy, a ki nem ért nem tud gazdálkodni az nem érdemli meg, hogy jószága legyen, és legokosabban teszi, ha eladja.” A birtok eladását azért is vetette fel Mihály, mert ekkor derült ki, hogy kettejük öröksége egyedül Antal nevére került a birtokíveken. Ez a sérelem olyannyira megrontotta kettejük viszonyát, hogy miután végül mégis és újra elhagyta Zalát, még bátyja 1898-ban bekövetkezett halála okán sem látogatott haza.

Zichy Mihály szülőfalujában tartózkodva is sorra kapta a felkéréseket különféle irodalmi alkotások illusztrálására. Itt rajzolt tizennyolc Petőfi Sándor-vershez tizennyolc képet, amelyek még 1880-ban kötetben is megjelentek. Akadt ezek között szülőföldjét megjelenítő rajz is, ismertetéséhez a Zichy Mihályról készült egyik legjobb monográfia íróját, Berkovits Ilonát hívtuk segítségül: „A szerelem, a szerelem [című vers] illusztrációján élethűen, valószerűen ábrázolja a szerelmes juhászt, amint egy új ágakat hajtó csonka fatörzs mellett magába roskadtan, tépelődve néz maga elé. Egy vérbeli, komor tekintetű somogyi juhászt rajzolt. A népművészetért lelkesedő művész gondosan rajzolta, szőttes mintáját is kicifrázta a juhász földön heverő tarisznyáján. Állatszeretetével rajzolta meg a juhász kutyáját, mely értelmesen figyeli bánatos gazdáját. A nyáj e közben a tiltott vetésben látható; s mögötte ott borong a somogyi lankás, dombos, szépséges táj. Zichy ritkán örökítette meg szülőföldjének tájait. Ez az illusztráció annál becsesebb, mert rajta szűkebb hazájának messzenyúló horizontját rajzolta a háttér erdős, lankás vidékével. A hazatért művész szülőföldje iránti szeretete, a gyermekkor édes emléke éled fel ezen a Petőfi-illusztráción. El akar szakadni hazájától, s ugyanakkor, ha csak egy Petőfi-illusztráción is, szeretettel öleli magához szűkebb hazája földjét. A töprengő, tépelődő juhász ábrázolása mögött pedig a művész töprengése és keserűsége él. (Valószínű, hogy Zichy ez időben […] festette a […] Birkamosás című akvarelljét, amelyen ugyancsak Somogy lankás tájai, juhászai elevenednek meg; talán ugyancsak a gyermekkor felejthetetlen élményeivel gazdagítva a valóságot.)”

A művész Rusztaveli Párducbőrös lovagjához készített képeket, majd Lermontov Démonához készítendő képekhez az Észak-Kaukázusba utazott 1883-ban. Zichy 1881 elején el is hagyta Zalát Mary Etlinger társaságában. Ezt megelőzően írta ügyvédjének a családi birtokviszonyok rendezésének és gyermekei törvényesítésének nehézségeire utalva: „A gordiusi csomó ezekhez képest egy szimpla gatyamadzagkötés.” Elutazásának okai között szerepelt, hogy a magyar művészeti életben sem sikerült olyan körökkel elfogadtatnia magát, amelyek a hazai képzőművészeti életet irányították. Zichy Mihály túl jelentős művész és túl erős egyéniség volt ahhoz, semhogy szívesen látták volna intézmények, testületek élén, ő pedig nemcsak a képeivel akart hatni. Tapasztalatait így summázza: „Én megvallom őszintén, hogy Hazámban, se mint polgár, se mint festész, de még tulajdon és legközelebb családom körében is, nem jól érzem magamat.”

Zichynek kitüntetett ünneplésben volt része oroszországi útja során, de a döntő lökést itteni letelepedésére az adta, hogy II. Sándor ellen – akivel nyolc évvel korábbi távozása előtt kissé összekülönbözött – sikeres bombamerényletet hajtottak végre 1881 márciusában, és az uralkodó utódja, III. Sándor ismét udvari festőnek szerződtette a magyar művészt. Zichy ezt követően óriási munkabírással dolgozott rajzain, festményein.

Zichy termékeny munkanapjait öregkorában betegségek nehezítették. Fia halálát is el kellett viselnie, aki 1900-ban hunyt el. A művésznek magyarországi elismerésben továbbra sem igen volt része, a magyar művészeti élet továbbra sem tekintette sajátjának. A Zaláról elszármazott mestert mégis két országban gyászolták 1906. február 28-án beköszöntött halálakor: Oroszhonban és a soha meg nem tagadott szülőhazában, Magyarországon. Először kedvenc finnországi nyaralóhelyén, Lachtán akarták eltemetni. A magyar kormány gyorsan lépett, és a nemzet halottjának nyilvánította Zichy Mihályt, majd tetemét hazahozatta, hogy március 19-én a fővárosban, a Műcsarnok előtt felravatalozzák, és a budapesti Kerepesi temetőben örök nyughelyére temessék. A szertartáson szülőfaluját Kadlicskó Pál és Kázik András képviselte, akiket a Tabi Körjegyzőség részéről Kéz Sándor körjegyző kísért el.

Zichy Mihály gazdag életművének áttekintését nehezíti, hogy alkotásai nagyon sok helyre kerültek. Ő maga is azt vallotta, hogy oeuvre-jéről „határozott ítéletet” csak akkor mondhatnak, ha műveit „egybegyűjtve látják”, ez pedig lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Művészetére az ifjúkori bécsi biedermeier kezdetek után a romantika és a realizmus hatása nyomta rá a bélyegét. Mégis az akadémizmus eszköztárával élt a leggyakrabban, miközben képi kifejezésmódjában az allegorikus és a realista megközelítési módok mindegyik alkotói korszakában jelen voltak. Könyvillusztrációinak bősége lenyűgöző. Ezek kezdetben főleg dezilluzionista és dekadens jegyeket hordoztak, az 1880-as évektől posztromantikus derű stíluselemeivel árnyalva. Az irodalom mint inspiráló, ihletmerítő közeg végigvonult az e téren is művelt festő művészeti pályáján.

A XIX. század második felében Európa nyugati felén a képzőművészet fejlődése az addig a megrendelő ízléséhez alkalmazkodó akadémizmustól gyakorlatilag elszakadt. Ez a Közép- és Kelet-Európában éledező nemzeti művészetek alkotóinak nem könnyítette meg a pályáját. Minderről Gellér Katalin így írt Zichy Mihály képírói életútját elemezve: „…a senki földjére érkezett az a közép-európai művész, aki, mint Zichy is, nem tudott közvetlenül a nemzeti sorskérdésekkel összefonódni. A kis művészközösségekben formálódó új művészeti törekvések éltető közege híján nyugati kortársainál mélyebben élte át a gyökértelenség érzését, jellegzetes kelet-európai művészpálya az övé: amikor szabad, egyéni kibontakozása előtt megnyílt a lehetőség, már nem tudott megújulni az uralkodó művészetfelfogás akár önként vállalt, akár fel sem ismert tradicionalizmusa miatt.”

Álljon itt a festő dédunokájának, a Zichy Mihály Múzeum ügyét szívén viselő Csicsery-Rónay Istvánnak is néhány értékelő sora. Bár a művész négy cárt is kiszolgált, „…ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy eszményeit – szabadgondolkodás, az emberi jogok, háborúellenesség, a halálbüntetés elítélése, a viktoriánus morál elleni lázadása – ne fejezze ki művészetében. Híres művei az inkvizíciót idéző Zsidó mártírok, Autodafé, a háború szörnyűségeit bemutató Rombolás géniuszának diadala, az ultramontán egyházat megbélyegző Luther látomása, illusztrációi Petőfi verseihez (egyik: Akasszátok fel a királyokat), az 1848-as magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos képe a börtönben kivégzése előtt, a szolgalelkű udvaroncokat gúnyoló rajzai, az egészséges erotikát hirdető rajzsorozata, a Szerelem. […] Művészete teljesen egyedülálló, egyéni, senki máséhoz nem hasonlítható. Romantikus, de eleinte a biedermeier, később a realizmus is jellemzi. Rajzolózsenije a legnagyobb magyar rajzolóművésszé avatja. Illusztrációi Shakespeare-hez, Goethe-hez, Lermontovhoz, Rusztavelihez, Madáchhoz stb. világviszonylatban is az illusztrátorok élvonalába helyezi.”

Témaválasztása, stílusokban való jártassága, historizáló-akadémikus szemlélete a történelemi és néprajzi mű-előtanulmányai, valamint irodalmi műveltsége szinte polihisztorrá emelték Zichy Mihályt. Epikus előadásmódja, sorozatban gondolkodása, színpadias hatású megjelenítései a késő romantika egyik csúcspontjaként értékelhetők. Művészetét és életművét monumentálisnak, de megkésettnek minősítik. Az utókor a máig ható mesterben „a XIX. századi rajzművészet legbravúrosabb magyar képviselőjét” tiszteli. A megkésettség az utókor művészettörténészeire is vonatkoztatható: Zichy Mihály munkássága pontos helyének kijelölése a magyar és az egyetemes Panteonban egyelőre várat magára.