Az esztendő és az élet rendje | Száz Magyar Falu

Az esztendő és az élet rendje

A népszokások Zámolyon is végigkísérték az esztendőt, az emberélet fordulóit, a munka állomásait. Csoóri Sándor így emlékezett meg róluk a Tenger és diólevél lapjain: „A farsang nekem hó volt, lakodalom, riasztópisztolyok durrogása, főttkukorica-evés marokkal és szó szerinti farsangolás csöngős, lovas szánkókkal végig a falun. S hasonlóan a várt májusi pillanat, a májusfa állítása a körülötte pántlikázó történetekkel is pontosan annyi volt csak, amennyi ezen a napon megesett.

Igaz, ez sose volt kevés, mert Zámolyon nemcsak tornyokkal vetélkedő fákat állítottak a legények, hanem a fa fölállításának éjszakáján izgalmas és csiklandós »éjszakai előadásokat« is rögtönöztek. Például, ha a legények közül valaki meg akart bosszulni egy lányt, mert megsértette, mert a felhők közt hordta az orrát, vagy még inkább ha a lány rátarti szüleit akarta csúffá tenni, ezen az éjszakán engedte szabadon láncra kötött képzeletét. Megtörtént, hogy az egyik Öreg utcai nagygazdalány házának a tetején egy trágyával megrakott szekeret bámulhatott másnap kárörömmel az egész falu. Még a vasvella is bele volt szúrva élethűen a fölpúpozott ganyé oldalába.

Hogy kerülhetett föl egy dögnehéz parasztszekér a háztetőre? Úgy, hogy a legények előbb szétszedték darabjaira, és fönt, a ház gerincén összerakták: a trágyát pedig vékákkal, pokrócokkal hordták föl halálos csöndben… A szüreti bálos fölvonulásokon ott ördögösködtem én is bekormozott képpel a gólyafejű, csőrcsattogtató maskarások között… átéléssel ijesztgettem az anyjuk szoknyájába kapaszkodó, bámész kislányokat.” Megtudjuk az esszéből, hogy Csoóri Sándor, pápai diákként, a zámolyi vőfélykönyvet is átszövegezte.

A lakodalmi szokások ma már Zámolyon is kiveszőben vannak, leírásukkal az 1920–1930 körüli állapotokat, szokásokat próbáltuk rögzíteni.

A házasulandók korára vonatkozólag nincsenek pontos adataink (15 és 21 év között mentek férjhez a leányok). Annyit azonban megjegyezhetünk, hogy már Biczó Pál is panaszkodik 1896-ban amiatt, hogy „a hajadonok korán adatnak férjhez”. A legények viszont csak a katonaidő letöltésével, tehát 23 éves koruk után léptek a házasulandó korba.

Az események menetét a megismerkedéstől a kézfogóig a szokások kevéssé szabták meg, biztos azonban, hogy a leány, illetve a legény kiválasztásánál a vagyoni szempontok igen nagy súllyal szerepeltek, így a fiatalok vonzalma nem mindig érvényesült. Gyakori volt a kommendálás (ajánlás), a rokonsághoz tartozók vagy a szomszédok – főként asszonyok – igyekeztek megfelelő információkkal szolgálni az ajánlott leány vagy legény gazdagságát, rendességét illetően.

A vagyonosságot – lévén Zámoly tipikusan agrárközség – egyértelműen a föld nagysága döntötte el. Emiatt a móringot (jegyajándékot) is általában földterületben állapították meg. A kialkudott móringot akkor kapta meg az egyik fél, ha házastársa előbb halt meg, s még nem született gyerekük. Csak az iparosok adtak móringként pénzt: ezt az esküvő után kapta meg az ifjú férj, hiszen általában ekkor – segédévei letöltése után – kezdett önálló vállalkozásba.

A móring megállapításának csak a módosabb családok körében volt jelentősége, ott azonban olyannyira fontos volt, hogy ha nem tudtak megegyezni, el is maradt a lakodalom. A leány „staférungja” nem volt még olyan nagy értékű, mint ma. Megkapta a lerakottat: azaz a törülközőket, konyharuhákat, kenyeresruhákat, az ágyneműt és természetesen a saját ruháit.

A mai eljegyzést kézfogónak nevezték, jelezvén ezzel azt is, hogy nem volt szó nagyobb jegyajándékokról. A gyűrűadás szokása az 1920-as évekig nem tekinthető általánosnak, ellentétben a kendővásárlással: ez még akkor is hagyomány, amikor már gyűrűt is vettek. (Ha gyűrűt vettek is, csak a menyasszonynak.)

A jegykendőket (négy-öt darabot) a katolikusoknál a vőlegény édesanyja vásárolta díszes dobozából csak a lakodalom után bontották ki. A reformátusoknál a menyasszony szülei vették meg a kendőket, néha húszat is.

Csanádi Imre 1939-ben Jegyvivők című versében emlékezett meg az eseményről: Nótás csapat vitte a jegyet, / a menyasszonyi keszkenőt; / vitte, kézfogóból-jövet, / alig disznóhajtás előtt. // Sokszoknyás, ünneplős leány / forgatta, föl-fölnyújtva most / azt a csupa-gyöngy-pántlika, / háromsarkú papirdobozt. // Itt is, amott is bolydult a háznép, / elállt kisajtót, kapukat, / bámulni, amint muzsikásan / vonul a kézfogós csapat. // Hogy ők a világ közepe, / tudták, hogy most őket lesik, / kopár, téli virradatban kik / a cifra-szép jelet viszik…

A kézfogót vendégeskedéssel kötötték össze, a meghívottak száma ekkor jóval kisebb, mint a lakodalomban: csak a legközelebbi rokonok, a jövendő násznagyok, a „vőfények” és „nyoszolyók” voltak jelen.

Általában a kézfogó után egy-két hónappal tartották meg a lakodalmat. Akik csak a háromszori templomi kihirdetéshez szükséges három hetet várták meg, azokra azt mondták, nagyon gyors lakodalmat ültek. Mindenesetre nem volt szokás a hosszú jegyesség.

A lakodalmak Zámolyon főként farsangban voltak, ilyenkor adódott a legkevesebb mezőgazdasági munka. Az emberek ráértek lakodalmazni, mulatni. Násznagynak közeli rokonokat hívtak, sógort, keresztapát vagy a leány, illetve a legény bátyját. Érdekes módon itt is érvényesült a reformátusok és a katolikusok közötti különbség: utóbbiaknál általában a keresztapa töltötte be ezt a tisztséget, míg a reformátusoknál a legközelebbi rokon, leggyakrabban a sógor.

Nyoszolyólányok a család leánytagjai lettek: leánytestvér, unokatestvér. A vőlegénynek és a menyasszonynak egy-egy nyoszolyólánya volt. Vőfély csak legény lehetett. Általában őket is a rokonok közül választották ki, de ez a tisztség már több egyéni rátermettséget, ügyességet, szervezőkészséget és tudást is igényelt (például tudni kellett a „vőfényverseket”, amelyek kézírással rögzítve terjedtek a faluban), ezért itt már a távolabbi rokon, de híres, az alkalmasságukat korábban már bizonyító, a családtól idegen legények is szóba jöhettek.

Régebben egy-egy vőfélye volt a vőlegénynek, illetőleg a menyasszonynak, de a két világháború közötti időszakban a vőlegénynek már kettő. A vőfélyek közti megkülönböztetést a „nagyvőfény”, „öregvőfény”, „kisvőfény” vagy „első vőfény”, „második vőfény” kifejezésekkel jelölték. A nyoszolyólányokat az „első nyoszolyó”, „második nyoszolyó” kifejezésekkel különböztették meg.

A vőfélyeknek igen sok feladatuk adódott. A lakodalom hetében mindennap volt teendőjük: a favágástól kezdve a hívogatásig.

Régebben kétszer hívogattak, de utóbb már csak egyszer – a lakodalom előtt három nappal –, s ilyenkor a vershez hozzátették: több hívást ne várjanak. Ha kétszer hívogattak, akkor az első hívás a lakodalom előtt három nappal, a második pedig a lakodalom reggelén történt.

A vőfély a vőfénybottal járta a meghívandók házát. Ezt a vőfély kedvese készítette, ő szerezte be hozzá a selyemkendőket, szalagokat, gyöngyöket, bokrétákat, ami elég sokba került, így féltek is ettől a megtiszteltetéstől a leányok.

Zámolyon a vőfénybotok nyelét ifjabb Borostyán János (született: 1921) készítette, akinek asztalosmester fiaként értenie kellett a famunkákhoz. Borostyán János 2001-ben így idézte fel a számára kedves legénykori emlékeket: „A vőfénykendő – ahogy nálunk mondják – általános formája a egész országban ismert, mindenütt a lakodalmak szimbóluma. A mi vőfénykendőnket nem láttam még sehol sem. Jól ismerem, mert a készítésében én is részt vettem. A vőfénybotokat én készítettem. A bot százötven-százhatvan centiméter hosszú, a markolatánál huszonöt-harminc milliméter vastag, a vékonyabb vége tizenöt-húsz milliméter volt. Szép sudarasnak kellett lennie. Az anyagát, a somfát a Vértes erdejében szedtem, a vékonyabb végére madzagot kötöttem, és a padláson felakasztva szárítottam. Csak száraz fából lehetett szép botot készíteni. Úgy kellett megmunkálni a fát, hogy szép sima legyen, ezután sötét meggyszínűre pácoltam, majd fényesre politúroztam. A markolathoz egy karikát szereltem. A vőfénykendő nyolcvan centiméteres, négyzet alakú, ezt három sarokra ráhajtották a botra, a karikánál varrással rögzítették. Ezután a kendő szélénél elindulva különböző színű, két–két és fél centiméter széles szalagokat varrtak rá körbe. Ezeket a szalagokat »hólyagosra« varrták, és a mélyedésekbe gyöngyöket, flittereket illesztettek. Elszórtan kisebb mirtuszbokrétákat is varrtak rá, míg a felső részére a markolathoz egy nagyobb mirtuszbokrétát erősítettek. A karikába készítője egy szalagot kötött. Amikor a vőfény ment a házakhoz vendégeket hívni, minden lányos háznál kötöttek rá egy szalagot. Mire végzett a vendégek meghívásával, olyan nehéz volt a bot, hogy elég volt tartani. Nagyon szép és drága volt ez a kendő, ahogy emlékszem, öt-hat ilyen kendőnél nem volt több a faluban.”

A vőfélyek kurjongatva fordultak be az utcába, és hívogató verssel köszöntöttek be a meghívandók házába. Csak példaként álljon itt egy úgy, ahogy azt adatközlőm emlékezete megőrizte: Tisztelt házigazda, s szeretett családja! / Eljöttem e házba, hogy rám figyeljenek. /

Simon János bátyám szeretett családja / kért föl minket arra, hogy legyek követe, / mert az ő lányának mennyegzőjét holnapután tartja, / melyre önöket is meghívja. / Kérik szeretettel, hogy megjelenjenek!

A vőfélyek a papnak is ajándékot vittek: süteményt és egy üveg bort, s az üveget gyakran úgynevezett kujcsossal – középen lyukas, nagyméretű fonott kalács, amelyet az üveg nyakára fűztek – díszítették. A reformátusoknál régebben az is szokásban volt, hogy a menyasszony is elment a paphoz, s egy fehér tyúkot vitt ajándékba.

A meghívás utáni nap reggelén a meghívott asszonyok ajándékot vittek a lakodalmas házhoz: egy élő tyúkot, lisztet, tojást, cukrot. Ezzel jelezték azt is, hogy elfogadják a meghívást.

Általában hét-nyolc alkalmi szakácsné foglalatoskodott a lakodalmas házaknál. Közeli rokonok voltak, de főszakácsnak, irányítónak a falu híres főzőasszonyait hívták meg. A munka a lakodalmat megelőző egész héten folyt: a kenyérsütéssel és a levestészta gyúrásával vette kezdetét, majd a kuglófsütéssel és a disznó-, borjú- vagy birkavágással folytatódott: kinek, hogyan tellett. Aprósüteményeket nem sütöttek, a meghívottak egy-egy tál rétest vagy más süteményt hoztak magukkal. A munka java a lakodalom előtti napon, az ajándékok megérkezése után kezdődött: nagy üstökben főzték a tyúkhúslevest és a pörköltet. Vacsorára sült húsokat általában nem tálaltak fel, csupán a levesben főtt tyúkokat és a pörköltet. Csak éjfél után kezdték sütni és felszolgálni a rántott húst. Jó szőlőtermő vidékről lévén szó a vacsorához csak bort, éjfél után pálinkát kínáltak.

A lakodalmakat Zámolyon főként csütörtökön vagy szombaton tartották; mind a vőlegényes, mind a menyasszonyos háznál megülték, de a nagy vacsorát a vőlegény szülei adták. A lakodalmas menet gyalog tette meg az utat a menyasszonyos háztól a jegyzőhöz – ahol megkötötték a polgári „esküt” –, majd a templomhoz. A násznép elindulásakor az egyik vőfély újra a paphoz ment, hogy figyelmeztesse érkezésükre, az öreg vőfény pedig kikérte a menyasszonyt, illetve elbúcsúztatta szüleitől, testvéreitől, pajtásaitól.

A lakodalmas viselet leírásánál adatközlőim hangoztatták, hogy a fehér ruha és a fátyol újabb divat, régen túlnyomórészt sötét, főleg fekete, szürke vagy barna „blüssruhát”, lekötött ünneplő új ruhát öltöttek a menyasszonyok, hozzá tornyos koszorút, lelógó dupla szalaggal, selyem vagy lüszterköténnyel. A vőlegény sötétkék vagy fekete posztóruhát, fehér inget, csizmát és kalapot vett, ruhájára fehér bokrétát tűztek, nyakkendőt még nem viseltek. A nyoszolyólányok mindig világos ruhát hordtak, fehéret vagy rózsaszínűt, még akkor is, ha a menyasszony feketében volt. A vőfélyek és a fiúgyerekek a vőlegényéhez hasonló bokrétát tűztek a mellükre.

A lakodalmas menet zeneszó mellett, kurjongatva vonult végig a falun. A jó hangulatot az is fokozta, hogy az induláskor a férfiak, gyakran még a gyerekek kezébe is egy-egy üveg bort adtak, amelyet a bámészkodó ismerősök között kínálgattak.

A történések rendje a templomhoz érve az egyházi liturgiának megfelelően különbözik a református és a katolikus esküvőkön. A katolikusoknál az ifjú pár, a násznagyok, az örömszülők és a közeli rokonok az oltár elé álltak, míg a reformátusoknál a két család tagjai külön-külön ültek le a padsorokba, s a pap hívására csak a házasulandók, násznagyok, vőfélyek és nyoszolyólányok mentek ki. Az esküvő után a reformátusoknál a násznép a pap kertjében muzsikaszóra táncra perdült, míg az ifjú házaspár és a násznagyok a lelkésszel az anyakönyvezést intézték el.

Ezután a násznép két részre oszlott, mind a menyasszony, mind a vőlegény – rokonai kíséretében – saját szülei házához ment. Mindkét helyen terített asztal fogadta a vendégeket. Napnyugta tájon a vőlegényes háznál felkerekedett a vendégsereg, és elmentek a menyasszonyért. A menyaszszonyt ismét elbúcsúztatták: Szép menyasszony, ékes, viruló rózsaszál, / aki eddig szüleid kertjében virágoztál, / Te voltál a háznak dísze, ékessége. / Ne keseregj tehát, jer mivelünk el, / szerető, jó férjed ölébe ültetünk, / ott fogod tölteni egész életedet, / ott fog majd jó férjed vigyázni rád. / Segéljen az Isten!

Majd a vőlegényes házhoz mentek, ahol a menyasszony mondott beköszöntőt:

Szerencsés jó estét adjon az Úristen a ház népének! / Bátorsággal jöttem én el ide, / vőlegényem hű szerelme kísért engemet el. / De nem úgy jöttem, mint a vándormadár, / mely ősszel-tavasszal megint más helyre száll. / Az igaz szeretet hozott engemet el, / fogadjanak tehát engem szeretettel, / mint kedves lányukat. / Én fogadom, hogy hű és engedelmes leszek, / szeretem szüleim, becsülöm férjemet. / Isten engem úgy segéljen!

A menyasszony illendő fogadása után vette kezdetét a vacsora. Az ételeket a vőfélyek hordták körül, minden tál tartalmát tréfás beköszöntővel kínálva. De a vacsora egész idejére jellemző volt a vidám hangulat, a násznagyok, sőt gyakran a pap rovására elmondott tréfák, az ifjú házasokat gyakran pirulásra késztető felköszöntők. A menyasszonynak és a vőlegénynek gyakran nem adtak evőeszközt, csak szűrőkanalat, vagy csupán egy tányért és poharat kaptak. A násznagyok kárára más tréfákat is kitaláltak: például lelopták a menyasszony cipőjét, s azt a násznagynak kellett kiváltania. A tréfálkozást csak az éneklés, muzsikálás szakította meg, hiszen a zenekar már jóval előbb megvacsorázott, így az egész idő alatt végig játszottak.

Természetesen a kevésbé tehetős családoknál szerényebb keretek között folyt a vacsora: nem voltak újabb és újabb fogások, nem volt állandó kínálgatás, hiszen szegény helyen főként abból főztek, amit a meghívottak hoztak.

A vacsora végeztével, éjfél után került sor a menyasszonytáncra. Erre az alkalomra az „újasszony” világos ruhába öltözött, fejét bekötötték. A keresztanyja által sütött két tortával vagy egy tortával és egy üveg borral felköszöntötte a két násznagyot, majd kezdetét vette a lakodalom elmaradhatatlan eseménye. Először az „első vőfény” táncolt a menyasszonnyal, aztán sorban a vendégek az Eladó a menyasszony! felszólításra. Ez volt az ajándékozás ideje: az eladó menyasszonyt meg kellett váltani egy táncra. Az asztalon lévő két tányér közé a férfiak pénzt tettek (nem volt divatban a nagy összeg ajándékozása), az asszonyok pedig az ajándékaikat – például két bögrét, két tányért, kendőt, törülközőt, egy vödröt, egy fazekat – a kosárba helyezték. Az asztalnál álló vőlegény minden ajándékozót egy pohár borral kínált meg.

Utoljára maradt a vőlegény, akinek addig kellett ügyeskednie, míg a táncból kiperdülhetett a menyasszonnyal a vendégek közül. Ekkor nem csak azt kellett elviselnie, hogy a vendégek összefonott zsebkendőkkel tréfásan megütögették a hátát – az ügyesebb vőfélyek el is lophatták a menyasszonyt, s akkor az ifjú férjnek kellett kiváltania a feleségét.

Ugyancsak váltságdíjfizetéssé szelídült az a szokás is, amelyben egy-egy falu lakóinak endogám hajlama, a csoporton belüli házasodás elvének elfogadása mutatkozik meg. Egy zámolyi legény Verebről házasodott, s az ottani legények nem akarták kiengedni a leányt, ezért a falu végén láncot húztak keresztül az úton, megállítva a lakodalmas kocsikat. A menyasszony kiadásáért magas váltságdíjat követeltek a vőlegénytől. (Egy hasonló esetben a két falu legényei közötti huzakodás nagy verekedéssé fajult.)

A menyasszonytánc után az ifjú házasok pihentek egy keveset, majd átmentek a menyasszonyos házhoz, itt is eljárták a táncot, ott maradtak reggelig. Közben a vőlegényes háznál tovább folyt a mulatozás – gyakran másnap délig is. A vendégeket a háziak igyekeztek tartóztatni, mert a faluban hosszú ideig beszéltek egy sokáig tartó, jól sikerült lakodalomról. A vendégeket rántott hússal, pálinkával és frissítőnek fazékban főzött feketekávéval kínálták. Ha aztán elindultak, azon a tálon, amelyen a süteményt hozták, kóstolót küldtek velük haza, süteményeket, húsokat.

A szokások egy része a technikai fejlődéssel, az anyagi körülmények javulásával, az életszínvonal emelkedésével párhuzamosan változott. A hívogatást felváltja a nyomtatott meghívó, a közeli rokonok ajándékai jóval nagyobb értékűek. Mindez még az ételek és italok területén is szembetűnő változásokat hozott: a sült húsfélék sokasága a hagyományos főtt hús helyére lép, az aprósütemények és tortafélék szinte teljesen kiszorítják a kalácsot és a rétest, a bor és a pálinka mellett ma már a sör is megjelent az italkínálatban.

A zámolyi lakodalmast az Őszidő Nyugdíjasklub tagjai 1992-ben színpadra állították, nagy sikerrel mutatták be a művelődési házban.

Falunkban a pásztorválasztást áprilisban tartották, a községházán. Az állattartó gazdák mindig egy gazdasági évre fogadták fel a kanászt és a tehenest. Ekkor a pásztorbérben is megegyeztek. Ez még a XX. század első felében is az állatok után járó termény (búza, kukorica, burgonya) volt. A pásztoroknak a pásztorházban biztosított lakást a község. Járandóságukhoz még egy tehén is tartozott, melynek a falu rétjén kaszáltak szénát.

A XX. század első felében évtizedeken keresztül megbecsült falusi kanászok voltak a Bozor család tagjai, idősebb és ifjabb Bozor József. A második világháború után Domak József látta el ezt a feladatot. A tehenes a XX. században előbb Hardt Ignác, majd Píber József volt. Varga György előbb tehénpásztor majd kanász volt.

A választás után a pásztorok „róni” jártak, minden háznál felírták a legelőre járó állatok számát. A rovás pünkösd táján történt: ekkor a pásztorok kisebb pénzadományt – rovópénzt – kaptak. Tavasszal, Szent György-napkor (április 24.) terelték ki első alkalommal az állatokat a legelőre. Ilyenkor a református nagygazdák törtek egy zöld ágat, azzal igazították ki a tehenet az utcára, hogy termékenyebb legyen. A fiatal állatok első kihajtásakor, mivel a pásztor ilyenkor külön ügyelt rájuk, még kapott néhány fillért: ez volt a szoktatópénz. A malacokat általában az asszonyok, a borjakat a férfiak szoktatták ki a legelőre.

A karácsony előtti napon, délután, a pásztorok köszönteni mentek azokhoz a házakhoz, ahonnan állatok jártak ki a legelőre. Az udvarba lépő hármat durrantott a kanászostorral, a tehenes kürtölt vagy egy kis csengőt rázott. A konyhába lépő pásztor a következő szavakkal köszöntötte a ház népét: „Engedje az Isten, hogy több karácsonyestét megérjenek erőbe, egészségbe a kedves családjukkal együtt!” A köszöntés után a gazda borral vagy pálinkával kínálta meg a pásztort. Mindenhol nem itta meg az italt, hanem a magával hozott üvegbe, tejeskannába töltötte. A gazda felesége karácsonyra sütött mákos vagy diós kalácsot adott neki, ezeket az adományokat kosárba gyűjtötte össze.

A munkaszokások közül az aratóbál, a szüreti bál, a kukoricafosztás és a tollfosztás emlékét, fiatalkorának kedves eseményeként, a legtöbb zámolyi idős ember őrzi még. Az uradalmi aratás végén kötötték a búzakoszorút, pipaccsal, búzavirággal, szalagokkal fonták át. Aratás végi szólásként a kevés levágatlan gabona láttán a részes aratók örömmel mondták: „Nem tud má elbujnyi benne a nyúl.” Vagy: „Kiröpült a fácán, végzünk a munkával!”

A munka végeztével a hatvan pár arató kaszával, sarlóval, kévekötőfával, gereblyével a tarlóról az intéző házához, a Belmajorba vonult. A menet élén az a két marokszedő – vagy a vidékünkön használatos elnevezés szerint kettőző – lány haladt, akik a búzakoszorút vitték. Vers kíséretében adták át az aratóbanda nevében az intézőnek, aki megköszönte, bevitte, majd „megvendégőte” az aratókat, áldomást mondott, bort hozatott. A kastély előtti füves területen elkezdődött az aratóbál, a munkások énekeltek, táncoltak.

Ősszel a kocsmában, az 1960-as években már a kultúrházban rendezték a szüreti bált, amelyen szinte az egész falu fiatalsága részt vett. A legények – fejükön árvalányhajas kalappal – fehér bőgatyás, vászoninges csőszlegényként lovon jelentek meg, a bál délutánján végiglovagoltak a falu minden utcáján. A lányok – fejükön pártával – magyar ruhás csőszleányként szerepeltek a szüreti mulatságon. Egy tekintélyes fiatal pár hintón ülve a bíró és a bíróné szerepét alakította: a bíró zsinóros ruhában, csizmában, kalapban, szájában hatalmas, hosszú szárú tajtékpipával, a bíróné szép magyar ruhában. Őket kísérte a gyereksereg: a fiúk főként bekormozott arcú cigánynak, ördögnek maszkírozták magukat, de akadt köztük gólyamaszkos alakoskodó is. A táncteremben vagy a sátorban szőlőfürtöket, hatalmas szőlőkoszorút kötöttek föl, amelyből a táncoló legények igyekeztek egyet-egyet ellopni. Az éber csőszlegények elfogták a tolvajokat, a bíró elé kísérték őket, aki bírságot szabott ki rájuk.

A szántóföldi termelésben meghatározó jelentőségű búzát a kukorica követte a fontossági sorrendben. Régen a kukoricacsöveket a szárról levelesen törték le, esténként otthon a gazda házánál közös munkával fosztották le róluk a „csuhéjt”. Összejöttek a rokonok, szomszédok, ismerősök, hogy segítsenek. A legények igyekeztek a lányok mellé ülni, mert ha piros kukoricát találtak, akkor meg kellett csókolni a szomszédjukat. Ha a lány talált piros csövet, azt mondták neki: „Na, férhő mész az idén!” Úgy tartották, ha a kukoricacső sok levélbe burkolódzott, kemény tél várható. Enyhe telet jelzett, ha a levelek lazán borították be.

Fosztás közben körbejárt a gazda csutorája (kulacsa), jókedv kerekedett, még énekeltek is. Válogatták is a csöveket: amelyiknek szépen benőtt a vége, azon hagytak néhány levelet, és külön vékába dobták. Ezeket a gazda hosszú koszorúba fonta, az eresz alá függesztette fel. Tavasszal morzsolták le vetőmagnak. A többi megfosztott kukoricacsövet más vékákba dobálták, amelyeket a legények, fiatalemberek hordtak a góréba.

A tollfosztás az asszonyok, lányok téli társasmunkája volt, főként adventben, András-naptól (november 30.) karácsonyig. Különösen fontosnak tartották azoknál a családoknál, ahol lányokat neveltek, akiknek már gyermekkorukban elkezdték gyűjteni a tollat a „staférunghoz”. Sok finom, fehér libatoll kellett a lányonkénti két dunyhához, négy vánkoshoz és a pólyához. A legtöbb lányos háznál ezért két libaalj magyar ludat is tartottak: két ludat, egy gúnárt szaporulatukkal, huszonöt-harminc kislibával. Nyár végén megkopasztották a tollukat hullajtó libákat, „vászonanginba” gyűjtötték a kitépett tollat. Tél elején, a hosszú estéken, a jó meleg szobában összegyűlt a család, a rokonság, a szomszédság, az asszonyok, lányok, néha tizenöten is a tollfosztóba. Hosszú asztalra kirakták a tollat, különválogatták a pelyhet, a nagyobb, erősebb tollakról (például a „szárnyatolláról”) pedig lefosztották a finom pelyhes részt. Az értéktelen „tollcsutát” a kályhában eltüzelték.

Elkísérték az asszonyokat férjeik is, a lányok mellől a legények sem hiányoztak. Fosztás közben beszélgettek, daloltak, meséltek, viccelődtek. A férfiak előnyben részesítették a történelmi témákat: felelevenítették a Zámolyon élő történeti mondákat Péter király megvakításáról, Imre herceg vadkan általi megöléséről, amely a helyi hagyomány szerint a csákberényi erdőben vagy a falu határában fekvő Kis-erdőben történt.

A több estén át tartó fosztást a gazdaasszony úgy osztotta be, hogy az utolsó alkalomra csak kevés toll maradjon, így a munkát előbb befejezhették. Gyorsan eltakarították a tollat, tollcsutát, az asztalt abroszokkal terítették le, és kezdődhetett a fosztóbál. A háziasszony aprósüteménnyel, forralt borral vendégelte meg az asszonyokat, lányokat, a férfiak, legények bort fogyasztottak. Sokszor még a zenész (citerás, harmonikás) sem hiányzott. Az Új utcai Simon Á. István (született: 1909) szépen citerázott, Posztl Mihály és Csizmadia József „gombos harmonikán” játszott, a résztvevők táncoltak, énekeltek, udvaroltak, tréfálkoztak.

Az asszonyok, lányok huncutkodva a leánykéréstől vonakodó vagy félő legényeknek címezve énekelték: Borbálábo mi történt? / Leán kérte a legént. / Visszaizent a legén: / Nem nősül meg az idén. // Nincsen néki dunyhájo, / Sem takaró párnájo. / Sárrétibe a tolla, / A vadruca hordozza. // Esztendőre a vadrucát kifogjuk, / Ihaj-tyuhaj, a tollát kiszaggatjuk.

A legények válaszaként felhangzott a huszárnóta: A zámolyi utca / Végig bazsarúzsa. / Szállj le huszár, lovadrul, / Sej! Szállj le, huszár, lovadrul, / Szakajts egyet rúla. // Eggyet szakajtottam, / A rózsámnak adtam, / A zámolyi lányokból, / Sej! A zámolyi lányokból / Eggyet választottam.

Téli vasárnap délutánokon a református öregek olvasgattak a Bibliából. A bibliai történetek értelmét, tanulságait szelíden magyarázgatták gyermekeiknek, unokáiknak. Karácsony este az ünnepi abrosszal letakart asztal mellől a könyvek könyvéből rendszerint Jézus születéséről szóló evangéliumi történeteket olvastak fel a családnak. Közösen, fennhangon imádkoztak, karácsonyi dicséreteket énekeltek, aztán együtt indultak az esti istentiszteletre. Adventben a katolikusok szorgalmasan jártak a sáros, jeges, havas utcákon a korai, hajnali misékre, rorátéra. Akadt olyan asszony, aki fogadalomból minden rorátén részt vett. Karácsonyeste a feldíszített, gyertyás karácsonyfa alatt énekelték a számukra kedves karácsonyi énekeket a Megváltó születéséről. Az éjféli mise előtt láthatták a templomban a katolikus iskola diákjainak előadásában a pásztorjátékot, amelyet a tanító vagy a plébános tanított be.

Szénásszekér az Öreg utcán (Tamás Ferenc felvétele, 1963)

Möntör Lajos és Zólyomi Mária esküvője alkalmával készült kép. Középen a menyasszony és a vőlegény. A vőlegénytől jobbra Tamás János násznagy. A menyasszony mellett Nagy József násznagy. A bal oldalon a menyasszony vőfélyei, jobbra a vőlegényé (1925)