Hagyomány, ünnep, nótaszó
Hagyomány, ünnep, nótaszó
A táj, ahol a falu települt – s ahogy erről előzőleg már többször is volt szó –, a Sárrét, közelebbről a Nagy-Sárrét, annak északnyugati peremvidéke. Az itt kialakult társadalomnak éltető eleme volt a víz, a maga gazdag növényvilágának ajándéka, a nád, az állatvilágból pedig, a sokféle, nem annyira folyóvízi, mint inkább mocsári hal mellett, már csak a mennyiségi szempontok figyelembevételével is, a csík.
A nádat a zsákaiak is sokféleképpen hasznosították. A legkorábbi időkben mint építőanyag volt ismeretes (nádpaticsfal, letapasztott vagy le nem tapasztott nádtető, kúpos nádkunyhó, nádszárnyék). Amikor a XVIII. század táján a nádpaticsfalat lassan felváltotta a csömpölyeg, majd a vert fal és legkésőbb a vályogfalazat, továbbra is alkalmazták tetőfedésre. Amikor a XIX–XX. század fordulóján – főleg tűzvédelmi szempontok miatt – tiltották a nádfedést, és miközben ritkává és ennek megfelelően drágává vált, új, egészen más felhasználási területeket hódított meg az építkezéseken belül is. Széles körben elterjedt a nádpallós stukatúros mennyezet, a nádpallóból készített közfal (rabitzfal), illetve a vakolásra váró fal felületének nádpallóval való lefedése, hogy a vakolat jobban, erősebben tapadjon.
Az ereken, sekélyes vízfolyásokon az átjárást gyakran nádkévék egymásra fektetésével biztosították, az első kerítések (a XVIII–XIX. század fordulóján) is nádból (nádkötés) készültek. Ha pedig a háztartásokra gondolunk, a nád volt ezen a vidéken a legfőbb tüzelőanyag. Lévén értéke, fizetőeszköznek, jobban mondva fizetőanyagnak is használták. A jobbágyszolgáltatásokban is rendre szerepelt. Nem csoda ilyen körülmények között, ha a jó nádlóhelyek figyelemmel kísérése, védelme, a nád learatása, megtisztítása, tárolása, értékesítése, szállítása, felhasználása életmód-alakító erővel bírt Zsákán is. Sajnálatos, hogy a „régi vizes világ” kutatói méltatlanul kevés figyelmet fordítottak ennek a kultúrának tárgyi, társadalmi és folklórvilágára.
Zsáka néprajzát illetően a „régi vizes világból” a csíkászatról kívánunk szólni. A falu határának vizei, még inkább a mocsarak jeles csikászóhelyek voltak, és itt a csíkételek készítése és fogyasztása a társadalom mindkét csoportjában (a szegény és közrendű emberek világában és az „úri konyhán” is, sőt Váradra szállítva arisztokrata, földesúri körökben) kedvelt és gyakori volt.
A lecsapolással megváltozott a táj képe, a vizek eltűnésével egyenes arányban nőtt a művelés alá vont területek nagysága, főfoglalkozássá vitathatatlanul a földművelés lépett elő. A megmaradt réteken-legelőkön még egy ideig jelentős állattartás folyt, de a legelőterületek megfogyatkozásával ez a tevékenység visszaszorult. A vizes világgal együtt eltűntek vagy jelentéktelenné zsugorodtak a korábbi idők kultúráját jellemző növények, állatok fajai. Köztük az imént jellemzőnek mondott nád, a köles és a közkedveltsége miatt emlegetett csík.
Zsáka szigettelepülés, amelyen a lakóházak a kiemelkedő gerinceken, különösebb rendet nem tartva, egymás mellé épültek. Ezért utcás településnek is minősíthető, jóllehet a település központját képező udvarház, majd a vár épületei ezt a rendet megtörték. A község egykori kisközpont jellegére utal, hogy belterületének közepén, az egykori főutcán több oldalhomlokzatos házat is találunk, holott a parasztházak általános jellemzője vidékünkön egyébként a véghomlokzatok utcára építése. Az utca kiszélesítéséből származó központi térképzés kezdeményezéséről itt is tudunk, bár igazi központi teret nem sikerült a zsákaiaknak alakítaniuk.
A XIX. század negyedik negyedében épült házak esetében már nyilvánvalóan megmutatkozott a helyi társadalom erős tagoltsága. A parasztházak hagyományos módon, hagyományos anyagokból, s mint mondtuk, többségükben az utcára néző véghomlokzattal épültek. Általában háromosztatúak voltak, hosszanti, udvari homlokzatuk előtt többnyire darulábas faoszlopokon nyugvó tornáccal. A parasztházakra jellemző volt a tapasztás, míg az úri házaknál inkább a vakolás. Ezzel szemben az úri házak és a hozzájuk húzó polgárházak gyakran oldalhomlokzatosak és a háromosztatúságon túllépve többhelyiségesek voltak.
A zsákai népi építészetre is jellemző, hogy az úgynevezett melléképületeket nem építették egybe a lakóházzal. Az építkezésekhez szükséges fát a Várad körüli erdőkből szerezték be, míg a meszet az idáig is eljutó Borsod megyei vándor meszesektől vették. Amijük nem volt és amit nem tudtak helyben biztosítani a vándorárusoktól, azokat az anyagokat főleg Beretytyóújfaluból, Debrecenből és kevésbé Nagyváradról szerezték be. Ilyen esetekben rendkívül fontos építkezési tényezővé vált az építési fuvar, amit vagy hivatásos fuvarosok bonyolítottak le, vagy pedig egy-egy család „összeverbuvált” lovas-kocsis társasága teljesített.
A lecsapolás után a paraszt udvarok jellegzetes építménye volt a kukoricás kas, ami a későbbiek során lécgórévá alakult át. A XIX–XX. század fordulójára Zsákán igen szép, számottevő házépítő kőműveskultúra alakult ki. A községben számos kőművesmester mellett több kontár is tevékenykedett. Munkájuk szinte kizárólag az úri-polgári házak építésére szorítkozott, a parasztházak építéséhez – ahogy már utaltunk rá az iparosok tevékenységét taglalva – csak a kémény vagy kémények felhúzására hívtak kőművest, miután a szabad és pendelykémény kiszorult a gyakorlatból. Egyébként a parasztházakat általában a család, a barátok, a jó ismerősök közösen építették. Zsákán is, mint az Alföld számos más helyén, az úri és polgárházak legtöbbjén a padlásteret az oldalhomlozaton, a falkoronán végig kiépített szellőzőnyílásokkal megnyitva terménytárolásra is használták.
A paraszt és az úri (polgári) házak között döntő alaprajzi változást az 1940-es évektől kezdődően az eredeti és hagyományos téglalap alaprajz négyzetre változtatása és vele együtt a korábbi nyeregtető sátortetőre alakítása jelentette. A negyvenes-hatvanas évek négyzet alaprajzú, sátortetős építkezése volt az alapja napjaink egyéni, majd minden esetben egyedi építkezési módjának.
Zsákán az építkezés kutatásakor elsősorban az itt kialakult és hosszú időn át virágzott vályogkultúrát kell figyelembe vennünk. A vályogvetés jelentőségét az is mutatja, hogy a községet valósággal körülfogták az ezt a mesterséget űzők: a település északi, keleti és nyugati szélén.
A vályogvetés a helybeli cigányság egy részének jellegzetes foglalkozása volt. De korántsem kizárólagosan. A vályogvetésben Zsákán a legutóbbi időkig megnyilvánult egyfajta közös, közösségi munka is. Főképp házasodni készülő olyan legény esetében volt gyakorlat, aki a szükséges vályogot maga vetette ki. Rendszerint valójában nem maga, hanem a rokonság fiatal férfi-legény tagjaival, egykorú vagy közel egykorú legénytársaival, az „utcabeliekkel”, a szomszédokkal. Többféle vályogot készítettek. A különböző vályogokat általában méreteik kölünböztették meg egymástól. Az ilyen „bandás” vályogvetés csak a szükséges mennyiségű vályogot készítette el, sem bérmunkát nem végzett, sem „állóra” – azaz tartalékra – nem dolgozott. A közös vályogvetést rendszerint kisebbfajta mulatság zárta le.
A Zsákán is elterjedt falucsúfolók alapját legtöbb esetben a furcsán, rosszul megépített falvak, falurészek képezték. Több ilyen volt ismeretes. Az egyik falucsúfoló versezet éppen ezt a zsákai vályogkultúrát teszi szóvá: Nehéz vályog, nagy-nagy sár, / Zsákán sáros minden lány.
A zsákai falucsúfolók között sok olyat találhatunk, amelyek a lányokkal tréfálkoznak, mint például ez is: Torda, Rábé, Bakonszeg / Ott veszett el az eszed. / Zsákán, Furtán megleled / Ha igazán keresed.
Vagy még inkább szókimondóan: Zsákára kell menni lányért, / Kapni ott egy kéve nádért.
S egy másikban: Kiugrott a béka a zsákai útra, / Mutatta az utat a cserfes (a jeles) faluba. / Van ott tej, sajt, hal, kolbász, hurka elég, / Gyorsan hagyd el érte Furtát, szegényt.
A régi házbelső legfontosabb berendezése a tűzhely. Zsákán is, mint a Sárrét megannyi községében, a XIX–XX. század fordulójára felszámolták a szabad kémény alatti középpadkát, az oldalpadkákkal együtt. A közép- és oldalpadka vagy oldalpadkák tűzhelyeit pedig egyesítve, általában a szobában, a kemence mellett elhelyezett, falba rakott, platnis sparheltekbe mentették át. Sok esetben a falba rakott berendezéseket nem vitték be a szobába, hanem a pitvarban, az oldalpadka (vagy valamelyik oldalpadka) helyén építették meg.
Azzal, hogy a pitvarból a középső és oldalpadkákat eltávolították és a padkás tűzhelyeket pótló platnis tűzhelyeket a pitvarban helyezték el, megteremtették a külön, önálló konyhát. A kemencék egyelőre még megmaradtak a szobákban. Fűtésük kívülről, a pitvarból történt.
A tűzhelyhez Zsákán is több, a közösségi élet (vagy éppen a szűk családi élet) jelentőségét hangsúlyozó szólás, szokás társult („a tűzhely melege indította útjára”, „a kemence melegében nőtt föl”, „egy kemencealja család”).
A vályogvetőket (vályogláda) ugyanúgy maguk csinálták a zsákaiak, mint ahogy minden más eszközük, szerszámuk, sőt bútoraik egy részét is. Nem mindenki, minden közvetlenül felhasználó, hanem csak a specialisták. Általában nagy gyakorlatuk nyomán a faluban elhíresült faragók, famunkások, vesszőkötők, fonók-szövők. A faragószékes mesterkedők leggyakrabban készített darabjai a különféle nyelek voltak. A XIX–XX. század fordulójáig a kendermunkákhoz szükséges eszközöket is jobbára helyben faragták, még a rokkát, sőt a szövőszéket is.
Zsáka beletartozott abba az övezetbe, ahol különböző fazekasközpontok készítményei találkoztak egymással. A mezőtúri cserépedények mellett gömörieket is lehetett itt találni. De sok volt a révi fazekasmunka is.
A cserépedényeket hébe-hóba az idáig is eljutó vándor cserépárusoktól, egyébként pedig a berettyóújfalusi, régebben a debreceni és a nagyváradi vásárokon szerezték be. A faluban élénken élt a csak belül mázas, egyébként mázatlan, nagy fazekak közti megkülönböztetés: tót edény (a Felvidékről, leginkább Gömörből származó), oláh edény (a révi és környékbeli, például sonkolyosi).
Szinte minden udvaron a pitvar előtt ott állt az ágasfa, főleg tejtartó edények, köcsögök számára. Az utóbbiak közül a világosbarna mázas, sötétbarna, esetleg fekete írókadíszes (levélmotívumok), többnyire Mezőtúrról származó darabokat kedvelték. Érdekes módon Zsákán a Nádudvarról származható fekete edényekről szinte semmit sem tudtak.
Községünkben az első világháborúig virágzott a háziipari textilkultúra. Kendervászonból készült sokféle (durvább) ruhadarab, illetve háztartási textília (törülköző, különféle kendők, terítők, abroszok, szakajtóruhák). A finomabb anyagú fehérnemű zöme nagyobb gonddal, többszörösen átdolgozott fonalból szőtt kenderből készült, javarészt az itt nem termelt lenből (ingek, gatyák, kiskendők, kézi kendők stb.)
A finom textíliákat, általában gyolcsot, a már említett vásárokon vagy Debrecen, illetve Nagyvárad boltjaiban vásárolták.
A XIX–XX. század fordulóján ezen a vidéken is elterjedt díszkendők (például jegykendők, selyem vállkendők, rojtos átalkötők) többnyire morva-cseh textilipari termékek voltak, és kizárólag a legnagyobb vásárokon, még inkább az üzletek közvetítésével jutottak el a faluba.
A helyben készített vászon nagy része színes szövött. Általában két színt, pirosat és feketét használtak. Ha mást is, akkor a készítményt hamar csiricsáré munkaként erősen leértékelve, leszólva kezelték. A fekete hímzést sem nagyon szerették.
A finom vásznak egyfajta sajátságos hímzésmódja különösen a testvérközségben, Furtán terjedt el (furtai hímzés: egyszínű, fehér vagy kék gyolcson, finom vásznon kék, vagy fehér selyemfonallal hímzett „akácleveles”, virágdíszes kompozíciók, hangsúlyosan szegélydíszként). Ez a hímzésmód Zsákán is ismert. Egyébként a zsákai textilkultúra nem annyira a hímzésben, mint inkább magában a szövésben (szőttesek) csúcsosodott ki.
A bőrkultúrára nagy lehetőségek kínálkoztak. De a bőrmunkák a legkezdetlegesebb körülmények között is szakembereket, mestereket kívánnak: tímárt, szűcsöt, csizmadiát, illetve ezeket megelőzően bocskorost. A híres zsákai juhászatból származó bőröknek csak egy kis részét használták fel helyben. Kezdetleges és hosszan tartó eljárásokkal „megdolgozták” a bőrt, amiből gyakorlott parasztemberek, parasztmesterek sapkát, kétujjú kesztyűt, melledzőt, háti bőrt, dohányzacskót, késtartót készítettek. Egyébként a bőröket a „bőrös zsidó” szedte össze, és nagy bőrgyárakba továbbította (főleg Debrecenbe).
Zsáka szellemi néprajzához, azaz folklórjához figyelembe kell venni, hogy a lakosság egy negyede évszázadok óta román. A lassan majd háromszáz éves együttélés természetes módon bő teret engedett az interetnikus hatások érvényesülésének. Főképp a kalendáris és a családi ünnepek megülésének módjában. Az alkalmakat az a körülmény kettőzi meg, hogy az ortodox (görögkeleti) egyház az „óhitű naptárt” (a Julianus-félét) használja. A zsákaiak mondogatják is, hogy milyen gazdagok, hiszen nekik nem csak egy újévük, karácsonyuk van, hanem kettő.
A magyar karácsonyi ünnepkört az egyszerűség, a családiasság jellemzi. A református magyarságnál még csak éjféli mise sincsen. Előkészületként régebben a betlehemezés járta. A községben több betlehemező csoport is működött egyidejűleg. A csoportok, nehogy torzsalkodás legyen a vége, felosztották maguk között a falut, és igyekeztek ehhez a felosztáshoz tartani magukat. Azonban volt egy-két, a betlehemeseket szívesen fogadó ház is, ahová mindegyikük el szeretett volna jutni. Ilyen esetekben a béke kedvéért a napokat is beosztották.
A szereplők, szövegek lényeges vonásaikban nem különböznek egymástól. Mutatványuk elengedhetetlen kelléke volt a néha vékony deszkákból, de inkább keménypapírból összeállított tornyos templomocska, amelynek vagy az ajtaja volt nyitva, vagy pedig az egyik oldala hiányzott. Úgy, hogy a benne felállított jászol a kisdeddel, mellette esetleg angyalokkal, de mindenképpen Máriával és Józseffel, valamint tehenekkel is és pásztorokkal is, látható legyen.
A zsákai betlehemeseknél hangsúlyos helyet kapott a csillag, amit azonban itt sohasem használtak egymagában. A templomocska tornyán gyakran volt csillag vagy kakas is. Kereszt a legritkábban, utalva ezzel arra, hogy Zsáka magyar lakosai majdnem mind reformátusok.
A bethlemezés az 1930–40-es években élte virágkorát. Még a háború alatt is járták, mígnem az ötvenes években abbamaradt. Kimondottan nem tiltották, de a betlehemezők „maguktól is belátták, hogy az idők nem alkalmasak” – mondta az egyik emlékező. Hasonlóképpen járt a kántálás szokása is. Újjáélesztésére, ahogy a betlehemezésére is, történnek napjainkban kísérletek.
Tekintve, hogy a disznóvágások nagy részét karácsonyra időzítették, a friss húsból készült karácsonyesti vacsorának és az ünnep másnapi étkezési alkalmainak (legfontosabb az első napi ebéd) nagy jelentőséget tulajdonítottak. Az ünnepi menüből semmiképp nem maradhatott ki a töltött káposzta.
Reformátusoknál a karácsony első napi délelőtti istentiszteleten mindenkinek szinte kötelessége volt megjelenni. Ez az istentisztelet úrvacsorával egybekötött szertartás. Az úrvacsorára a karácsonyt megelőző hét minden egyes napján bűnbánati istentiszteleteket tartottak, de böjtöt nem. A reformátusok egyetlen böjtöt ismertek, azt sem gyakorolták következetesen mindannyian: a nagypéntekit. Zsákán is nagy jelentősége volt a karácsonyt megelőző négy hétnek, négy vasárnapnak: az advent a karácsonyvárás, a testiekben és a lelkiekben való felkészülés időszaka.
Karácsony másodnapja ugyancsak fontos ünnep volt, de jelentőségben messze elmaradt az elsőétől. A vendégeskedések, a bálozások, mindenféle köri, egyleti mulatságok napja volt, s a lánykérések legkedveltebb alkalma is. A nyári nagy munkák közt, az ősz mulatságain, az őszi, tél eleji fonókákban és egyéb közös munkákban összeismerkedett fiatalok nagy része, természetesen mindkét részről történő szülői jóváhagyás mellett, ekkor vélte legalkalmasabbnak az időt, hogy az eljegyzést megülje.
A románság karácsonyát ezzel szemben a színes, csillogó-villogó gyertyafényes templomi ünnepségek jellemezték és jellemzik ma is. A „román karácsonynak” mindig sok nézője is akadt. Karácsonyfát csak a legutóbbi időkben állítanak.
Az egész karácsonyi ünnepkört a bőséges ételfogyasztás jellemzi, már csak azért is, mert vízkereszttel, ami a román karácsonnyal egybeeső ünnep, beáll a farsang, az evés-ivás, a mulatságok ideje. Már a karácsonyi ünnepek különböző alkalmain is, de igazán farsangkor arattak a zsákai cigánybandák. A faluban öt-hat cigányzenészbanda is működött. Egymást érték a bálok, amelyekhez szervesen hozzátartozott a maskarások megjelenése. A maskarások széles, nemegyszer vaskos vidámsága nagyrészt a népi dramatika körébe tartozik. Különben a maskarások megjelenésének, játékainak neves alkalmai voltak a lakodalmak is, amikor szinte kötelező műsorszámuk volt a „szolgalegények táncának” eljárása. A disznótorok egyikére-másikára is eljutottak.
A másik nagy ünnepkör a húsvéti. Az ortodoxoknál főünnepnek, ha nem a legfőbbnek számít. Néprajzi szempontból szinte fontosabb a második nap. Mind a reformátusoknál, mind az ortodoxoknál az ifjúság, a fiatalság ünnepe. Telisteli mindenféle húsvéti, főleg az ifjúságot érintő szólással, történettel és egyéb megnyilatkozásokkal. A locsolkodás általános szokás volt, és csak lassan alakult át korábbi durvaságából a mai szelídebb formájúvá. Régen és ma is érvényesül párválasztó jellege.
A kalendáris ünnepek és szokások között kell megemlítenünk néhány jeles napot, mint amilyen például Szent György (április 24.), az állatok kihajtásának napja, egyben idő- és termésjósló nap is, Medárd (június 8.), az egyik legismertebb időjósló nap, Mihály (szeptember 29.), az állatok hazahajtásának, behajtásának napja, egyben szintén időjósló nap is, Dömötör (október 26.), az egyik legfontosabb juhászünnep, Imre (november 5.), a határ felszabadításának napja, a disznóvágások kezdete, András (november 30.), a még kint maradt állatok behajtásának napja, fontos időjósló alkalom. Újabban, mintegy ötven-hatvan éve, kezd jeles nappá fejlődni Szilveszter (december 31.) óesztendő-búcsúztató és újévköszöntő jelleggel, sok jövendölő szokással
A családi ünnepek Zsákán is az emberélet három nagy fordulójához kötődnek: a születéshez, a családalapításhoz és a halálhoz. Mindhárom életforduló végeredményében biológiai tartalmú, és mindhármat mind előzően (a születésnél: udvarlás, párválasztás, eljegyzés, házasságkötés, törvényes vagy törvénytelen szülés, az „összeállás” kérdése; a családalapításnál: a legény-, a vőlegény-, illetve a nagylány-, az eladó lány-, a menyasszony élete, a szeretőtartás, a kéretés, a kézfogó-eljegyzés, a jegyben járás, a házasságkötés, a lakodalom; a halálnál: az öregségi, a betegségi halál, a hirtelen halál, a készülés a halálra, az öngyilkosság, az erőszakos halál), mind utólagosan (a születésnél: könnyű-, vagy nehéz szülés, a bába szerepe, a gyerekágyas állapot, a keresztelés, műrokonok jelentkezése-választása; a családalapításnál: a vő vagy meny szerepe, a fiatal házasok életének alakulása, a hozomány kérdése és sorsa, az önálló gazdálkodás-háztartás lehetősége vagy korlátozása; a halálozásnál: a temetés, a temetői kultusz és kultúra, az örökség, az özvegy sorsa) számos szokás, hiedelem, babona kíséri. Községünk falukönyve a lakodalomról közli a legbővebb leírást. A születésnapon, a házasságkötés és a halál évfordulóján kívül a legfontosabb családi ünnepek a névnapok.
A zsákai népköltészet híres műfaja a népdal, a népies dal. Bencze Lászlóné helybeni népdalgyűjtése során jó énekesekre, nótafákra (Dúró József, Hegedűs Gyuláné, Szabó János) talált, és számos népdalt feljegyzett. Közülük kilencet (némelyiket több szöveg- és dallamvariánssal) közölt is a Szivárványos az ég alja (Bihari népdalok) című könyvében. Legtöbbjük a szerelemről vall: Zsebemben van a behívó levelem, / A szívemet kínozza a szerelem. / Elbúcsúzom, Isten veled, galambom, / Megkérdezem, szeretsz-e még, angyalom.
Némelyik szerelmes dalban megjelennek a jobbágyvilágból, illetve a nagybirtokos uradalmi gazdálkodás idejéből származó szociális problémák is: Intéző úr ha kiáll a gang alá, / Onnast nézi, napszámosa mit csinál. / Dolgozik-e, vagy csak lopja a napot, / Megérdemli-e a drága napszámot (a savanyú babot). // Intéző úr kijön a répaföldre, / Rátekint a dolgos munkás kezire, / Teregeti aranygyűrűs ujjait, / Dolgozzatok, az anyátok istenit! // Intéző úr, a mindenit (Istenit) magának, / Egye meg a sűrájit a zupának! / Vagy egye meg, vagy adja kutyának, / Ne adja a szegény summásleánynak! // Ha én egyszer istennyila lehetnék, / Az uraság ablakába becsapnék. / Lecsapnám a benne lévő urakat, / Aki minket egész héten sanyargat. (Aki minket halálra dolgoztat.)
Vannak kikapós dalok is, mint például a két itt következő: Fáj a fának, ha a fejsze megvágja, / Fáj a lánynak, ha a legény gyalázza. / Engemet is gyalázott egy semmire való, / A cipőmbe kapcának se volna (lenne) jó. // Árpakása rizskásával keverve, / Tizenkilenc éves legény, gyere be! / Tizenkilenc éves legény nékem a babám, / Újfaluban azért haragusznak rám.
És a másik: Szombat este megkéretett a babám, / De nem adott hozzá az édesanyám. / Most bánja már, mert nem adott hozzája, / Ország-világ lett a lánya babája.
A legérdekesebb-legértékesebb, de legkevésbé ismert zsákai népköltészeti műfaj a történeti monda. Legfőbb tárgykörei: a vár virágkora, Bocskai István, Rhédey Ferenc, a hajdúság, a kurucok, II. Rákóczi Ferenc, az 1848– 49. évi szabadságharc, Kossuth Lajos, az aradi vértanúk, a honvédség, a huszárság.
A Művelődési Ház, az ott működő neves helytörténeti-honismereti szakkör régóta eredményes gyűjtőmunkát végez többek között a zsákai népköltészet tárgykörében is. Igen eredményes, szép munkát tudhat magáénak a helybeli Pávakör. A professzionális gyűjtőket segíti, tanácsokkal látja el, így a gyűjtés gyorsabb és eredményesebb. Ugyanakkor a gyűjtött anyag pályázatokon való szerepeltetése, ünnepségeken való bemutatása folyamatosan felhívja a figyelmet Zsáka népéletének gazdagságára, és további kutatásra, feldolgozásra ösztönöz.
A község látképe a református templom tornyából
Jellegzetes zsákai utcakép
Erdei Piroska 1934-ben, tizenhárom éves korában
Duró Lajos és Erdei Mária lakodalmának vendégei 1952-ben
Esküvői kép 1939-ből
