BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
Népköltészetünk gazdag tárházában – irja Kőrösi Henrik* – van lerakva népünk, gondolkodásának és jellemének minden vonása. Megtaláljuk benne mindazt, mi a népszellem alkotó elemét képezi. Dalaiban nyilatkozik érzelemvilága; mondáiban nemzeti hagyománya; meséiben hite, erkölcse, szokása s talányaiban és főleg közmondásaiban bölcselme és eredeti észjárása.
»A magyar népmesék anyagáról« a budapesti II. ker. kir. egyetemi kath. főgymnásium 1888–89. tanév értesitőjében.
Mielőtt tárgyunk lényegére áttérnénk, legyünk tisztában a »nép« szó fogalmával.
A nép – mondja Szvorényi – azon része a nemzetnek, a mi egykor az egész nemzet volt. Az időben, mikor még rendekre, osztályokra nem szakadozott a nép; észjárásra, szokásokra, nyelvre nézve nem igen volt még benne különbség. Idő jártával azonban mind magasabbra nőtt ki a népből egy kisebb rész és lett észjárásra, eszmekörre, szokásokra, nyelvre többé-kevésbé különböző, művelt osztálylyá; a nép pedig maradt, a mi előbb volt, az az életdús őstalaj, melynek televénye nem vala még s nem is lett át meg átforgatva, vegyitve, de mely épen ezért annál tövérebben hajtá a maga parlagi virágait, termelé nyelvműveit. A legeredetibb és legvalódibb termék-nyelvmüveket egyenesen tőle s nem pedig attól a kiválakozott osztálytól birjuk. A nép nyelvi müvészete az a mesterkéletlen müvészet, mely nem csinál, hanem alkot; nem késziti, hanem termi a maga műveit. Az ő művészete maga a természet.
Minden nemzet általában a nyelvben birja egész kifejlett észkincsét, de nincs egy oly nyelvmű sem, melyben észjárását, jellemét tisztábban fejezze ki, mint a közmondásokban; nincs oly terméke az irodalomnak, melyben lelkét sajátságosb alakban fejezhetné ki, mint épen a közmondásokban. A közmondásokat minden nép az ő saját szokásai, erkölcsei, műveltsége és politikai helyzete szerint alkotja. Ez az ő bölcselete. Megalkotja magának saját természetes eszejárása szerint az igaz, szép és jó mértékeit és azok szerint él.
Népünk nyelvmüvei között tagadhatlanul legszélesb körben mozognak s tanulságokban is leggazdagabbak a közmondások. Ezeknél sem fontosabbnak, sem tanulmányozásra méltóbbnak nem tarthatunk egyet se; mert a közmondások, fontos adalékot képeznek a nép lelkületének megismeréséhez, melynek kebelében keletkeztek, a mennyiben élénken tükrözik vissza annak világnézletét, szokásait és erkölcseit. Ezekben van lerakva az élet bölcsészete s igy föltétlenül nagyra becsülendők és elfogadandók, mert az életből vannak meritve s gyakran oly dolgokról adnak felvilágositást, mikről tudomány és rendszerek hallgatnak. Ezek alkotják –mint Szvorényi irja – a nép első lélek – s erkölcstanát, első törvénytábláját, történeti könyvét és nyelvtudományát. Mindegyben az a könyv ez, melyet nem ir meg szerzője, a nép, de hiven; épségben őriz meg lelkében, a hol folyton-folyvást készül és készült már akkor, mikor még iskola és tudomány nem nevelte az embert. E »szokás-mondásai« nem csupán egy határozott korra, ősrégi állapotaira szoritkozó vonásaival állitják elé népünket: hanem, minden korokról tanulságot tesznek magyar fajunk tiszta, világos eszejárásáról, egészséges és ritka életbölcseségéről s teljes eszmevilágáról.
Népünk valamint betegségében fél az orvostól, s az orvosságtól, s osztozkodásában az »inzsellértől«, nehogy azon a rézlyukon (astrolabium) át kinézze mindenéből: épen úgy idegenkedik pörös ügyeiben a »fiskálistól,« sőt gyanus szemmel néz magára a »sok törvényre« is, mivel azt tartja, hogy: »a hol sok a törvény, szaporodik a bűn« s aztán »a sok törvénytől magát az igazságot nem látni meg.« Azért inkább a maga józan eszétől kérve tanácsot, maga szab, magának s háznépének törvényt: Pl. »Adós, fizess! Szegődött bér, osztott koncz Akár lopjon, akár a zsákot tartsa, egy tolvajság! A bün, ha sokan követik is el, nem lesz kisebb« – rövid emlékmondatokba foglalva s közszójáratossá válva, erősebben köteleznek, mint a hosszú előbeszédü, sokszavu törvények. Eme, nyelvében és szivében gyökerező házi törvényein s a maga igazságérzetén épitve, nem tartózkodik a birót is figyelmeztetni, hogy »ha biróvá lettél, félre a komasággal!« sőt rátapint még lelkiismeretére is, szivére kötvén: »ne pártolja a görbe (azaz fölfelé hajló) kezüt az igazság rovására;« és hogy »ne hagyjon aranyirt kenni a kezére;« mert »ebül gyült szerdéknek, ebül kell elveszni.«
Mint népünk kiváló tulajdonát, – Szvorényi szerint – a becsületesség testvérét, emlitik közmondásaink az egyenes, nyiltszivüséget is. Egyértelmüek ezzel a magyarra vonatkozó szólásai: »a mi szivén, az a nyelvén;« és: »magyarán megmondja az igazat,« – noha tudja azt is, mi az estély, mondván: »helyén kelt ravaszság csak módos okosság.« – Nyiltságával együtt jár azonban a könnyenhivőség; azért »a maga kárán tanulva« tanácsolja is: »meglásd, kinek higyj!«
Erős hajlammal bir továbbá fajunk a barátkozásra. Innét becsben is tartja barátját. »Egy jó barát – ugymond – száz atyafi« (értsd: egy jó barát annyit ér, mint száz atyafi). A kipróbált barátra nézve pedig int, hogy »uj barátért el ne hagyd a régit!« – S összefügg ezen hajlamával hires vendégszeretete és bőkezüsége is, melynél fogva »hogyha vele bánni tudnak, az ingét is od’adja.«
Vérében van a jog és igazság iránti érzék. Azért mondja ismételve: »első az igazság;« – »legtovább érni az igazsággal;« – »ha nincs igazság, vesszen a világ!« Erős jogérzetéről tanuskodik házi törvényeinek egyik legelső tétele is: »ne hintsd a másét!« Hanem ebből fejlik aztán perpatvarkodó, pártoskodó, ujjathuzó, de soha sem ádáz, fenekedő természete. Amazokról igy panaszkodik a régi dal: »Átok verte meg a magyart, hogy az soha együtt nem tart!« Még tanácsolja is olykor, hogy: »a ki pöröl, erősen pöröljön !« noha tudja azt is, hogy: »a hosszú pörön biró a nyertes.«
Fajunk eme szellemi tartalmának kiválóan érdekes oldalát jellemének ősi vonásai alkotják, melyek hamisithatlanabbúl vannak otthon a ma is eredeti tulajdonosuknál, s kivált a városoktól messzebb élő földnépénél, mint az elmüvelt, vagy elzülött városi néprétegeknél.
Népünk jellemének egyik ősi vonásául tünik föl közmondásainkban az adott szó szentsége, kivált ha igéretnél, fogadásnál, egyessségnél »kuhit mondtak« azaz kezet adtak raja. Ez esetben t. i. a feleknek egymás markába csapása mint eskü kötelez, hogy »álljak szavukat,« mivel a nép által hozott törvény, hogy: »igéret adományt vár.« Ellenkező esetben a becsület, jó hirnév kerülne koczkára; már pedig a magyar igen árán tartja becsületét s rögtön számon kéri, ha el talált venni belőle valaki; mert: »drága kincs a jó hir, valaki azzal bir.« Jellemző fajunk eszejárásában, hogy midőn tisztes erkölcsökre int, nem az ajánlott erkölcsi jóra, hanem a személyre magára viszonyitja intését. Nem azt mondja: becsüld a józanságot, hűséget stb., hanem: becsüld meg magadat.
Ismeretes vonásaképen emlitik továbbá közmondásaink a magyar fajnak szabadság- és honszeretetét, melyet »arany szabadságnak« hí, mivel – ugymond – »nincs drágább a szabadságnál.« Épen ily lángoló szeretete hazája iránt is, melyről azt tartja, hogy: »Magyarországon kivül nincs élet, s ha van is, nem olyan.« S mondja róla azt is, hogy: »a hazának füstje is jobb, mint idegen ország tüze.« – S hazaszeretetével kapcsolatban lelkesülten emlegeti: a maga vitézségét s vitézlő nemesi büszkeségét. Ezt magyarázzák szólásai: »szép a hazáért meghalni!«– »sokat élt, ki meghalt a hazáért;« és főleg ez: »rettegni, félni nem tud a magyar.« Innét folynak aztán a gyávákra s kivált a felénk katonára szórt gúnyai: »nem mer a puskával egy szobában halni;« – »nem Bátorban lakik, hanem Futakon;« – »sarkával fenyegeti az ellenséget;« – »szaladj a vára!« stb.
Általában az oly bölcseségre is, mely nem szilárd erkölcsön és jogon épül, keveset ad. Dicsőiti az »arany szabadságot;« kegyelettel tiszteli és féli a »királyt,« kinek »messze ér a keze« s a körülményekhez képest majd tiszteli, majd szidja a kormányt s általában a felsőbbséget – a szerint, a mint látja, hogy ezeknek törekvesei boldogitására, vagy tönkretételére irányozvák.
Az aprós dolgokat, mint tudjuk, körme feketéjéhez szokta hasonlitani; – jele, hogy nem ér rá ápolni kezeit, s ugyan ezért a mivel csak bánik, »rajt’ hagyja keze szennyét;« ily formán jár vele beszédje is. Hanem éppen azzal, hogy ily kendőzetlen szülöttje a természetnek, még inkább megnyer magának bennünket, kivált ha másfelől megfigyeljük azt is, hogy valamint szájából fogai gyakran mint a legszebb keleti gyöngyök, úgy fehérlenek ki: a magyar szólásnak is épen oly igaz gyöngyei peregnek le ajkáról.
Sehol sem annyira egy a nép a maga nyelvével, mint közmondásaiban és közszólásaiban. Hiszen – mondja Szvorényi – ha a lélek a gondolat s érzés anyja, a nyelv s beszéd pedig maga a megszólaló érzés, a hallható gondolat: néplélek és népnyelv – e kettő közt oly szükségképinek és feloldhatlannak kell a viszonynak lennie, hogy egy nép, mint ilyen, csakis önlelkéből szülheti, csak saját szivverésével s eszejárásával nevelheti föl saját nyelvét, és soha nem tanulja azt mástól, – a mint az egyesek, vagy akar egész községek is tehetik és teszik. Természetes azért, ha a nyelv mintegy anyja emlőire, a nép kebelére, ennek kedélyéletéhez, gondolatmozgásához, faji jelleméhez simul vissza, s ezekből szedi föl magába mindazt, a mit valaha annak szive érzett, a mit agya gondolt. Ugy tekinthetni tehát a nép nyelvét, mint szellemi, értelmi s kedélyi élettörténetének krónikáját. – Ha tehát ez a nyelv, – a nép összes eszméinek, gondolatainak, érzelmeinek s kedélymozzanatának érzéki kinyomata: nyelvmüveit, s kivált közmondásait, szellemi s erkölcsi összes tartalmának s nemzeti jellemének megszólalásig, sőt megszólalóan hü arczképeül szükség tekintenünk.
A közmondásokat szellemükre nézve mint a nép kebelében élő s itélő kisbiró, a lelkiismeret hamisitatlan sugalmait; s irányukra nézve, mint a legemberségesebb jóakarat adományait; kifejezési módjukra nézve pedig, mint azon csinálatlan egyszerüség szólásait tekinthetjük, melyek, mint a gyermek, szemre-főre nézés nélkül kimondják ami szivükön van.
Természetükhöz tartozik, – Erdélyi szerint –, hogy a nép azokat lehetőleg magyarázat és fejtörés nélkül értse, mikor szükség, alkalmazni tudja, habár szóról-szóra való jelentésüket régen elvesztették is. Ilyen értemény pedig, a legrégibb idők óta, fölötte sok van minden nyelvben, melyek ujakkal szaporodván folytonosan, mint a népi gondolkozás kincses házának egyes arany pénzei forognak közöttünk. Igénytelenül és ellenkedés nélkül észlelnek, de a bünt és balgaságot kiméletlenül és minden kigondolható módon ostorozzak.
Bátran elfogadhatjuk tehát minden egyéb előtt közmondásaink alapvonásának a népiességet vagyis hogy azok, mint legsajátabb otthonukban, népünk ajkán és eszmekörében, mint összes bölcsesége, tudománya s fontosabb életnézeteinek letéteménye, örökölt formákban élnek s járnak szájról-szájra, kiváló tekintélylyel, birván nem csak megállapodott s mintegy megjegeczült kifejezési alakjaiknak hozzáférhetlensége által; hanem az őket minden más tanmódtól megkülönböztető velős rövidségük, elmés tartalmuk, nyájas hangulatuk, tisztes régiségük, s még a romlatlanabb ős hajdanból birt őszinteségük által, s ennélfogva teljes megbizhatóságuk által is, mint a melyeknek legtöbb és legértékesebb igazságai mind csak annak kifejezései, a mi számtalan esetben s számtalanok tanusága által beigazolva van.
Általában a közmondások végetlenül változó és meglepő formái a szólásnak, s egész csillagos egét tarjak föl a nyelv szépségeinek előttünk. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy a közmondások általános s a tiszta észből lehozott igazságok. Vannak ugyan ilyen közmondásaink is, de legnagyobb részük leginkább a különböző állapotokból és körülményekből kifejtett állitások, népszerü elvek, közkeletü vezérigék. Ezzel – ismételjük – nem azt akarjuk mondani, mintha az általános igazság jellege hiányoznék közmondásainkból. Van ott elég, még pedig oly állandó és általános igazság, mint akár a mennyiségtan tételei között. Ilyenek pl.: Hol nincs, ott ne keress. Kinek lova nincs, Bécsben is gyalog jár. Addig nyujtózkodjál, meddig a takaród ér. Mi nem lehet, kezdete sincs stb. – melyek épen olyan kifogás nélküliek, mint a mathematikai kétszerkettő négy.
Ha bölcseleti vagy fogalmakból alkotott tételeket is hoz a közmondás, azok sem veendők másként, mint a hosszú tapasztalás által megerősödött s meghitelesitett igazságok; mert fogalmakkal a nép nem vesződik.
Figyelemre méltó továbbá, hogy számtalan tanaikban s tanitásmódjukban a föld majd minden régi s ujabb népeinek közmondásai egyeznek, és hogy ezen szellemi találkozásukat évezredeken át is fenn tudjak tartani: mig egyéb tanok és rendszerek azonegy hazában is ugyszólván évtizedenkint ostromolják egymást, s a romjaikon emelt újak ismét csak igen megszámlált ideig birják megőrizni úgy; amazok emlékét, mint a maguk életét. Kell tehát a közmondások mélyén rejleni s az idő, tér és nyelv különbsége mellett is ugyanazon módon hatni valaminek. És ez nem lehet más, minthogy minden józan esz előtt egy az igazság, mely az embernek már szellemi természete által kitörölhetetlenül van szivébe irva és ajkain – a legeltérőbb kifejezésekben bár – hamisithatlanul megszólaltatva.
A közmondások oly melyen gyökereznek a nép szellemében, hogy azokat az ujabb népoktatók erkölcsi mondatai és sententiái, – daczára az ezekban föltalálható finomabb szellemnek és kifejezésbeni simaságnak – a népszelleméből ki nem szorithatták. A népből vevén eredetüket, annak kegyében megmaradtak és minden a népszellem igaz gyermekei, hazájuk mindenkorra biztositva van.
Bár törvényes közmondások előtt tökéletes személyegyenlőség uralkodik, mégis az u. n. magasabb »uri osztály« fénykáprázó diszes termeiben kevésbé szivesen látott vendég a közmondás, – mert itt az igazság – mint Ballagi irja – botorságnak, az egyenesség gorombaságnak tekintetik, – mint a nép kunyhójában, haj, mint az apák kedves öröksége, mint a multak oktató szózata, de legfőkep, mint a nép saját szent ereklyéje áhitattal őriztetik mindenha és szentül ápoltatik, mint minden a mi magyar, mert hisz a közmondás a nép édes szülöttje!
Általában mig a nyugati nemzeteknél a közmondásoknak csak, – ugyszólván – vendégszereplésük van, addig a keleti népeknél teljesen otthon érzik magukat. A keleti népek közmondás füszerezte beszédmódja különösen sajátságos és jó izü alakban jelenik meg a magyar népnél, melynek számtalan közmondása van s nagy előszeretettel lépten-nyomon alkalmazza is azokat. Olyan a magyar nép, hogy ott, a hol már nem tud érvelni, közmondással üti el a dolgot és nem ritkán igen szellemes találékonysággal. Minden esetre és minden alkalomra, körülményre van bőven megfelelő közmondása. »Válogathat benne, mint czigány a vad körtében.«
A közmondás fogalma.
A közmondások eredete és fejlődése.
A közmondások különböző elnevezései.
A közmondások haszna.
A közmondások kiterjedése.
A közmondások módja és modora.
Jelviség (symbolismus) a közmondásokban.
Nyelvsajátság.
Nyelvvirágok.
A közmondás rokontársai.
A közmondások irodalma. (A XVI. század elejétől napjainkig.)
