ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
Minden népnek és nemzetnek meg vannak a maga saját anyagi és szellemi kincsei. Ilyen szellemi kincsek – a sok közül – a közmondások. A magyar nép, a mi édes nemzetünk, e tekintetben tagadhatatlanul igen gazdag. Gazdagsága e téren bátran versenyezhetnék a világ bármely népével; sőt ha osztályozni lehetne a népek közmondásait, – akár mennyiség, akár belbecs tekintetében – a magyar nép a kitünők közt is a legelső helyet nyerné és érdemelné.
A magyar közmondások és népies szólásmódok összegyüjtésével – noha azok bőven megérdemlik lélekbuváraink, történetiróink, régészeink s főleg nyelvészeink figyelmét és tanulmányozását – mégis, bár régebben többen, de az utóbbi három évtized lefolyása óta egy iró sem foglalkozott. S valóban különös, hogy aránylag oly károsan kevés nyelvtudósunk foglalkozik e téren, a mennyiben tény, hogy ily tárgyu s ehhez hasonló önálló magyar mű a hatvanas évek eleje óta a könyvpiaczon nem jelent meg.
Egyrészt tehát, hogy a magyar irodalom ezen külön ágára ujból fölhivassék a figyelem, másrészt fölbátoritva azon erkölcsi siker által melylyel a honi sajtó a rövid pár évvel ezelőtt szerkesztett »A babonáról« czimü népkönyvemet fogadta: elhatároztam, hogy több évi munkálkodásomnak zsenge eredményét, az összegyüjtött közmondásokat sajtó alá rendezem.
Elhatározásomat tett követte.
A midőn azonban ezen közérdekü elhatározásom foganatositásához kezdtem, annak megoldása korántsem volt oly könnyü, mint azt az első pillanatban, véltem. És minél inkább foglalkoztam azzal, csaknem elhárithatlan akadályok tünedeztek lelki szemeit elé. Ámde e szerény törekvésem sikerét – a forrásul használt több ide vágó munkán kivül, melyeknek beszerzése nem kis anyagi áldozatomba került, – azon közel félezer munkatársam mozditta elő, kik a vidékükön otthonos java közmondások összegyüjtése és beküldése által könyvem szerkesztésénél igen nagy szolgálatokat tettek.
Épen ezért, úgy a nagyszámú munkatársak, mint Hirt János barátom, kiről először kellett volna szólanom, ki a szép ügy iránt való szeretetben éjjelét is nappallá tevén, lankadatlan kitartással dolgozott mellettem, – fogadják az irodalom nevében tevékeny szellemi támogatásukért hálás köszönetemet.
És most bemutatom e munkámat.
Szó lesz e könyvben a közmondásokról általában tudományos és irodalmi szempontból egyiránt, elmondván azok természetét, az emberi lélekhez való viszonyát s ez által roppant nyelvi fontosságát s nemzeti tekintélyét. Majd a közmondások irodalom-története következik és csak ezek után közöltetik betürendben a munka tulajdonképeni tartalma: maguk a közmondások a legközelebbi rokon mondások társaságában.
S legvégül »Szemelvények« czim alatt be vannak mutatva a régebbi időben élt közmondás-gyüjtéssel foglalkozó irók és szónokok azon mondásai, melyek egyrészt a főszövegből maradtak ki, – s igy mintegy toldalékul vétettek be e könyvbe, – s másrészt azért, hogy az olvasó úgyszólván párhuzamot vonhasson az akkori s a mostani nyelvfejlettség között.
E könyv szerkezetére nézve megjegyzem, hogy a közmondások ábécze rendben vannak összeálllitva a mondat kezdő betüje szerint, úgy azonban, hogy az »a” és »az« névelők a közmondások elején, ezeknek könnyebb fölkeresése végett, elhagyattak; az »amely« és »aki« szócskákkal kezdődő közmondások: »mely« és »ki«; továbbá az »a minő« és »a milyen« kezdetüek a »milyen« bekezdésüekhez osztattak be. A szemérmet sértő és trágár mondások szándékoltan kihagyattak.
Az értelmezésben a lehető rövidséget kerestem s azért óvakodnom kellett az okoskodástól még ott is, hol a mondat tartalma kinálkozó alkalmat szolgáltatott hosszasb értelmezésre. Mulatság kedveért – czélom lévén oktatva mulattatni és mulattatva oktatni – a hol alkalom kinálkozott, itt-ott népies adomákat vettem föl; több helyen Kovács Pál, Dugonics András, Ballagi Mór, Erdélyi János és Pelkó Péter után is, – néhol szó szerint, másutt csekély irályváltoztatásokkal.
Forrásul használtattak a most nevezettek munkáin kivül főleg Beniczky Péter, Kis-Viczay Péter, Faludi Ferencz, Szirmay Antal, Szvorényi József, Kriza János s Margalits Ede ide vágó művei, továbbá a Czuczor-Fogarasi-féle nagy szótár és Szarvas Gábor »Magyar Nyelvőre« – és a már emlitett munkatársak gyüjtései.
Midőn a közmondások ezen gyüjteményét összeállitottam, azon czél lebegett előttem, hogy az olvasónak némi lelki táplálékot nyujtsak a közmondásokban rejlő igazságokból; s egyszersmind útmutatást adjak, miképen kell ezen drága kincset, az élet különféle körülményei közt, magunk s mások testi-lelki javára forditanunk.
Vannak e könyvben vallásos közmondások, melyek Istenhez, vagy isteni dolgokhoz való viszonyunkat fejezik ki; olyanok, melyek különféle társadalmi bajokat, félszegségeket, hibákat ostoroznak, másrészről pedig elriasztanak mindezen hibák követésétől s egyuttal üdvös tanácsot adnak az igaz józanság s helyes ösvény követésére; vannak olyanok, melyek a szülök és gyermekek közti viszonyt találóan fejtegetik; számos közmondás a családi életet és a házi tüzhelyt veszi birálata alá, megmutatja a jó és rossz gazdálkodásnak okait, föltünteti a viszonyt családfő és cselédek közt s egyszersmind a jó és rossz szolgák ismérveit tárja elénk; némelyek az erkölcsök javitására irányozvák, melyek különösen a szülők, nevelők és tanitóknak nagy segitséget nyujtanak a gyermekek erkölcseinek nemesitésében; mások feddők és szemrehányók s igy fölötte alkalmasak az egyéni hibák, szenvedélyek, indulatok stb. ostorozására; ismét másokban az erény és az érdem jutalmazta tik stb. Szóval e könyvben, – mely mintegy tiz ezer közmondást tartalmaz – az élet minden mozzanatához s az élet legkülönbözőbb körülményeire találunk alkalmas és megfelelő közmondásokat.
Ha e szerény munkámmal a népirodalmi, illetőleg nyelvszaki termékeket nemcsak számra nézve egygyel szaporitottam, hanem belbecs tekintetében is gazdagitottam; ha e könyvem tartalma csak megközelitőleg is megfelel a hozzá kötött reményeknek és várakozásoknak, úgy – figyelembe véve a tárgyilagos birálatot – életem végeig, életem utolsó perczéig, fáradságot nem ismerve, költséget nem kimélve, szakadatlanul dolgozom e mű tökélyesbitésén s igy egyuttal bővitésén is, hogy majdan az irodalom e terén fáradozó s csekélységemnél hivatottab irónak rendszeresb és gazdagabb anyaggal szolgálhassak.
Engedje a magyarok Istene, hogy igéretemet beválthassam!
Pécsett, 1890. márczius 15-én.
Sirisaka Andor.
TANULMÁNY A KÖZMONDÁSOKRÓL.
(Szvorényi, Ballagi, Erdélyi s mások után.)
