13. Drinápoly, 9. maji 1718.
13. Drinápoly, 9. maji 1718.
Némelyeket az Isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek hálákot kell néki adni. Édes néném, ma ez itt megtörtént, és régen mondom kédnek, hogy mely nagy világi boldogság a császár leányával hálni, és micsoda nagy eset a mészárosnak a vezérségből kiesni. A kalmakán ma a vezérségre felhága, és a szegény mészáros abból kiesék. Ma a császár egy kapicsi pasát külde a vezérhez, hogy a pecsétet adja visszá, és mindenit a sátorban hagyván, onnét menjen ki. Szegénynek mindenit egyszersmind el kelleték hadni, csak a rajta való köntössel lóra ültették és egynehány csauz kikísérte a városból. Lehetetlen vala a szívnek rajta meg nem esni, amidőn az ablakunk alatt mene el vagy tizenkét kísérővel. A' való, hogy meg nem ölik, hanem valamely basaságot adnak neki. De micsoda nagy magosságról esett le? Ha megtekintjük, hogy mészáros volt, azt mondhatjuk, hogy nem nagyot esett. De azt kell néznünk, hogy micsoda fel ment volt, és fejdelmek rendin volt, úgy megláthatjuk, hogy mélységben esett. Az ilyen állapotban látjuk, hogy a királyoknak ura a porból, az eke mellől, a mészárszékből nagyra felemel valakit, és egy kevés idő múlva az előbbeni állapotjára hagyja esni. És az eset után való állapot sokkal nehezebb a felemeltetés előtt való állapotnál, mert a világi dicsőséget megkóstolta. Édes néném, eleget elmélkedhetnék az ember az ilyen változásokon, de azt kell meggondolnom, hogy levelet írok, nem könyvet.
Hanem már visszátérek ahhoz a világi boldogságban lévő új vezérhez, akinek is minden boldogságával csak olyan sorsa lesz még, ha nem rosszabb, mint az előttevalójának. De addig csak úgy, amég lehet. Mihent a szegény mészárostól a pecsétet elkérette a császár, és kitették minden jószágából, a kalmakánynak adta a császár a pecsétet, és azzal a hatalmas vezérségre felemelte. És a császártól kimenvén, pompával ment a letett vezérnek sátorában, ahol minden jószágát kezihez vette, és magáénak foglalta. Szép dolog, édes néném, ura lenni fél óra alatt egynehány százezer tallér érő portékának. Csaknem bizonyosnak tarthatta az a szerencsés vezér, hogy azt a dicsőséget eléri; egyik a', hogy a császár a feleségit igen szereti, a másik a', hogy magát is igen kedvelli. Hogyne mászott volna fel e kerékre?! Ez, a', való, nem volt mészáros, de egy szegény iródeákságból vette fel a császár, azután elébb-elébb vitte, a leányát is neki adta, kalmakánynak tette. Ihon már vezér, és Ibrahim pasának híják. Szeretném tudni, hogy ha gondolkodik-é a világi változásokról. De ha gondolkodik is, ha nem is, már pócon vagyon, ott ül amég lehet. Mi is itt ülünk, amég lehet, mert a' csaknem bizonyos, hogy már hadakozást nem kell várni, és a békességet is maga mellé ülteti. A maga haszna keresése is azt hozza magával, mert ő nem hadakozó ember: elméje nagy vagyon, de nem a hadakozásra.
Még most is elég biztatást adnak, de a' mind füstben megyen, és a hazánk felé való menetelünknek sok szép vigasztalása úgy eloszlik, mint a felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bízzunk, reméljünk, édes néném, az Istenben, ha szinte minden bizonnyal tudnók is, hogy meg nem adja azt, amit kívánunk. A' való, nehéz Zágon nélkül ellenni; nehéz minden esztendőben 12 hónappal a vállamot terhelni, és a házasságtól messze vagy teljeséggel elesni. E' mind nehéz és súlyos dolog, úgy-é édes néném, de azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk. Ismét elfelejtettem, hogy levelet írok és nem könyvet, és hogy kédnek semmi szüksége nincsen az én predikálásomra. De az asszonyt alázatosan követi predikátor uram, mert ma itt olyan nap vagyon, hogy két embert a mértékben tettek: az egyike felment, a másika le, és mi a földön maradtunk. Mégis predikátor uram az ilyenről ne gondolkodjék? A' pedig csak azért, hogy az asszonnyal nem kell félben hagyatni a játékot, és hosszú levéllel nem fárasztani. Megmondám, hogy szeretem a bosszúállást, de már megszánom kédet, és elvégezem a bosszúállást.
Héj, ha tudná kéd, mint szeretem kédet! Hát kéd? Az egészségire vigyázzon kéd! De a gyertyám mindjárt elaluszik, én is alszom.
