SZABADSÁGUNK RONTÓ
Igazságunk bontó
Szomszéd, immár örülhetsz,
Magyar vér gyűlölő,
Pénzünknek örülő,
Tollunkkal ékesülhetsz,
Mondj jó hírt szívednek,
Kívánt pecsenyédnek
Víg fogat köszörülhetsz.
Holt elevensége
Az magyar koronának,
Török, tatár, német
Bennünk pusztít s éget,
Nincs vége prédájának,
Tűz, láng, füst burítja,
Hasznát szaporítja
Az kincses kamorának.
Béleket s elnyomta
Szíveket az uraknak
Róma siket és vak,
Vagyon gondja mert csak
Erszényére az papnak,
Szenvedj, és nem érzi,
Behúnt szemmel nézi
Csorbáját magyar napnak.
Istentelen ácsok
S késedelmes kovácsok,
Életünk fonalát
Testünk szőrit, szálát
Rossz viszáló takácsok,
Méreg keseríti,
Kit nyujt szegett hiti,
Mésszel gyúrott kalácsok
S oltalom árnyéka
Alatt nagy kegyetlenség,
Méz szín alatt méreg,
Hant alatt rút féreg
Fekszik istentelenség,
Óhatta s nem ótta,
Sőt maga is tódta
Terhünket az németség.
Nagy nehéz igyünkben
Midőn meg nem segített,
Táplált biztatással,
De árultatással
Forrót alánk hevített,
Gázolt táborostul,
Mígnem országostul
Pogány kézre kerített.
Szerencsére soha,
Mert fejét nem vétette,
Hogy Magyarországért
A német ontson vért,
Magyar nem érdemlette,
Köszönd, hogy kenyerét,
Tik, lúd, borát, serét
Költeni segítette.
8. Ordinanciája
Volt, hogy meg ne várja,
Ha jün török vagy tatár,
Ha sánchoz nem bízik
Szaladjon mind vízig,
Tágas ott is az határ,
Ha ott sem állhatja
Az túlsó víz partja
Még most elég erős vár.
Sisakját sem szánta,
Ebédjét meg nem ette
Hordós bora maradt,
Fél saruba szaladt,
Patkóját ott feledte,
Miulta nap égen
Soha ilyen szégyen
Magyaron nem követte.
S agya veleje
Hogy házunkban érkezék,
Végbeli sokaság
S boszniai gazság
Hogy helünkben férkezék,
Írtam barátomnak,
Surj ispájának,
Ezekről emlékezzék.