9
9
Egy perc alatt a szalonban voltam. A Vivi dadát láttam meg először. Rebbenve kereste szemem a másik nőt.
- Nenne! Nenne! Maga az? Baj van otthon?
- Elemér! Miért nem írtál? Hogy aggódtunk miattad!
- Édesapám nem jött fel?
- Apádat a köszvénye bántja. Anyád beteg az aggodalomtól.
- De hát miért aggódtak?
- Mit csinálsz, Elemér? Milyen rosszul nézel ki! Miért nem írtál? Miért nem jöttél haza? El sem képzelhettük, mi van veled!
- Nenne! Nenne! Maga miattam jött!
- Gondoltam: ez így nem lehet tovább. Mindannyian izgatottak voltunk ám! Gondoltam: vonatra ülök, megnézem magam, mit csinál az a rossz fiú!
- Ó, nenne, én igazán rossz fiú vagyok!
- Ugyan, hogy mondhatsz már ilyet? Hogy lenne az én kedves Elemérem rossz fiú? Milyen szép, nagy ember lesz belőled! Rossz fiú! Nem, ilyet mondani sem szabad.
- Rossz fiú vagyok, rossz fiú vagyok! - kiáltottam, és forró könnyek szivárogtak álmatlanságtól meggyötört szememből. És egyszerre megint kisgyereknek éreztem magam, és megragadtam és csókoltam az én ezüstös néném drága, finom kezeit. Sírtam, sírtam, és hosszú idő óta ez volt az első boldog perc életemben. Ó, milyen boldog voltam, hogy elmondhatom valakinek, milyen rossz fiú vagyok!
- Beteg vagy - mondta a nenne. - Kifáradtál, az hatott úgy a kedélyedre. Bizonyosan sokat dolgoztál megint. Eljössz velem haza, a szüretre, meglátod, egypár nap múlva egészen máshogyan fogsz gondolkodni. Pihenned kell, sokat.
- Ó, nenne, én nem vagyok méltó, hogy így beszéljen velem. Én arra sem vagyok méltó, hogy maguk rám nézzenek. Ha tudná, hogy miket, miket, milyen emlékeket hordozok magamban! Hogy miket tettem, én, én, igen, én voltam az, én tettem mindent! Ó, nenne, nekem nem volna szabad egy levegőt szívnom magukkal!
- Így beszélsz, Elemér! Látod, hogy így beszélsz, ez mutatja éppen, mennyire nem lehetsz rossz fiú. A rossz fiúk nem így beszélnek ám.
- De én...
- Jer, nyugodj meg szépen, pihenj most, aztán ha akarod, el fogsz nekem szépen mondani mindent. Majd meglátod, hogy letörpülnek azok a dolgok, amiket most nagyoknak gondolsz, mihelyt elmondod őket. Még nevetni fogunk rajta.
- Nevetni.
- Hidd el, hogy semmi sincs a világon, amit jóvá ne lehetne tennie, míg az ember fiatal és egészséges. Talán adósságokat csináltál? Nekem van egy kis megtakarított pénzem, kiegyenlíthetünk mindent, anélkül hogy apád tudna róla, ha azt nem akarod.
- Nem, nem az, nem az...
- Azt hiszem igazában semmi más bajod, mint a fáradtság. Meglátod, minden jó lesz. Csak pihend ki magad, aludj.
- Nem, aludni, azt nem! Csak azt nem!
- Nono. Akarod, hogy az ágyadhoz üljünk a Vivi dadával, és meséljünk, mint kisgyerekkorodban? Ilyen nagy férfi, aztán hogy akaratoskodik, mint egy kisgyerek. Gyere szépen... kis Elemér...
Istenem, rávett a nenne, nem is volt nagyon nehéz, hogy utazzam vele haza. A szép dunántúli dombok között, melyeknek szelíd gömbölyűsége egy ártatlan leány kebleit juttatja eszünkbe - a szelíd bor emlői ezek a szelíd dombok, s a nyájas szőlő rézsútos sorai hálózzák be, mint a finom bőrt a pórusok -, a gyönyörű Völgységen át, melyet Vörösmarty, apáink költője megénekelt, Vörösmarty és Garay, és ahol Petőfi is utazott hajdan a négyökrös szekéren, a szép Erzsike mellett. A vicinális mordan verte, szórta vissza füstjét az őszi szellőben, mint hajdan az ősmagyarok hátrafordulva szórták vissza az ellenséges nyilaik fellegét.
- Édesapád haragudott nagyon.
Így szólt a nenne, és ment, ment a vonat.
Néhol egy-egy kései szántót láttunk, amint megfordította ekéjét a barázda végén, és aztán méltóságos melankóliával kocogtatta vissza ökrét a lejtősön. A jegenyék árnyai mind hosszabbra nyúlva csapkodtak ballagó vonatunkra. Másutt akáclombok súrolták a kupé ablakait, és ha az ember kinyúlt a kezével, lecsíphetett egy-egy sárgászöld ágat. A lemenő nap széles, vörös homlokát dugta még fül a láthatáron, és kukucskát játszott a rohanó fákon át, mint kisgyermek a nagy asztal mögött.
A kalauz, a kocsi tetejére lépve, meggyújtotta a csöves olajmécset. De csak arra volt jó, hogy lássuk, hogy este van.
- Etelka...
A vörös plüsspamlagon egy széttépett őszirózsa sárga szálai voltak elhintve szerte, és a vonat régi népdalok ütemére zakatolt.
- Etelka a mi lányunk lett, olyan kedves leány, el sem akarjuk ereszteni. Az egész ház szerelmes belé. Sokat emlegetünk téged is, Elemér, és Velencét, Etelkával...
Naiv hangjában a régi vágyat, a régi tervet éreztem még. Mióta ismertem, mindig egész szívével a mások boldogságán csüggött. Istenem, ha én még boldog tudnék lenni! Egyszerű családi kör, jómódban, vidéken, egy Tusculanum, filozófia... matematika...
Cicero üdülővillája a Római Birodalomban
A vonat halk füttyel átsurrant a Sárvíz szürke hídján. A víz elmarad veszteglő tutajaival. Jönnek már a mi szőlőhegyeink, az ismerős, édes sziluett az alkonyi égen. Apró tüzek nyílnak szerte a hegyeken: egy-egy tanya világos ablaka. Szüret van ott, vagy már szűrés is: a tanya előtt üldögélő gazda bizonyosan a mi vonatunkat nézi a kis rudas messzelátón. Ott... ott... azon a hegyen... ott van a mi tanyánk.
- Emlékszel, mikor tizenkét éves korodban verseket írtál, aztán hoztad nekem, hogy olvassam el? Akkor szerettél engem, Elemér. Mindig haragudtál este, ha nem csókoltalak meg...
A vonat lassít, ah, itt az állomásház, a két nagy gesztenyefával, dupla nevével a dupla póznás táblán... A sorompón túl ott vár már Piros, Piros, a kocsisunk pattogó ostorával. Végigrobogunk, végig a régi kis fészkeken. A nagy, zöld kapus, régi ház mosolyog messziről.
- Elemér! Elemér!
Diadalmenetben tér meg a tékozló fiú. Az édesanyám lelkendezve fut elém. Milyen szép asszony még mindig! Szépsége lassan-lassan változik jósággá, mint a nennéé.
És két szép leány állt karonfogva a kerti ház előtt. Bözsi és Etelka.
A csönd, a jó csönd, a drága, finom csönd áradt szerte. Csak az öreg Cézár csaholt hangosan örömében. Még itt minden a régi. Megvannak a fehér bogyós bokrok, megvan a nagy, üveges veranda.
És az estharang belecsöndül a csöndbe.
A lányok, a kedves lányok keresik a kedvemet, csügg rajtam az egész ház. Etelka oly bizalmasan néz rám nagy, bársony szemeivel. Hosszú pillái a lelkemet cirógatják. Ezeknek a pilláknak árnyékában el tudnám tölteni az életemet.
Aznap - vagy másnap - hogy mondjam ezt, a díjnok a hivatalban, a tollat rágva, elgondolkozott. Eszébe jutott kínos gyermekkora, az anyja, az asztalosműhely, mindaz, amit elhagyott. Milyen iszonyúnak tűnt fel akkor minden, pedig bizony ott kellett volna maradnia, önállóságra vergődni, meggazdagodni lassan, mint más iparos, megházasodni. És akkor megátkoztam Tábory Elemért, megátkoztam elő-elővillanó, csábító, csaló álmomat, mely elégedetlenségekbe, vágyakba, félelmekbe és bűnökbe vitt. És számot vetettem életemmel, bevallottam végre magamnak, hogy már csak néhány hetem lehet élni, néhány hét alatt rájönnek a bűneimre; mit tehetek akkor? Érdemes-e már élni ezzel a Damoklész-karddal a fejem fölött? Ó, a legjobb volna főbe lőnöm magamat!
Milyen jó lenne, ha erre egyszer el tudnám már magam határozni!
Elvinném az összes pénzt, ami a bélyegpénzből még nálam van, átmulatnám az éjszakát, aztán a revolverrel a zsebemben beállítanék a hivatalba, agyonlőném a kék embert és az irodavezetőt... aztán magamat. Drágán adnám az életem, mint a régi harcosok.
És Elemér a következő napon úgy érezte, hogy valami halálos veszedelem fenyegeti. És egyszerre érezte azt is, hogy drága most megint és kedves az élete. Szép volt a világ a méla, otthoni őszben. A szőlőlugas lombján színesen szüremkedett át a napsugár. Az alacsony fákon nagy, bársonyos barackok piroslottak. Böske és Etelka jöttek le a lugas zöld falai között. Etelka barna haja zilálva ragyogott. Fenn a présház előtt a diót verték. A hosszú pózna ügyetlenül imbolygott az illatos lomb között. A zöld köpönyeges gyümölcs nagyokat koppanva hullt a földre.
Késő délután volt. A nap lefelé szállt a kerek hegy mögött, és a hosszúkás pászták egyenként borultak árnyékba. A feszes karok hegyei csillogtak egyenes soraikban, mint egy falanx lándzsa. A halk árnyék rézsút söpört végig a bakháton, mint egy óriási napóra mutatója.
sűrű, tömött, zárt hadrend (latin)
A szőlő közt, a szűk keresztutakon, apró, fabélésű gödröcskék voltak, hogy a hegyről lezuhanó záport felfogják. Az egyik gödröcskében egy bájos kis sün szaladgált kétségbeesetten. Kétségkívül véletlen hullott bele, és nem tudott kikapaszkodni. Amint hozzányúltam, gömbbé húzta magát, és elrejté fejét tüskéi közé. Fölfogtam zsebkendőm négy sarka közé, és felvittem a leányokhoz. A nagy malomkő asztalon produkálta magát a csöpp állat, a mélységből a magasság kelepcéjébe jutva. Végre Etelka megsajnálta:
- Hadd szaladjon szegény kis jószág, ebben a nagy világban!
Milyen gyönyörű, jó lenne az élet, ha tudnám élvezni, mint egy gyermek, semmire se gondolva, semmitől se félve, semmi másról nem tudva! Milyen kár ezért az életért! Milyen kár, hogy az én lelkem be van feketítve!
...A hivatalszobába egy ügynök revolvereket hozott eladás végett. Vettem egy jó browningot, és ki is fizettem - a bélyegpénzből. Most már úgyis mindegy, mindegy!...
Megint álmodoztam arról, miféle válogatott dolgokra fogom használni ezt a fegyvert. De remélem, hogy gyáva leszek. Végre is, jussak a börtönbe, érjen akármi, szégyen, büntetés a díjnokéletemben: csak ne veszítsem el magát az életet, és azt a boldogságot, amely most nyiladozik számomra, s amely talán lassanként elfedi, elfeledteti, sötétbe nyugtatja a szegény díjnokot.
...A vihar kinn fogott a szőlőhegyen, és a hűvös présházba szorultunk. Az óriási kád, mely a padlásig ért, s amelynek belsejében táncolni lehetett, jóságos méltósággal fogadott, mint egy kövér gazda. Gömbölyű hasán prémes zsinórzat gyanánt viselte a meszelt évszámokat, melyek a termés szintjét jelezték esztendőnként. Ez a nagy kád emlékezett és regélt, mint egy joviális öregúr.
A nyitott pincékből halkan hallott az erjedő bor bugyborékolása.
Benn pedig, a tanyaszobában, a régi újságok képmellékletei borították a falat. Egressy mint Bánk bán. Imre király elfogja lázadó öccsét, Endrét. Széchy Dezső hősi önfeláldozása királyáért. Hogy néztem ezeket a képeket gyermekkoromban, a hosszú, csendes estéken, mialatt messziről a rókák vonítottak! És ott volt a nagy, hímzett spanyolfal, osztrák hercegkisasszonyok keze műve, dédanyám emléke, aki hajdan Bécsben bálozott. A szabályos, merev hímzésminták alatt nagy, keresztöltéses, gót betűkkel büszkélkedtek a történeti nevek: Caroline Auersperg, Maria Thun, Elise Schlick, Elise Maldini.
De a mennyezet gerendáin felkötözött szőlőfejekre vetettem szememet, és a kövér díjnok tanyája jutott az eszembe.
...Úgy van azonban, hogy most látszólag megint jobban megy minden. Mióta Elemér rendesebb életet él, a díjnok is pontosabban jár be a hivatalba, él, ír, mint egy automata, szürkeségbe, egyformaságba vész az élete, szinte-szinte alig tudom egymástól megkülönböztetni napjait, elvesznek és elmosódnak az emlékei az Elemér új, boldog, otthoni életének benyomásai mellett. Ah, mégis Elemér az igazi, élő, amaz csak egy árnyék, köd!... Csak a bélyegpénzzel való elszámolás ne állna előttem, még talán nyugodt is lehetnék! De mi lesz akkor?...
...Együtt jöttünk haza estefelé Etelkával gyalog a szőlőhegyen. A társaság messze elmaradt mögöttünk. A völgy olyan volt, mint egy barna teknő, amire az ég szürke teknője volt visszárul ráborítva. Csodálatosan méla és fojtott est volt. Előttünk napszámosok mentek, fáradtan, lomhán. Szótalan haladtunk sokáig.
- Ugye, milyen jó társalgó vagyok? - mondtam végre tréfásan.
- Nem is szeretem az embereket, akik mindig beszélnek - felelte Etelka.
És csönd volt megint.
...A díjnok újra elment a kis kávéházba. A vörös kasszírosnő azonban ezúttal nem jelent meg. Hova lehetett? Helyette egy vézna, ideges kis teremtés ült a pénztárnál. Bánatomban a szokottnál többet ittam, és lustán és bután támolyogtam haza. Elemér nagyon későn ébredt.
...Darvasnál voltam látogatóban, régi tanáromnál. Az arca nem változott semmit, most is a régi merevséggel fogadott, a nagy íróasztal mellett ülve, az óriás csibukkal szájában. A könyvtornyok azonban nagyon magasra nőttek, és kivált az éjjeliszekrényen álló minden percben ledőléssel fenyegetett. Félős volt, hogy egyszer éjjel ráesik, és agyonnyomja. A kicsi embert keresni kellett könyvei között. Ha még egyszer jövök, úgy kell őt kiásnom a könyvek alól.
...Elkéstem a hivatalból. Mikor a kapuhoz értem, két úr ment éppen a lépcsőn, az elnök kíséretében. A kék ember iszonyú rémülettel iparkodott egy pillanatra titkon közelembe férkőzni.
- Rovancsoló bizottság - súgta elképedve. - Rendben van-e minden?
De nem nálam rovancsoltak: az óriási hivatalnak egészen más részébe igyekeztek. Ó, én kis falat volnék az ő számukra...
...Megkértem Etelka kezét. Ó, milyen boldog vagyok! Etelka, Etelka fog engem megmenteni. Most már csinálhat a díjnok akármit! Törődöm én vele... Az egész házban nagy a boldogság. Bözsike ujjong, és a nenne szegény bevallja, hogy a legfőbb vágya teljesedett. Édesapám is örül, hogy a fia most már komoly emberré lesz... (Csak a díjnok... meg ne ölje magát!...)
...Iszonyatos felfedezést tettem. A vér megfagy az ereimben, ha rágondolok. Az az ideges, vézna teremtés, aki újabban a kis kávéház pénztáránál ül, az az ideges vézna teremtés - jaj, hogyan tudjam ezt leírni? - Etelkára hasonlít! Itt van, leírtam végre: Etelkára hasonlít. Ó, Etelka, bocsáss meg, bocsáss meg! Szédül a fejem, nem tudok gondolkozni, meg kell őrülnöm...
...Olyan kedves Etelka! Olyan jó, olyan szent. Olyan méltatlan vagyok hozzá! Ma egy óra hosszat azon sírtam, keseregtem előtte, hogy milyen méltatlan vagyok hozzá. Szegény lány! Nem elég a magam baja, őt is folyton szomorítom, keserítem. Nem, ez csúnyaság tőlem! De Etelka oly okos! Lehítt a parkba teniszezni, és aztán sokáig, sokáig kergettük a repülő labdát a balzsamos őszi levegőben. A játék, a testi mozgás egészen felüdített. Gyönyörűek, gyönyörűek voltak a menyasszonyom mozdulatai. Ó, talán... nem is igaz! Talán... Legjobb lenne, ha a díjnok nem menne többé a kis kávéház felé...
...Mégis van némi hatása Elemérnek a díjnokra. Ma valóban nem voltam a kis kávéházban. Magam sem tudtam, mi tart vissza, csak úgy éreztem, hogy nem szabad, hogy lehetetlen odamennem. Milyen hatalmas a szerelem! Eddig nem tudtam hatni szerencsétlen alteregómra, mert nem volt elég erős akaratom: most ad akaratot, erőt a szerelem. Ó, Etelka, mennyi mindent köszönhetek neked! Most - most már meg fogom próbálni szuggerálni az árnyékomnak a haláltól való félelmet!
Ó, ez a küzdelem! Mikor minden attól függ: rábírni önmagamat valamire, visszatartani önmagamat egy végzetes cselekedettől. És hogy szót tudok-e fogadni önmagamnak. Nem borzasztó, hogy az ember elronthatja egész életét, akkor mikor nem is tudja tisztán, mit ront el vele?
És nem borzasztó, hogy mindenáron életben akarom tartani a díjnokot, őt, a legnagyobb, legutáltabb ellenségemet?...
...Az orvosunknál voltam. A párolt ember is a régi még. Egy kicsit talán még vékonyabb, még finomabb, még aggodalmaskodóbb. Már messziről megismertem a parfümjeit. Túlzott udvariassággal gratulált az eljegyzésemhez. Elmondtam neki, amit lehetett, hogy ideges vagyok, hogy... képzelődéseim vannak, hogy félek... Azt hitte, egy hipochondrikus vőlegénnyel van dolga, egy rouéval, aki nem mer beevezni a házasság révébe. Megvizsgált, tüntető gondossággal, és ismételten kijelentette, hogy teljesen egészséges vagyok. Teljesen. Sétáljak sokat, mosdjam hideg vízben, aludjak...
kiélt férfi (francia)
...Borzasztó dolog történt. Valóban itt van a vég kezdete, néhány nap alatt el kell dőlni mindennek, egész életemnek. Nem tudok másra gondolni: már itthon is mindenki észrevette az izgatottságomat. Ó, istenem, most kell vigyáznom, most kell megfeszítenem minden akaratomat. Most adjon erőt a menyasszonyom képe! Megpróbálok elmondani mindent, higgadtan - higgadtan - gondolkodni.
A kék ember új bélyegeket hozott. Felragasztottam az aktákra, és azután egy pillanatra kimentem. Mikor visszajöttem, a joghallgatódíjnok, az úrifiú, aki puszta jelenlétével naponta vérig ingerelt bennünket, ott állt az íróasztalom előtt, és figyelmesen nézte az egyik bélyeget. Drága bélyeg volt ez, aminőt a nem hivatalbéli ember csak nagyon ritkán lát, és a jogászgyerek azt kérdezte tőlem:
- Hol lehet ilyen bélyegeket kapni,... úr?
A nevemet mondta, a lopott nevemet, melyet mindennapi kínszenvedés volt egyre hallanom, a nevemet, amely nem volt a nevem, és amelyet éppolyan kevéssé tudnék most megmondani, mint a volt asztalosinasnak elhagyott, igazi nevét.
Egyszerre azonban rám nézett. Még hallottam, amint kiáltott:
- Mi baja? Mi az? Rosszul van?
- Az örökös lumpolás - szólt a stréber díjnok, aki oly járatos volt a cégjogban.
De többet nem hallottam, mert egyszerre Tábory Elemér ágyában voltam, ijedt ébredéssel. Az én saját ágyamban voltam, gyermekkori szobámban. Egy pillanatig még megbénította eszemet az átélt ijedelem. De aztán egyszerre megvillant minden! Milyen ostoba voltam! Hiszen tudom, jól tudom, hogy a jogászgyerek szenvedélyes bélyeggyűjtő. Azért érdeklődött úgy a bélyegért. Esze ágában sincs gyanakodni. Hát honnan is gyanakodhatna? Lám, milyen a rossz lelkiismeret!
Csak most, csak most még valami szamárságot el ne kövessek! Szinte érzem, hogy szamárságot fogok tenni. Meg kéne akadályozni. Nem kéne elaludni. Fel kéne csavarni a villanyt.
És éreztem, hogy nyom el a sötét álom ellenállhatatlanul, és nem volt erőm kinyújtani kezem a villanyért.
Az ócska ripszdíványon nyitottam fel a szemem, körülöttem álltak a gyűlölt arcok, és az első gondolatom ez volt.
- Semmi, semmi sem segít! Végem van!
Amikor a jogászfiú szemébe esett a tekintetem, idegesen megfogtam a karját, és súgva mondtam neki izgatottan:
- Az isten szerelmére kérem, jöjjön ki a folyosóra egy percre. Mindent elmondok.
Láttam, hogy nagyon bámul, és a többiek is mind bámultak.
- Egy kerékkel több van - mutatta fejtül a kövér családapa.
- Azért nem jó, ha az ember tücsköt-bogarat összeolvas - fontoskodott a hosszú nyakú cvikkeres.
- Mindig mondtam, hogy valami nem tökéletes.
A jogászfiú azonban kijött velem a folyosóra. Ekkor homályosan az az érzésem támadt, mintha éppen most, az imént eszembe járt volna valami fontos ok, ami miatt nem érdemes, nem ajánlatos, veszedelmes, hogy én ennek a fiatalembernek akármit is elmondjak. Egy pillanatig hallgattam, és próbáltam visszaemlékezni, mi lehetett ez az ok.
- No, mondja már, ha valamit akar mondani, hiába ne álljunk itt.
Jó szabású ruhája, kamásnija, szép nyakkendője roppant tekintélyt adott neki. Egészen más volt, mint mi, bár legtöbbjénél sokkal fiatalabb, tagadhatatlanul sokkal különb. Mit tehetek? - kérdeztem magamtól. Ki tudja, talán már beszélt is az elnöknek... talán az elnök bízta meg?
- Uram, uram, az istenre kérem - ha még nem késő -, ne szóljon senkinek! Mindent megteszek, amit kíván, szolgája leszek, rabja halálomig, csak ne szóljon. Nézze, nézze - mit ér vele? - néhány nap múlva úgyis felfedeznek mindent - agyonlövöm magam - legyen könyörületes - higgye el - a szükség vitt rá - az elnöki szolga vitt rá.
- De mi az? Miről van szó? Nem értem - csodálkozott.
- Ne áruljon el! Ne legyen gyilkosom! Megrontóm!
Ekkor úgy látszik, kezdte megérteni a dolgot. Halkan, komolyan kérdezni kezdett, és el kellett neki sorba mondanom mindent. Csak a hamisításról beszéltem, és minden hibát lehetőleg a szolgára toltam. A bélyegpénz sikkasztásáról nem szóltam semmit. Csodálkozva, gyanakvással hallgatta szavaimat.
- Azt állítja, hogy minden hasznot a szolga tett zsebre. Hogy akarja, hogy én ezt elhiggyem? Hát akkor milyen szamár lett volna maga, és milyen erővel bírhatta volna erre rá a szolga? Bocsásson meg, de a története egészen hihetetlenül hangzik.
- De uram! Ó, azt én nem mondhatom el! Csak higgye el, hogy így volt! Esküszöm. Hiszen nekem is hihetetlen, de így volt.
A lépcsőn lábak nesze visszhangzott. Egy pillanatra elnémultunk.
- Uram - mondtam aztán. - Néhány nap múlva mindennek vége lesz. Csak néhány napig várjon. Csak ezt a néhány nap életet adja még nekem! Úgyis rájönnek mindenre.
- Nem értem, miért jönnének rá. Ki gondol az ön bélyegeire? Hisz ön ezt a... ezt a kis manipulációját még isten tudja meddig folytathatta volna, ha véletlenül nem olyan ügyetlen, hogy mindjárt megijed tőlem, amint ránézek az egyik bélyegére. Mert lássa, nekem eszembe se jutott gyanakodni. A maga rossz lelkiismerete fedezte fel a bűnét.
Ó, milyen tehetetlen düh töltött el egyszerre! Szerettem volna összegazemberezni, rárohanni... És most elárultam magamat! Elárultam a pénzsikkasztást is, mert arról beszéltem, hogy pár nap alatt rájönnek mindenre. Ó, de ostoba vagyok! Buta vagyok! Nem vagyok érdemes az életre, fel kellene pofoznom magamat.
A kamásnis fiatalember a szemembe nézett.
- Mondja meg őszintén: mennyi pénz hiányzik?
Megmondottam mindent, amit kérdezett. Vergődtem, mint a pillangó a gyerek kezében.
- Én nem hallgathatom el a bűnét, mert akkor cinkosa lennék.
- A hóhérom akar lenni!
- Nem, igaza van, miért akarjak a hóhéra lenni? Ha ön pótolja az elsikkasztott összeget, és a bélyegmasinát szemem előtt használhatatlanná teszi, akkor olybá veszem az egészet, mintha nem tudnék róla semmit. A szolgát...
- Uram... ha a szolga megtudja, végem van...
- Értem. Maga attól fél, hogy a szolga bosszúból elárulja.
Pedig ha még tudta volna a lopott bizonyítvány históriáját!
- De azt maga is beláthatja, hogy a könyörületességem nem mehet odáig...
(Csak időt nyerjek, időt! Csak arról lehet szó! - gondoltam én ekkor, és így könyörögtem:)
- Csak három napot engedjen, uram, három nap múlva elintézek mindent, csak azt ígérje meg az Isten szent nevére, hogy három napig nem szól senkinek se semmit - a szolgának se -, főleg a szolgának nem - esküszöm, hogy három nap múlva rendbe hozok mindent - vagy főbe lövöm magamat!
- Azt hiszi, hogy avval használ valamit?
- Nem, nem! Nem ölöm meg magam - édesanyám van otthon (hazudtam) - legyen könyörületes - csak három napig!
Ó, hogy gyűlöltem ezt a kamásnis ifjút! Iszonyú méltóságos pózba vágta magát, és kétségkívül úgy érezte, hogy ő a világ legkorrektebb embere, és hogy most egy igen fontos és kényes dolgot roppant tapintattal intéz el. Ünnepélyesen, kimérten beszélt, mintha gyorsírók számára beszélne. Jónak és nemesnek, igazi úriembernek érezte magát.
- Ne higgye, hogy önnel hajlandó vagyok cimborálni, és az ön kedvéért teljesítem e kívánságát. De ízlésemmel ellenkezik az ön hóhérja lenni, mint ön kifejezte, s azonkívül nem óhajtanám az ön anyját, egy szegény, ártatlan asszonyt romlásba dönteni.
Tüntetőleg elfordult, kezét hátradugta, és visszament a szobába. Az ajtót külön ki kellett nyitnom, mert hátra se nézve betette maga után.
Iszonyú kínok között ültem vissza az íróasztal mellé. Azt hittem, mindenki engem néz, és az arcomról olvassák, hogy leleplezett, halálra ítélt sikkasztó vagyok.
