Miskároló
Miskároló
A gazda hatfele indult korpára malacnak. Még kissé tugymékolt a ládarekeszben, csetvett, pisztomált, mint akinek nem sietős.
- Mi a fenét miáskol annyira? - vetette az asszony, zsőrhetnékje támadván, igaz is, mit kell neki reggeli-reggelvén, hogy éppen annyira... de csak úgy, inkább tisztességadásból. Láthatná, pitymázik a napocska. - Mit nem lel?
- Ezt az izé miskároló csaklit, te, hogy a hernyó nyüvessze... Hová a kórságba kajta-bajtátok?
- Ott nézze kend, ahol van, nem ahol nincs - bökte az asszony a szemivel a ládafenekére. Ott is volt. - No, leli?
- E a, e hát - biccent a hitese, s már fente a lábszíjhoz, s rakta csak úgy hanyagul, kenyér meg pityóka közé, a déli elemózsiához. Mint akinek odakell csak, arra.
S már dübörgött-loholt kifele. Az asszony nem szólt, csak úgy gondolvást hagyintott utána, minek a neki. A tehen már nedvedzett idén, kétszeris, az emse még tyúknyi, nem kell annak még miskárolás.
Az meg csak ballagott, hunnyogva-hüppenve, agyarán a pipával. Igaza van a csoroszjának, gondolta magának, a nap is hányja bogarát, odafent jó kis szellő vakaródzik. Jó is lesz az, a repcének, majd ha dűlni kezd.
Eközben az útra ért, ahol ágadzik. De nem a rétság fele fordult, mint különben. Átbakkant, jobbra, a márgafőd irányában.
Ott vót a kis kulipintyó. A haragosáé.
Az ablakon át meg is látta mingyárt. Otthon volt, pöszmét sajkált. Bérnapszámra kellett volna, de nincs munka. Csak úgy, az ajtórúd mentén tisztelt be hozzá.
- Aggyisten - löttyintette a kalapszederjét.
Az csak morgott valamit. Ültek, pipáztak.
Déltájra megmukkant az ember.
- No.
- Hát így.
- De nem a, a má nem.
- Nem-e? Hát márgakubikus kend, vagy cservesz? Az anyád...
Pipázott, felállt, egyet bökött, a bicskával, szépen egyenesen. A hasa alá annak. Meg se nyiffant az ember. Lehuppant, lassan. A fejőszékre buggyant a béle, rángott egy párat. Aztán nem izgett többet.
A másik próbálta a miskárolót, csukódik-e. Csóválta fejét.
- Kijár a szöge ennek - mondta -, a fene vigye. Be kell kalapálni.
Indult a kovácshoz.
Az ágadzásnál érték utól a magyar csendőrök.
- No, gyüjjön kend, gazda - szíveskedtek neki. Az már értette. Ment szépen.
A kovács előtt vitték. Ott megállt egy szuszra. Az egyik csendőr, szikár, csutkás, nagycsontú ember, szöszmételte, hogy akar valamit.
- No, mi ké?
- Hát csak, ha nem törvénytúlsó... Mert be kéne adódjék ez a miskároló itten... Kijár a szöge ennek.
A nagycsontú bólintott. Ő is ipari munkás volt, állatszámadó.
- Hát csak adja kend. Majd béviszem.
- Úgy a. Aztán szójjanak majd az asszonynak. Hogy vigye haza. A Sándornak kell majd, jövő ilyenkor. Disznóra. Isten mint nap.
S ballagtak tovább, a törvény felé.
