HARMADIK FEJEZET (melyben apa és anya első napjáról megtudunk egyet-mást)
HARMADIK FEJEZET
(melyben apa és anya első napjáról megtudunk egyet-mást)
(melyben apa és anya első napjáról megtudunk egyet-mást)
Kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos, nyugalmazott megyei levéltáros s felesége, született kecfalvi Bozsó Antónia, nézett a vonat után, mely kifelé lihegett, és a szemhatár alján nemsokára füstös, fekete ponttá zsugorodott.
Maguk elé meredtek azoknak az embereknek szomorú és buta mozdulatával, kiket valamilyen hirtelen veszteség ért. Legalább ahhoz a helyhez ragaszkodtak, hol utoljára látták. Nem bírtak elmenni.
Aki elutazik, az tovatűnik, az megsemmisül, az nincs is. Csak annyira él, mint az emlék, mely visszaréved képzeletünkben. Tudjuk, hogy van valahol, de nem látjuk őt, akár azokat, kik meghaltak. Pacsirta pedig eddig nem hagyta el őket hosszabb ideig, legfölebb egy napra, egyszer, amikor elutazott Ceglédre, vagy fél napra, a tarligeti kirándulások alkalmával, és akkor is alig várták. Milyen nehéz volt elképzelni, hogy most nem jön haza velük.
Ilyenféle gondolatok gyötörhették a két öreget. Lehorgasztották fejüket a pálya kavicsait bámulva, nem kevésbé búsan, mint egy váratlanul, gyorsan behantolt sírdombot.
Máris érezték a magányt. Kínosan, egyre növekedve ott lebegett köröttük a csöndben, melyet a vonat hagyott maga után.
Vékonyka vasúti tiszt közeledett, piros szalaggal, szárnyas kerékkel a karján, ki a vonat indulásánál a sínek között állott, és most határozatlan lépésekkel az iroda irányába ment.
Arca sápadt volt, de szűk homlokán, a sapkaellenző alatt, éretten virítottak a meggyszín, nyári pattanások. Mellén lötyögött az egyenruha.
Szippantgatta a levegőt, mert állandóan nátha gyötörte, s bal orrlyuka ilyen verőfényes időben is bedugult. Sóhajtott, hogy szuszogását kissé megszépítse. Köhögött is, bár egyáltalán nem kellett köhögnie.
Azonnal észrevették őt. Cifra Géza volt.
Az asszony figyelmeztette urát, Ákos is látta, már előbb, csak nem akart szólni. Tanakodtak, mitévők legyenek.
Elfordították fejüket. Nem akartak vele találkozni.
Cifra Gézát kilenc év óta ismerték.
Annak idején, hogy ide helyezték, a tiszt látogatást tett házukban, és Vajkayék lekötelező szeretettel fogadták őt, mint mindenkit, többször meghívták ozsonnára, néhányszor vacsorára is. Cifra Géza elfogadta meghívásukat, csupa félszegségből, mert ő nem tudott nemet mondani senkinek. Dicsérte az ozsonnát, vacsorát, a katolikus nőegyleti bálban Pacsirtával táncolta a második négyest, a tarligeti tavon nagyobb társasággal csónakázni vitte, foglalkozott is vele, már ahogy ő tudott nőkkel foglalkozni. De aztán minden ok és alap nélkül arról kezdtek beszélni a városban, hogy Pacsirtát elveszi. Erre egyszerre elmaradt tőlük.
Más társaságba került. Pár díjnokkal, obskurus hivatalnokkal szokott összejönni, kik az ő társadalmi helyzetén is alul állottak, de silány szellemi világuk közelebb esett az övéhez, jobban illettek hozzá, mint bárki más. Ennélfogva szégyellte barátait, mint feleségét az, aki rangján alul nősült. Nem is mutatkozott velük. Titokban találkoztak az egyiknek vagy a másiknak lakásán, s itt kiröhögtek mindent, lebecsültek mindenkit, főképp egymást. Annyira irigykedtek egy borostyánszopókáért, egy új ezüst cigarettatárcáért, annyira gyűlölködtek arra, ki közöttük valami kis pénzhez jutott, vagy örökségre tett szert, hogy a kicsöppentek azonnal szövetséget kötöttek a szerencsés pajtás ellen, természetesen még mindig a barátság keretén belül, és képesek lettek volna neki halálosan ártani, névtelen levélben följelenteni, kitörni a nyakát.
Cifra Géza nem volt ennyire irigy, ennyire rosszlelkű, és ezért olykor undorodott is tőlük. De mégsem tudott kiszakadni innen, mert cimboráihoz, kiket a kicsinyesség és gonoszság tartott össze a szenvedély erős kapcsával, sivár műveletlensége kötötte, és szerette hülye diáktréfáikat, disznó vicceiket.
Lassanként el is hidegedett a közte meg a Vajkayék között való barátság. Csak épp köszöntötték egymást, pár szót váltottak, mikor így, alkalomszerűen találkoztak.
Pacsirta nem emlegette Cifra Gézát. Hiszen sokan voltak ilyenek. Szülei azonban Cifra Gézát nem felejtették el, neki, épp őneki nem tudtak sohasem megbocsátani, ő a begyükben volt. Mi volt a hibája, mi volt a bűne? Semmi, bizonyára semmi. Soha egy ujjal sem nyúlt leányukhoz, nem hitegette, nem csalogatta, célzást nem tett semmire, akárcsak a többi férfi. Mindössze annyi történt, hogy kilenc évvel ezelőtt, ismeretségük első évében, egy márciusi estén, illedelemből hozzácsatlakozott a Magyar Király előtt, s a jó időről meg a rossz időről beszélgetve, a Baross kávéházig kísérte, és Pacsirta, a szülei boldog meglepetésére, pár perc késedelemmel érkezett haza a vacsorához, melyet rendszerint nyolc óra tájban szoktak elkölteni.
Vajkayék ezt nem tudták elfelejteni. Évek múlva is erre a titokzatos esti sétára gondoltak, és Cifra Gézát családi legendával övezték, mely egyre nőtt bennük, anélkül, hogy valami is táplálná. Hol lenézték, hol vádolták, hol pipogya fráternek, hol minden emberi érzésből kivetkezett, becstelen élvhajhásznak tartották ezt a vékonydongájú, gyatra, de nem egészen rosszindulatú fiatalembert, ki közöttük különben csak az "Ő" volt. Nevét sohasem ejtették ki.
Kétségtelen az, hogy Vajkayéknak egy időben roppant tetszett. Legmerészebb álmaikban sem szemelhettek ki leányuknak alkalmasabb kérőt. Csak ilyen jóravaló, megbízható, "házias" fiatalemberekről ábrándoztak, kik vasalatlan posztónadrágot viselnek, nyomott homlokukat kínosan ráncolják, kissé izzadnak és elpirulnak, mikor beszélnek.
Géza közéjük tartozott.
Mindig zavarban volt. Mihelyt értelmesebb emberekkel került össze, rosszul érezte magát, gyötrelem tükröződött arcán. Kín volt ránézni. Félt mindentől. Félt attól, hogy korán jön vagy későn megy, félt, hogy megsértik őt vagy megsért mást, félt, hogy sokat beszél vagy keveset beszél, attól is félt, hogy sokat eszik vagy keveset eszik, és vendégségben rendszerint kétszer visszautasított valamit, míg harmadszori kínálásra vett belőle, félrebillent fejjel, mentekező mosollyal. Most sem tudta, mit tegyen.
Arról fogalma sem lehetett, mit jelentett ő ennek a két szegény öreg embernek. Csak azt érezte, hogy kissé hidegebbek iránta, mint annak előtte, de ezt természetesnek kellett tartania. Odamenjen-e tehát vagy ne menjen?
Legjobban szeretett volna eltűnni, észre sem venni őket. El is határozta. Akkor azonban eszébe jutott, milyen illetlenség, botrány, hálátlanság lenne, megijedt szándékától, és mint rendesen történni szokott, ellenkezőjét művelte annak, amit föltett.
Odament.
Ákos, ki még mindig ott állt feleségével, csak akkor rezzent össze, mikor Cifra Géza kesztyűs kezét sapkája ellenzőjéhez emelve üdvözölte őt.
- Elutazott? - kérdezte.
- El - szólt az apa rekedten.
Itt elakadt a beszélgetés. Ez az a pont, melytől Cifra Géza mindig rettegett.
- Tulajdonképpen - kezdte, anélkül, hogy folytatná. Ilyen szókkal töltötte ki a társalgás hézagait, de nem sok eredménnyel. Mosolygott, elkomorodott. Meleg-hideg borzongatta. Nagyokat nyelt. Arra gondolt, most már elég ideig volt itt, majd rögtön arra, hogy kevés ideig volt itt, és nem lehet még elmennie. Ádámcsutkája le-föl mozgott gugás nyakán.
Zavarában megnézte zsebóráját.
- Kettő negyvenhét - mondta vasutas nyelven -, öt húszkor ott lesz.
Apa nem felelt. De anya mosolygott rá, szívesen, marasztalóan, mint egykor, régen.
- Nem késik a vonat? - kérdezte tőle.
- Nem - felelt Cifra Géza.
Erre úgy képzelte, hogy most már igazán mehet. Tisztelegni akart, aztán mégis inkább megemelte sapkáját, civilmódra.
A két öreg kifelé indult.
Hosszú délután volt előttük, és minthogy nem tudták, mit csináljanak, hazafelé tartottak. Még siettek is, mintha bizony várná otthon őket valami.
Ákos öt éve elhagyta a megyét, betegségére való tekintettel nyugalomba vonult. Napjai múltak, hónapokká, évekké olvadtak, észre sem vette, ötvenkilenc éves lett. Sokkal öregebbnek látszott. Legalább hatvanötnek.
Mielőtt nyugdíjaztatta magát, a Petőfi utcában megvette földszintes házát megkuporgatott garasaiból, meg abból a vagyonroncsból, mely anyai nagyatyjáról, Körcsy Gedeonról maradt rá. Egyebe nem volt se égen, se földön, csak ez a házikó. Itt szokott járkálni hátratett kézzel, belefáradva a semmittevés unalmába. Várta, hogy felesége és leánya fölkeljen, aztán hogy lefeküdjön, hogy megterítsék az asztalt, aztán hogy leszedjék az asztalt. Tett-vett nyugtalanul, szemében aggodalmas fénnyel.
Társaságba évek óta nem járt. Nem ivott, nem dohányzott. Gál doktor, a háziorvosa, meg a pesti tanár, mikor fönn járt, az érelmeszesedése miatt eltiltották a szesztől is, meg - ami jobban fájt - az ő kedves szivarjaitól.
Egyetlen szenvedélye, mely a múltból megmaradt, az volt, hogy beült az udvarra néző kicsiny, mindig nyirkos szobájába, s elővette Nagy Iván valamelyik kötetét a magyar nemesi családokról, vagy Csergheő Géza élvezetes, becses művecskéjét a címerek fejlődéséről, és lapozgatta. Értett a heraldikához, a címertanhoz, a diplomatikához, a levéltanhoz és a sfragistikához, a pecséttanhoz is. Nézegette, silabizálta a latin nyelvű adományozó leveleket - litterae armales -, melyeket valamelyik régi király íratott, s nem akadhatott kezébe oly nyilcédula, oly perbehívó executionale vagy káptalani vallató fassio, melyről ne tudott volna azonnal fölvilágosítást adni. Egy szempillantás, és látta, hogy sarjadznak szét a különböző nemzetségek, mit jelent a címer mezőnyén egy víz-irányos szelemen, egy kiterjesztett szárnyú sas vagy egy arany golyó. Élvezte is hivatását minden érzékével. Micsoda öröm volt megpillantania a nagyítón egy egérrágást, egy molyfúrást vagy egy zegzugos szújáratot, és közben leszívni, mélyen, a penész savanykás illatát. Itt élt, a múltban. És amint mások a jövendőmondóhoz járulnak, úgy zarándokoltak őhozzá sokáig messze megyékből előkelő urak, kik múltjukat óhajtották megismerni.
Fiatal korában kenyérkeresetből űzte "a törvényes származás kimutatásá"-t, a filiatiot, a déductiot, de később sem tudta abbahagyni, hogy már szüksége sem volt rá. Úgy merült bele egy donatio regiába, mint valami izgalmas sakkrejtvénybe, és kereste a nagyszülőket, szépszülőket, dédszülőket, aztán a legérdekesebbet, az Őst, a Vagyonszerzőt, a primus acquirenst, ki leleményével egész nemzedék szerencséjét alapította meg, vitézi tetteivel dicsőséget sugárzott minden ivadékára. Feje asztalnokoktól, csillagkeresztes hölgyektől, máltai lovagoktól zsibongott. Nagy tisztelettel beszélt azokról, kik udvarképesek.
Ha nem akadt munkája, ismerőseit szedegette elő. Cifra Géza törvényes származását is ki akarta mutatni. Egy ideig szépen haladt a genealógiai tabella, át is rándult vele együtt a szomszéd megye levéltárába, hogy újabb adatokat gyűjtsön, de a munka egyszerre megakadt. Cifra Géza apai dédapjáról már sem ő, sem az okmányok nem adtak pontos fölvilágosítást. Így családfája, melyet Ákos rajzolni kezdett, abbamaradt, lombosodó ágai elhervadtak, mintha pusztító vihar dúlta volna föl. Valahányszor kezébe került ez a rajz a többi iratai között, gúnyos mosoly suhant át arcán. Cifra Géza nem is volt nemes ember, csak afféle közönséges jöttment.
Mi mindent tudott azonban mesélni az ő őseiről, kiket jobban ismert az élőknél: a Vajkay Ádámokról, Sámuelekről, kik fölvidéki sasfészkeikben laktak, leányokat raboltak, a nőkről, a Klárákról, Katalinokról, Erzsébetekről, kik Mária Terézia púderes báljain szerepeltek, vagy felesége családjáról, a hatalmas Bozsókról, birtokaikról, melyeken a tizennyolcadik század közepéig főúri gazdagságban éltek, egy-egy szóról, melyet a régi atyafiak elejtettek valahol századok mélyén, és arról az arany liliomról is, mely címerük vörös mezőnyében nyiladozott. Olyan régi vér lüktetett bennük, hogy nemesi levéllel nem is rendelkeztek, mert nemességüket donációs birtokkal kapták, címerüket is ősi usus jogán használták. Dolgozószobája falán berámázva függött ez a címer, s családfája is, melyet évtizedes, fárasztó munkával II. Endréig vezetett vissza, és tulajdon kezével pingált ki halvány vízfestékkel. Szerény állására, kis jövedelmére való tekintettel nem kérelmezhette a császári és királyi kamarásságát, noha sokszorosan jogot tarthatott rá. De ez nem bántotta soha. Nem lévén hiú ember, őt csak az elv érdekelte, az növelte titkos önérzetét, a kivitel már nem.
Munkájával ötvenéves korában elkészült. Minden Vajkay és Bozsó származását földerítette, akár éltek, akár haltak. Mit tehetett most? Böngészgetett régi pergamentekben, papírokban, hártyákban, üldögélt dolgozószobája nyikorgó kerevetén, melyet törökmintás szőnyeg borított, megfakulva ebben a régiségtári levegőben. Ült itten, s a jövőre gondolt.
De a jövőből csak annyi látszott bizonyosnak, hogy nemsokára meghal. Erről az öreg emberek kíméletlen közönyével, döbbenetes tárgyilagosságával beszélt, ami Pacsirtát meg a feleségét is gyakran megríkatta.
Régen megboldogult szülei kriptájára sírkövet állított, sötétbarna márványból, rávésetve arany betűkkel: A Vajkay-család sírboltja. A sírt rendben tartatta, pázsitját öntöztette, négy puszpángot ültetett rá, és olajfestékkel festette be azt a padot is, melyen a temetői látogatások idején merengeni szokott.
Közölte, hogy apja és anyja között óhajt majdan pihenni. Rendelkezett, hogy a tisztaszobában ravatalozzák föl, a folyosót vonják be feketével, de csak két pappal temessék. Testamentumát lepecsételt borítékban íróasztala alsó fiókjába zárta, és figyelmeztette feleségét, hol találja majd meg akkor. A halálra való készülődés utolsó éveit jobbára lefoglalta.
Különösebb izgalmat csak akkor érzett, mikor a temetkezési egylet egy-egy tagja meghalt. Ekkor kezében a halotti könyvecskével - így mondta mindig: könyvecske - a városba ment, elsőnek sietvén az egyletbe, hogy befizesse illetékét, és hazajövet még egyszer föllapozta a füzetet, nézte, bevezették-e a díjtételt, s kezével, melyen kéken puffadtak a kemény, meszes erek, sárga, reszkető ujjával mutatta családjának, hogy minden rendben van.
Most, hogy az aszfalton lépkedett, nem volt már nála a fehércsíkos gyapjútakaró meg a kulacs, de úgy ment, mintha terhet viselne, nagyobbakat, mint előbb. Felesége is gyámoltalanul járt a fal mellett, mintegy oltalmat keresve.
Kisdiákok cirkáltak az utcákon, hazatérve a szeptember elseji könyvvásárról. Eladták kigumizott könyveiket, újakat vettek helyettük, és nevetgélve a tanárokról beszélgettek, főképp a két legszigorúbbról, Málvádyról, a számtan és fizika professzoráról, meg a részeges Szunyoghról. Még nem volt lecke. Ma kezdődtek az iskolák.
Fél óráig tartott, míg hazavánszorogtak a Petőfi utcába, melynél már elfogyott az aszfalt, és két oldalt gazzal fölvert, nyílt árok futott.
Derék szomszédjuk, Veres Mihály, künn ült az utcán, árral, dikiccsel kezében. Veres Mihály foltozó varga volt, küszködő, őszbe csavarodott kisiparos, ki egészségtelen, sötétes műhelyében, melybe három téglalépcsőn kellett lemenni, reggeltől estig dolgozott, kedvetlenül és lassan. Áporodott csirizszag szállt ki innen, mely Vajkayék lakásába is beszüremkedett. A varga számtalan neveletlen gyermeke a nagy, piszkos udvaron hancúrozott, disznóólak, üres kocsiszínek között.
Szemben emelkedett a Vajkay-ház.
Ez a takaros, fehérre meszelt porta most is csöndben aludt. Az öt, utcára néző ablak be volt csukva, függönyeik leengedve, krémcsipkéik az ablakpárnára lógtak, melyeket ebben a hőségben sem vettek ki az ablakok közül.
Ákos előkereste zsebéből a mindig nála levő kulcskötegeket, kinyitotta a fekete rácsos kaput, bementek.
A szobaajtót bezárta maga mögött, és minthogy belül két rézszögön télen-nyáron vastag falszőnyeg függött a léghuzam ellen, azt most is gondosan odaakasztotta.
Kongó lakás fogadta őket. Csak ekkor kezdtek beszélni.
- Hogy bírjuk ki? - szólt az asszony, könnyezve, a szűk folyosón.
- Majd kibírjuk - mondta apa.
- Péntek, szombat, vasárnap - számolta a nő az ujjain, mintha rózsafüzért morzsolva imádkozna -, aztán hétfő, kedd, szerda, csütörtök - és megállt sóhajtva -, péntek, egy hét. Egész hét, apa. Mit csinálunk nélküle?
Ákos nem válaszolt. Ő kevesebbet beszélt, többet érzett, többet gondolkozott.
De minthogy az asszony még mindig könnyezett, megjegyezte:
- Na, ne sírj. Ma péntek van. Aki pénteken sír, az vasárnap nevet. Mi is majd nevetünk, anya - mondta minden meggyőződés nélkül, és bement az ebédlőbe.
Itt az asztal a délutáni fényes napsütésben állt, zsíros tányéraival, poharaival, az ebédtől maradt morzsáival, melyeket Pacsirta máskor a kis morzsakefével azonnal letisztogatott. De azért most is milyen gondos volt, milyen figyelmes. A tisztaszobában, mielőtt elment, rendbeállította a székeket, a hálóban előre megvetette az ágyakat, apa ágyát meg anya ágyát, az éjjeli szekrényre kikészítette a két pohár vizet, s az üvegburás arany óra mellé, az almáriumra odatette a mécsest, a gyufát is, hogy majd meggyújthassák.
Anya a leányszobában rakosgatott. Ákos tanácstalanul benyitott ide is.
A leány szobája valaha tiszta, fehér kápolnához hasonlított. Festései azonban idővel megkoptak, selyem párnái bepiszkolódtak, megszürkültek. Üres szépítőszeres tégelyek álltak a szekrényekben, imakönyvek, melyekből szentképek csipkés szélei látszottak, német fölírással, bársonyba kötött, cirádás emlékalbumok, báli legyezők, telefirkálva nevekkel, táncrendek, illatzacskók, hamis fürtök, melyek spárgán függtek.
Pacsirta tükre az ajtó mellett, a legsötétebb sarokban lógott, északnak fordítva.
Csönd lebegett mindenen.
- Milyen üres itt minden - sóhajtott az anya, és mutatta kezével.
Ákos nem tudott mit mondani, s minthogy a hosszú házasság alatt elvesztette kezdeményező erejét, ismételte:
- Milyen üres.
Átmentek megint az ebédlőbe.
Itt az üvegszekrényben csillogtak a velencei emlékek, a balatoni emlékek, a karlsbadi poharak, melyeket egy életen át fölhalmoztak, és öntudatlan kegyelettel őriztek. Villogtak az apró-cseprő tárgyak is, melyek már egészen haszontalan, alkalmatlan, olcsó portékák: a bazári ibrikek, a csöpp porcelán kutyusok, az ezüstözött kancsócskák és aranyozott angyalkák, a vidéki élet e rémes bálványai, melyek a támlás dívány felső állványára, oszlopos rekeszektől elválasztva, mindennap külön-külön darabonként letörölgetve kerültek, és összerezzentek, valahányszor leültek, mellükre pottyantak, valahányszor lefeküdtek. A képek is mily fájóan meredtek rájuk. Dobozy, a magyar hős, ki a törökök elől menekülve, hitvesét tartotta csupasz mellén, az első magyar minisztérium és Batthyány, kopasz fejével, ki térdre ereszkedett, és karjait kitárva várta az osztrák zsandárok gyilkos golyóját.
- Menjünk ki talán a kertbe - indítványozta az asszony.
- Menjünk ki.
Kimentek a kertbe. Sárga, tikkasztó hőség fogadta őket. Kényes, fehér cicák sétáltak a smaragd gyöpön. A kútnál edény állt, benne poharak, és az üveg a vízben szivárványlott. Egy napraforgó hajlott szárán a lángoló nyugat felé emelte napimádó arcát. Vadgesztenyefák, ákácok, ecetfák meredeztek. Hátul, a falnál az alkörmös mutogatta sötét, érett bogyóit.
Leültek a padra, melyen Pacsirta horgolni szokott, egymás mellé.
- Szegényke - szólt anya -, legalább kipiheni magát. Aztán - és nem szólt többet.
- Micsoda?
- Hátha akad valaki.
- Ki valaki?
- Valaki - mondta az anya félénken -, valami szerencséje - tette hozzá bátran, az asszonyok megható szemérmetlenségével.
Az apa ingerülten elfordult. Szégyellte, hogy hallotta azt, amit annyiszor hiába hallott, azt, amire folyton gondolt, azt, ami sok keserves csalódást, arcpirító fölsülést okozott neki. Durvának tartotta felesége megjegyzését. Vállat vont. Majd alig hallhatóan mondta:
- Ugyan.
Zsebóráját nézegette.
- Mit is mondott? - kérdezte.
- Kicsoda?
- Ő - szólt az öregúr, és felesége megértette, hogy Cifra Gézáról van szó.
- Öt húszkor.
- Fél hat - felelt az apa -, most érkezett meg.
Ez a gondolat kissé megnyugtatta mindkettőjüket. Fölkeltek a padról, végighaladtak az orgonabokrok közt, melyek alatt kőtörpe állt őrt. Pacsirtával együtt ebben az időben indultak sétálni, néptelen mellékutcákon a kálváriáig és vissza. Most nem mentek el.
Többször körüljárták a kertet, egymás mellett, egyre gyorsabb ütemben. Ákos azt remélte, hogy a lovak a pusztán nem ragadták el és Tigris nem harapta meg a leányt. Anya utána bandukolt, megosztotta és eloszlatta aggodalmait. Úgy látszott, hogy ez a hét, melyet egyedül kell tölteniök, rosszul kezdődik, nagyon rosszul: végtelennek, kilátástalannak rémlett.
Pacsirta megígérte, hogy mihelyt megérkezik, hazasürgönyöz. A sürgönyt megírták otthon, csak föl kellett adnia. Mindössze ennyi volt: "Szerencsésen megérkeztem."
Lassan bealkonyodott. Darabig várták a sürgönyhordót, künn a kertben, de mert itt nem találták helyüket, bementek, abban a hitben, hogy akkor mindjárt megérkezik.
Múltak az órák, mégsem jött.
Ákos bezárta az ajtókat. Mint minden este, megnézte, hogy a bútorok, a szekrények ruhái mögött nem áll-e valaki, majd kilenc tájban, mikor rendesen le szokott feküdni, a hálószobába tért feleségével, és itt az ágyra heveredett ruhástul.
Elcsigázva a fáradtságtól, azonnal elnyomta az álom.
Álmában ismét a Széchenyi utcán ment feleségével meg Pacsirtával az állomás felé.
De most letértek a rendes útról, és egy kevésbé ismerős utcába csaptak, aztán az alagúton át, mindenféle kerülőkkel, valami fatelepre jutottak.
Itt egyszerre észrevette, hogy leánya hiányzik. Feleségére pillantott, és ez egy tekintettel erősítette meg borzasztó sejtelmét. Az asszony tekintete pedig nemcsak azt jelezte, hogy eltűnt a leány, hanem azt is, hogy elrabolták, azok, kik már sokszor, azok a rejtélyes fickók, kik félig vaspáncélos, középkori lovagokhoz, félig fekete álarcos bohócokhoz hasonlítottak.
Ákos futni kezdett előre, a fatelep felé, majd megijedve a magánytól, visszafelé szaladt. Pillanatra úgy rémlett, hogy látta is őt. Egy palánk mellől, mely az ő kerítésükre emlékeztetett, Pacsirta esdekelve emelte rá ferde szemét, mint csöndes őrült, és kezét feléje nyújtva kérte, hogy segítsen rajta, úgy látszik, be volt oda zárva. Ákos épp nyújtani akarta feléje kezét, de erre eltűnt.
Később hiába kereste, nem találta sehol. Kapukon zörgetett, kocsmákban érdeklődött, betért egy gyanús házba is, valami külvárosi bordélyházba, hol ronda dajnák kinevették, és majd megverték. Végre egy műhelyfélébe ért, melybe több lépcsőn kellett lemenni, a föld alá.
Itt zöld kötényben gubbasztott egy munkás, de nem Veres úr, hanem holmi gonosz, sunyi ember, ki hivatalos sapkát viselt, bádog számmal, láthatóan mindent tudott már, és rá sem nézett Ákosra, csak a cinkosok közönyével mutatott egy függönyös üvegajtóra. Ákos berontott ide, és a homályos benyílóban valóban meglelte leányát: Pacsirta a földön hevert, rettenetesen megcsonkítva, kopaszra nyírva, késszúrásokkal mezítelen mellén, holtan.
Az asszony csöndesen tett-vett a szobában, hogy föl ne keltse alvó férjét. Hallotta szaggatott lélegzését, mely a kiabálást előzi meg, nézte nyugtalanul forgó fejét a kispárnán. Ákos első álma gyakran lidérces volt, melyből szívdobogva, állati ordítással riadt.
Odament, föléje hajolt, ujjával megérintette ura homlokát.
Ákos fölült az ágyban. Egy korty vizet ivott.
Szemét tágra meresztette.
Még mindig látta az álom-alakokat, kikkel már sokszor találkozott. De most is csodálkozott, hogy az, ki mindene, és oly csöndesen élt szegény, álmában ily drámai szörnyűségek középpontja.
Pacsirtát ilyen álmai után mégjobban szerette.
Felesége a sürgönyről beszélt.
- Még nem jött meg? - kérdezte Ákos.
- Még nem.
Erre berregett a konyha csengője. Az asszony fölugrott, szaladt ajtót nyitni.
- Itt van - kiáltotta, és visszajött. - "Szerencsésen megérkeztem" - olvasta.
Ákos kezébe vette, s nézte boldogan, hihetetlenül: - "Szerencsésen megérkeztem" - olvasta ő is.
Megnyugodva, mosolyogva előbbi izgalmukon, levetkőztek, eloltották a lámpát, mind a ketten elszenderedtek.
Ideje is volt, mert már elmúlt éjfél.
