HETEDIK FEJEZET (melyben egy zöld, vidéki költő beszélget az öregekkel)
HETEDIK FEJEZET
(melyben egy zöld, vidéki költő beszélget az öregekkel)
(melyben egy zöld, vidéki költő beszélget az öregekkel)
Kedden délben a Magyar Király éttermében asztaluk, melyet a főpincér fönntartott számukra, üresen maradt.
Ákos a főispánnal evett. Felesége fölhasználta az alkalmat, és elment régi barátnéjához ebédelni, Záhoczkynéhoz, egy ezredes özvegyéhez, a Katolikus Nőegylet elnöknőjéhez, kinél különben minden kedden összejönnek az úriasszonyok, és ozsonna alkalmával - haboskávé, befőtt, kis cukrászsütemények mellett - megbeszélik a folyó ügyeket.
Utóbb buzgón működtek a jótékonyság terén. Lelencházat tartottak fönn, Mária-egyletet az úrilányoknak, Márta-otthont a cselédeknek, ahonnan megbízható alkalmazottat lehetett kapni, azonkívül kiterjedt figyelmük a városban elharapódzó nyomorúságra is. Ingyen ebédet, ruhát adtak néhány szegénynek, valláskülönbség nélkül. Áldoztak, ki mennyit tudott. Hálával gondolt rájuk mindenki.
Idejött érte az ura hat felé. Ákos elmesélte, mi történt a főispánnál.
Vagy negyvenen lehettek, mondta, köztük a budapesti kormánybiztos is, egy lekötelező modorú úriember, s nagyon jól mulattak. Kis findzsában kapták a húslevest, nem tányérban, mint otthon és a Magyar Királyban. Kétféle hal volt, vesepecsenye mártással, sonkás pogácsával, több tészta, melyből már enni sem tudott. De fél pohárka francia pezsgőt azért megivott.
Felesége viszont elmesélte az ozsonnát. Főképp a foszlós kalácsot dicsérte.
A Széchenyi tér sarkán találkoztak Ijas Miklóssal.
Sárszegen mindenki találkozott mindenkivel, naponta többször, akár akart, akár nem, mert a város úgy épült, hogy a téren okvetlenül át kellett mennie mindenkinek, bárhová is igyekezett. Az emberek alig köszöntötték egymást, csak intettek a szemükkel. Nem okozott bennük nagyobb izgalmat ilyen találkozás, mintha egy család tagjai látják egymást a közös lakásban.
Csak az volt a kérdés, mikor találkoznak. Mindenkinek megvolt a maga órája.
Mályvády például mindig fél nyolckor haladt át a téren diákjaival, kikhez éppoly barátian nyájas volt az iskolán kívül, amilyen szigorú az iskolában. Diákjai kartontesteket vittek utána, korongokat, vasrudakat a fizikai kísérletekhez, olykor házinyulat, verebet is, melyet a tanár úr üvegbúra alá tett, és kiszivattyúzva belőle a levegőt, megölt. Szunyogh nyolc után jelent meg, és hallván a gimnázium kis harangját, mely az előadás kezdetét jelezte, sokszor szaladt is föltűrt gallérú felöltőjében, mivel félt az igazgatótól, és nem mert elkésni. Kilenckor Gál doktor jelent meg. Tízkor Priboczay végezte már ismert körömtisztogatási műveletét a patika előtt. Tizenegy órakor Környey tűnt föl, többnyire könnyű gigjén, melyet maga hajtott, s egy erős tűzoltó-paripa, egy vasderes, villámgyorsan röpített. Tizenkettőkor a színészek korzóztak. Déltől kezdve estéig pedig a párducok tették elevenné a várost, kik vagy a Magyar Király éttermében, vagy a Széchenyi kávéházban tanyáztak.
Ijas este nyolc felé indult sétájára, hogy szabadult a szerkesztőségből. Mellék-utcákon szokott bandukolni egyetlen barátjával, Freund Ferenccel, egy pirosarcú, mosolygó, éles eszű zsidó fiúval, ki megértette, buzdította, és maga is írogatott. De legtöbbször egyedül sétált, mint most is.
Miklós váratlan föltűnése a tegnapi futó színházi bemutatkozás ellenére is sokat foglalkoztatta Vajkay Ákost. Valaha térdeire ültette, barackokat nyomott fejére. De ez régen volt. Nem említette neki, és ő bizonyára nem is emlékezett rá.
Vajkayék egykor sokat jártak az Ijas-házba, az ő tiszta, vendégszerető otthonukba, a tarligeti villájukba, míg egy sötét véletlen el nem söpörte a híres, gyönyörű családot.
Ijas Jánost, Miklós atyját, ki a megyei előkelőséghez tartozott, egy este két detektív tarligeti villájából a rendőrségre vitte, és ott letartóztatták.
Az eset rejtélyes volt. Hiszen a neve maga is zálogul szolgálhatott becsületéért, tudták, hogy jómódú, s ha sokat is költött, és néha kártyázott is, talpig becsületes embernek ismerték. Azt beszélték, hogy tévedésről van szó, titkos rosszakarói jelentették fel, és semmi bizonyíték nincs ellene. Egy birtokát adta el közvetítők útján, kik az első vevőtől elfogadták a vételárt, százötvenezer forintot, de aztán másik, jobb vevő jelentkezett, azzal kötötték meg az üzletet, és az első vevő, ki elesett a birtoktól, bosszúból följelentette őt, arra hivatkozva, hogy pénzét nem kapta vissza, s a vételt már a telekkönyvbe is bevezették.
A részletek a nyilvánosság előtt meglehetősen homályosak maradtak, de a vizsgálati fogságot mégis elrendelték ellene, semmi óvadék ellenében nem helyezték szabadlábra. Hogy megtartották-e a tárgyalást vagy sem, arra nem emlékeztek. Tény azonban az, hogy az öreg Ijas János csak másfél év múlva szabadult börtönéből, testben-lélekben megtörve külföldre utazott, ott is halt meg. Felesége már fogsága idején belehalt izgalmába.
Akkoriban az újságok is írtak erről egyet-mást. Különösen, mikor az apa tragédiáját követte a legnagyobb fiúnak, Jenőnek a tragédiája. Az Sárszegen szolgált, mint honvédhadnagy. A keringő hírek alapján ellene is elrendelték a becsületügyi eljárást, hogy a történtek után méltó-e a tiszti kardbojt viselésére. Ő azonban nem várta meg a végét. Egy reggel kisétált tarligeti birtokukra, és ott, a nagy diófa alatt szolgálati pisztolyával agyonlőtte magát. Utolsó levelében, melyet atillájára tűzött egy gombostűvel, azt írta, hogy ez a legkevesebb, mivel tartozik apja becsületének.
Közben birtokaikat, villájukat eladták, fölélték, családjuk szétzüllött.
Csak a tizenöt éves Miklós élt még, kit rokonai magukhoz vettek, a pusztán neveltettek. Itt lovagolt, tornászott, sokat evett és aludt. Később a kolozsvári egyetemre iratkozott be jogásznak, de vizsgáit nem tette le, hanem megtanult angolul, és mikor a botrányról már keveset beszéltek, Sárszegen bukkant föl mindenki meglepetésére, mint újságíró.
Miklós félszeg helyzete folytán nemigen érintkezett emberekkel, Füzes Feri is kikezdte, propagandát csinált ellene, a kaszinóba sem engedte fölvenni tagnak. Ezért délelőtt a kávéházban újságokba temetkezett, délután otthon, hónapos szobájában írt. Különc hírében állott, ki lelkes híve volt a legújabb művészi iránynak, a "szecesszió"-nak. Most is azért kószált így, mert verset hordozott fejében. Abban a reményben indult el, hogy majd útközben kialakul, de hiába bolyongott, a szavak salakosan forrongtak, kopottak, unalmasak, semmitmondók maradtak.
Hajadonfőtt mendegélt, angol ruhájában, vékony lila nyakkendőjével, kezében puha kalapjával. Dús, gesztenyebarna haja meredek homlokára omlott, végtelen fiatalságot lehelve.
Vajkayékat meglátva föltekintett. Odasietett Ákoshoz, kit már tegnap rokonszenvesnek érzett félénk, hallgatag határozatlanságával. Kezet fogott vele.
- Szervusz, kedves Ákos bátyám.
Ákos melegen szorongatta kezét, mintha mindenki nevében bocsánatot kérne azért, ami történt.
- Szervusz, kedves Miklós öcsém.
Ijas határozatlanul állt, majd megkérdezte tőle:
- Hová?
- Hazafelé.
És mert nem tudta Miklós, hogy mit csináljon, és mert a versén való kotlást is unta már, hozzájuk csatlakozott.
- Ha megengeditek.
Ákos meghajolt, az asszony zavartan nézett rá. Minden fiatalember zavarba hozta.
Haladtak a langyos estében, melyben a sárszegi házak mozdulatlanul álltak, bizonyos álpátosszal, mintha még várnának valamire.
- Sok dolgod van a szerkesztőségben? - kérdezte Ákos, hogy mondjon valamit.
- Elég.
- Képzelem. Mindennap újságot írni. Cikkeket. Ilyen nehéz időben. Mikor minden tótágast áll. A Dreyfus-pör, a sztrájkok.
- Brazíliában ötezer munkás sztrájkol - szólt félénken anya.
- Hol? - kérdezte Miklós.
- Brazíliában - magyarázta Ákos, igen határozottan - múltkor olvastuk egy fővárosi hírlapban.
- Lehet - mondta Ijas. - Igen. Emlékszem ilyesmire - mormogta szórakozottan.
Majd felsóhajtott.
- Én most máson dolgozom.
A verseire gondolt, melyek a Sárszegi Közlöny vasárnapi számaiban jelentek meg, a nyilvánosság teljes kizárásával, és ajkát eredetieskedve elrántotta, mint mindenkor, mikor ki-nem-elégített irodalmi becsvágyára célzott, s elismerést keresett magának.
De célzását nem értették el. Ákos nem olvasta verseit. Az anya lehet, hogy olvasta, ő azonban sohasem nézte meg az író nevét. Ezt nem tartotta fontosnak.
A hosszú, néptelen Petőfi utca sarkára értek, mely elhagyottan nyújtózott el a csöndben. Miklós megállt.
- Micsoda unalmas fészek - szólt. - Nem értem, hogy élhetnek itt emberek. Budapestre szeretnék kerülni. Múlt héten Budapesten jártam. Ó, Budapest.
Erre nem kapott választ. Úgy tetszett azonban, hogy jóindulatúan hallgatják, és bizalomra gerjedt e két öregember iránt, vágy fogta el, hogy kitárja nekik a szívét.
- Mióta az apám meghalt - mondta -, nem jártam Budapesten.
Az apját emlegette. Őt, kiről soha senkinek sem beszélt, azt, amit szégyenkezve, óvatosan rejtegetett. Ez közelebb hozta Vajkayékat, kik egyszerre mondták:
- Szegény, szegény.
- Te ismerted őt - szólt Miklós, Ákosra tekintve.
- Ismertem. És szerettem. És becsültem. Kedves, jó barátom volt.
Lassabban mentek. Ákos összeráncolta homlokát. Mennyit szenvednek a gyermekek a szülők miatt, és a szülők a gyermekek miatt.
Az asszony beszélt:
- A családjaink összejártak. Ők mihozzánk, mi őhozzájuk. Maga, Miklós, még kicsi volt akkor, hat-hétéves. Katonásdit játszottak a Jenővel. Mi a verandán ültünk. Annál a nagy, hosszú asztalnál.
Ákos megszólalt:
- Áldott, jó ember volt.
- Én már alig emlékszem az arcára - mondta Ijas szomorúan.
Egy gázlámpa alá értek mind a hárman. Ákos megállt. Ijasra nézett.
- Akkora vagy, mint ő. Ilyen magas volt. Hasonlítasz rá. De az apád valamivel erősebb volt.
- Később összeesett. Ilyen vékony lett. Sokat szenvedett. Mindnyájan sokat szenvedtünk. Az anyám folyton sírt. A bátyám. Azt tudod. És én.
- Te még gyerek voltál.
- Igen. Akkor még nem is egészen értettem. De később. Az nehéz volt, kedves Ákos bátyám, nagyon nehéz. Jogásznak adtak. A megyénél még talán lehetett volna helyem. De az emberek. Hamburgba mentem, gyalog. Amerikába akartam szökni. Oda, ahová a sikkasztók, a csalók.
Elnevette magát. Ákost sértette a nevetés. Lehetséges-e, hogy valaki ilyen nyíltan beszél arról, ami benne van, ilyen hetvenkedve vall arról, ami fáj belül? Vagy talán már nem is fáj. Hiszen nevet.
- De nem mentem Amerikába - folytatta Miklós. - Itt maradtam, azért is itt maradtam. Írni kezdtem. Hidd el, most messzebb vagyok mindenkitől, mint ha Amerikában lennék.
Hogyhogy? Ákos ezt nem értette. Nagyzoló, gyerekes kérkedésnek tartotta. De rátekintett, és ezen a fiatal arcon észrevett valamit. Emlékeztetett kicsit Vun-Csi arcára, mely sárgára volt mázolva, vastag festékkel, és álarcot viselt. Mintha álarc lenne Miklós arcán is. Csakhogy keményebb álarc, kővé vált fájdalomból.
- Nekem - mondta Ijas - most már mindegy, mit beszél itt Füzes Feri, a sárszegiek, meg mindenki.
Úgy látszott, hogy nem hazudik, mert keményen mondta, acélosan lépdelt.
Mindenesetre különös figurák ezek a bohémek. Henyélnek és azt mondják, hogy dolgoznak, boldogtalanok és azt mondják, hogy boldogok. Több a bajuk, mint másoknak, de bírják, jobban állják, mint mások, mintha éltetné őket a szenvedés.
Zányit sem viselte meg nagyon, hogy elhagyta Orosz Olga. A főispán ebédjén könnyedén mulattatta a hölgyeket, gesztikulálva kezével, melyet vékony angoltapasszal ragasztott be. Ma este ismét kifesti magát, és tovább játszik. Szolyvaynak sokszor annyi pénze sincs, hogy megvacsorázzék, Fehér tatától kér kölcsön, mégis önérzetes. Ez a szegény, szerencsétlen gyerek pedig, kinek panaszkodnia kellene, dicsekszik, az életről beszél, őneki, ki már annyit élt, tanácsokat ad, oktatja, semmi ellenvétést nem tűrve.
Ezek mind hozzáférhetetlenek. Mintha mindnyájan szigeten lennének, távol az emberektől, távol az emberi törvényektől. Ha volna oda út. A szigethez, ehhez a biztonsághoz, a festékhez. De nincs oda út. Nem lehet elkomédiázni az életet, nem lehet felöltöztetni. Vannak, akiknek csak a fájdalom marad, a kegyetlen, alaktalan fájdalom, mely semmire sem jó, semmire sem használható, csak arra, hogy fájjon, ebbe aztán beleássák magukat, mindig mélyebben hatolnak bánatukba, mely csak az övék, a végeérhetetlen tárnába, a sötét bányába, mely végül összeomlik fölöttük, és akkor ott maradnak, nincs mentség.
Ákos nem tudott figyelni fiatal barátjára, ki már mindenféle zavaros dolgokat fecsegett a szenvedés örökkévaló, dicső voltáról, részletesen beszélt verseiről, azokról, melyeket eddig írt, és azokról, melyeket ezután ír majd. Folyton ezt ismételte:
- Dolgozni kell, dolgozni kell.
Ő pedig elkapta a szót.
- Dolgozni kell, fiam. A munka. Csak a munka. Nincs szebb, mint a munka.
Ijas elhallgatott. Látta, hogy két malomban őrölnek, nem értik őt. De hálából, hogy eddig figyeltek rá, az asszony mellé ment, vele kezdett foglalkozni.
- Pacsirta még nem jött meg? - kérdezte.
Vajkayné összerezzent. Furcsa volt, váratlan egyszerre ez a kérdés. Öt nap óta, hogy nincs itt, először említette valaki. Mégpedig a becéző nevén.
- Nem - mondta -, péntekre várjuk.
- Képzelem, mennyire hiányzik.
- Végtelenül - mondta az asszony. - De... itthon agyondolgozta magát. Kiküldtük a pusztára, pihenni.
- Pihenni - szólt apa, ki gépiesen ismételte az utolsó szót, melyet hallott, mint rendesen, mikor idegeskedett, és hangjával akarta elnémítani gondolatait.
Ijas ezt észrevette. Az öregúr arcába tekintett, mint előbb Ákos az ő arcába, és most annyira megszánta őt, hogy szíve összefacsarodott. A fájdalom micsoda mély, ásatag rétegeit bolygatta meg pár szava.
Miklós nem hagyta abba munkáját, tovább érdeklődött, tovább kutatott.
Az asszony örült a figyelemnek, noha nem egészen tudta, mi lehet az oka. Odafordult a fiatalemberhez.
- Maguk nem ismerik egymást, Miklós?
- Nem, még nem volt szerencsém. Azaz, párszor láttam. A Mária-egyletben, egy gyűlésen. Nagyon buzgó.
- Ó, nagyon szorgalmas.
- És önökkel. Mikor sétálnak, erre kifelé. Mindig középütt megy.
- Igen, igen.
- Milyen egyszerű és jóindulatú.
- Áldott lélek - mondta az asszony, szemét az égre emelve.
- Kedves és finom teremtés lehet. Különb, mint az itteni lányok.
- Ha ezt hallaná Pacsirta - sóhajtott anya -, mennyire örülne. És mennyire örülne, ha személyesen megismerné magát. Ő is szereti a szép verseket. Van egy könyve - ugye, apa? - abba beleírja a szép verseket.
Ákos botjával a falakat kopogtatta, hogy zajt csináljon, mert belül hangokat hallott, erősebbeket, mint a beszélőkéi. Azokat óhajtotta elhallgattatni.
Ijas tovább beszélt. És részletekbe bocsátkozva kikérdezte az asszonyt Pacsirta szokásairól, erről-arról, néha olyan pontos kérdéseket téve, mint Gál doktor, mikor beteghez hívják. Majd képet rajzolt róla, mely talált.
Pacsirtával, mióta élt, kevesen foglalkoztak ennyit, ily melegséggel, ily jóságosan.
Nem mondta azt, hogy szép, azt sem, hogy nem csúnya. Nem hazudott. De a kettő közt mozogva megkerülte a veszedelmes pontot, más irányba csapott, fölfelé, utat nyitva a megbékélésnek, és az asszony lelkében, ki mohón hallgatta őt, homályos reménység éledezett, olyan sejtelem, hogy nem is merte magának bevallani.
- Igazán, jöjjön el egyszer, ha lesz ideje, Miklós - szólt. - Látogasson meg bennünket.
- Bátor leszek - mondta Ijas.
A Vajkay-ház elé értek. Elkísérte őket egy fiatalember. Ez sem igen történt meg velük. Csak épp most.
Ákos kezet fogott vele:
- Köszönjük, Miklós öcsém - szólt, és sietett befelé. Becsapódott mögöttük a vaskapu.
Miklós a rácson át a kertbe nézett. Csönd volt itt és magány.
Az üveggömböket figyelte, a pázsiton a kőtörpét, mely őrködni látszott. Egy napraforgó lecsüggesztette fejét a sötétedő éjszakában, mintegy vakon, keresve a földön a napot, melyet bámulni szokott, a napot, melyet most nem talált sehol.
Belülről, a lakásból motozást hallott, az öregek nyugodni tértek. Miklós biztosan látta maga előtt a nyomorult szobákat is, melyek sarkaiban söpretlen szemét gyanánt hever a szenvedés, életek piszka, évek során át fölhalmozott fájdalom. Lehunyta szemét, és magába szívta a kert keserű illatát. Ilyenkor "dolgozott".
Sokáig álldogált a kapu előtt, oly türelemmel, mint egy szerelmes, ki valakit vár. De nem várt ő senkit. Nem volt ő szerelmes sem, nem volt ő földi szerelmes, hanem isteni szerelmes volt, ki megért valakit, magába ölel egy életet, meztelenre vetkőztetve hústól, testtől, és átérzi, mintha az övé volna. Ebből a legnagyobb fájdalomból születik majd a legnagyobb öröm, hogy minket is megértenek egyszer, és a többi idegen emberek is úgy fogadják szavunkat, életünket, mintha az övék volna.
Az, amit hallott apjáról, fogékonnyá tette mások szenvedésére is. Eddig azt hitte, hogy semmi köze sincs azokhoz, kik körötte élnek, Környeyhez, a részeges Szunyoghoz, Szolyvayhoz, a rossz ripacshoz, Dobához, ki folyton hallgat, meg szegény Pacsirtához. Igaz, első látásra érdektelenek mind, torzak és görbék, lelkük befelé kunkorodik. Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák. De milyen mélyek, mennyire atyafiai mind. Milyen hasonlatosak hozzá. Ha egyszer elkiáltja ezt, nagyot kiált. Csak hozzájuk van köze.
Ezt a tanulságot vitte magával. Keményebben, biztosabban lépdelt, hogy befelé indult a Petőfi utcán. Az a vers, melyet fejében hordozott, rossz volt, nem is törődött vele. Majd másról ír, talán ezekről és arról, amit hallott, a verandáról, a hosszú-hosszú asztalról, melynél valamikor együtt ültek, és ma már nem ülnek.
A Széchenyi téren szaladni kezdett, sietett a Gombkötő utcába, mert itt lakott a fodrász mellett Kladek, a Sárszegi Közlöny felelős szerkesztője és kiadója.
Ez a szakállas, lassú észjárású, de művelt, lelkiismeretes öregúr már be sem járt a szerkesztőségbe, csak azt követelte segédszerkesztőjétől, hogy naponta meglátogassa. Petróleumlámpa mellett üldögélt elvadult szobájában, melynek padlóján könyvek hevertek, s ablakait embermagasságig eltorlaszolták a széthányt, régi újságok. Kikopott ő ebből az átkozott, modern korból, nem bánta, akármit csinál az újabb nemzedék, nem bánta, akármennyire dicsérte is Ijas lapjában a szecessziót.
Zsebéből, mely tele volt mindenféle írással, kikotorászott egy vezércikket, mely Füzes Feri műve, és a szőlő hóharmat betegségéről szólt. Ezt átadta neki, megkérve, vigye a nyomdába, hogy legyen olvasnivalójuk a sárszegi parasztoknak is.
Ijasnak csak a budapesti telefont kellett még felvennie a Dreyfus-pör tárgyalásáról meg a legújabb politikai eseményekről. Iparkodott, mert a telefon kilenckor szokott jelentkezni.
