TIZEDIK FEJEZET (melyben elkövetkezik az évek óta készülő, nagy leszámolás, és hőseink az élettől megkapják azt a vigasztalást és…
TIZEDIK FEJEZET
(melyben elkövetkezik az évek óta készülő, nagy leszámolás, és hőseink az élettől megkapják azt a vigasztalást és igazságszolgáltatást, melyre mindnyájan jogosan számot tarthatunk)
(melyben elkövetkezik az évek óta készülő, nagy leszámolás, és hőseink az élettől megkapják azt a vigasztalást és igazságszolgáltatást, melyre mindnyájan jogosan számot tarthatunk)
A részeg emberek röpülnek.
Csak a józanok hiszik, hogy ide-oda imbolyognak, ők valójában láthatatlan szárnyakon szállnak, s mindenhová előbb érnek, mint remélik.
Hogy közben múlik az idő, nem számít, mert nekik az nincsen, és nyilván a többiek csalódnak, kik ilyesmikkel törődnek.
Bajuk sem esik, mert a Szűz Mária kötényében hordozza a részeg embereket.
De a kapu kinyitása nehéz volt. Sokáig bajmolódott a kulccsal ide-oda forgatva a zárban, de nem akart kinyílni. Még tovább vesződött azonban a szoba ajtajával, míg rájött, hogy azt be sem csukták.
Dörmögve haladt befelé, káromkodott, hogy ebben a házban semmi sincs rendben, kilophatják a szemüket is, elrabolhatnak mindent.
Csakugyan, ilyen rendetlenség ritkán fordult elő.
Ez úgy esett meg, hogy felesége, mikor kilenc óra lett, nyugtalankodni kezdett, mert ebben az időben, mióta eszét tudta, mindig otthon volt már az ura. Kiment a Petőfi utcába, és a sötétbe kémlelődve nézte, hogy jön-e. Aztán visszajövet elfelejtette bezárni az ajtót.
Vajkayné idegeskedett. Nem értette, mi történhetett. Ő egész nap itthon maradt. Miután Ákos délután egy negyedórára fölnézett a kaszinóba, két látogatót is fogadott. Az egyik a mosónő, ki a nagymosást jött megbeszélni, a másik Szilkuthy Biri, Pacsirta egyetlen jó barátnője, csinos asszonyka, ki valami erdészhez ment férjhez, de azután az ura elhagyta a Széchenyi kávéház pénztárosnője miatt, és most válni akartak.
Szilkuthy Biri Pacsirta iránt érdeklődött, kivel utóbb összebarátkoztak, sokat tárgyaltak suttogva a kerti padon, a vadgesztenyefa alatt. Anya megkínálta őt a színházi csokoládéval, melyet még nem fogyasztott el, és csevegve, nevetgélve mind megeszegették, nyolcig.
Hogy elment, a leányszobában varrogatott, ingeket, blúzokat, melyeket Pacsirta vetetlen ágyára terített. Majd idegességében egy kocka fehércukrot vett a szájába, azt szopogatta. Nézte a képeket, melyeket annyiszor látott, Dobozyt és hitvesét, az első magyar minisztériumot, Batthyányt, a kapcsos albumokat, melyekben megtalálta a Vajkayak, Bozsók képeit harmadíziglen, Pacsirtát is tíz-, tizennégy éves korában, babával, léggömbbel, sziklán ülve merengő helyzetben, de gondolatait semmi sem terelte el.
Fölkelt, átment az ebédlőbe, járt a gyári ebédlőszőnyeg cikcakkos mintáin, onnan a folyosóra sietett, s végigsétált a rongypokrócon is, mely a külső ajtóig futott.
Itt elfogta a félelem. Ezért a szobák közötti ajtókat is föltárta, úgyhogy az egész lakás egybe nyílik. Majd, hogy a sötétség ne bántsa, egymás után meggyújtotta a villanyokat az összes szobákban, a folyosón is. Erős fényár tündökölt az elhagyott házban.
Csakhogy ebben a kivilágításban a csönd még nagyobbnak rémlett, mint annak előtte. Semmi sem moccant. Hallgatózott, nem zörren-e a kilincs? Némaság ült mindenfelé. Figyelt, kifelé az utcára. Ott nem járt már senki. Pusztán lépteinek nesze reccsent a padlón, amint ide-oda ment. Ekkor megállt.
A hálószobába tartott. Ákos éjjeliszekrényéből kivett egy kulcsot, azzal a kivilágított lakáson áthaladt, az utolsó szobába, a tisztaszobába, hol a kopott fekete zongora állott, a Bösendorfer, mely szüleinek nászajándéka volt, sok vihart, kedves batyubált látott, és mint hű, öreg bútor, már két nemzedéket kiszolgált.
Leült a zongoraszékre, kezét ölébe tette, tűnődött. Mióta nem zongorázott? Nagyon régen. Valaha pedig szeretett. Pacsirtát is ő tanította zongorázni, de szegényke, a kedves, nem sokra haladt, semmi hajlama nem volt hozzá, tizennyolc éves korában lezárták a zongora födelét, kulccsal, hogy rend legyen. Azóta zárva maradt. Ő sem igen nyitotta ki.
Hogy rövidítse a várakozás perceit és csillapítsa nyugtalanságát, föltárta a zongora födelét, mely egy roppanással kinyílt, végigfuttatta merev ujjait a billentyűkön, melyeket repedezett csontok födtek, nem sokkal öregebbek, mint ujjai.
Egyetlen dalt tudott kívülről, még leánykorából: "Hullámzó Balaton tetején..." Azt játszotta most, gyarlón, hiányosan, meg-megállva, de így is hamar vége volt.
Aztán a hangjegyfüzetekben lapozgatott, kiemelte a sok kötet közül Beethoven szonátáit, és az elsőt próbálgatta, mely merész, ugrándozó ütemeivel átszállva évek távolságán fájó zsongást ébresztett benne. Gyakran játszotta ezt, mikor húszéves volt, nyári reggeleken. Most eleinte nem jól ment. Föltette szemüvegét, hogy lássa a kottát, s addig ismételte, míg ujjai forogni kezdtek, és a lehangolt zongora acélosan zengett az összhangos bánattól. Valóságos gyakorlat volt ez, izgalmas hajsza. Mindig újra és újra, mindig jobban és jobban. Arcán, melyet a két égő lámpa között közel kellett tartani a hangjegyfüzethez, erőlködő figyelem, csodálkozás tükröződött.
Három óra lehetett, mikor azt érezte, hogy elfáradt. Be sem csukva a zongorát, az összevissza hányt füzeteket, el sem oltva a villanylámpákat, a hálószobába ment. Elhatározta, hogy már nem várja urát. Lefeküdt.
Épp magára húzta a paplant, mikor valahol a közelben cigány zenélt, és utána a környék kutyái ugattak. Nemsokára határozottan hallotta, hogy zörögtek a kapun, mint már eddig sokszor, de most nem csalódott. Felkönyökölt az ágyban a villanylámpa mellett.
Ákos belépett a hálószobába.
- Apa - mondta kérdőn, feddőn, kissé ámuldozva.
Ura megállt a szoba közepén. Nem vette le kalapját. Fején tiszteletlenül kackiásan sötétedett a fekete keménykalap. Szemüvege nem volt az orrán. Valahol elvesztette.
- Mi az? - kérdezte a felesége halkan.
Ákos még mindig nem szólt. Nézte az asszonyt. Szájában bűzös szivar csonkja füstölgött, mely sehogy sem akart szelelni, hiába rágta. Komor volt.
- Részeg - gondolta hirtelen az asszony, és annyira megrémült ettől a gondolattól, meg a mereven álló rejtélyes alaktól, mintha éj idején vadidegen ember törne házukba, kit sohasem látott.
Azonnal leszállt az ágyról. Papucsot sem vett, odasietett hozzá, hogy támogassa.
- Ülj le.
- Nem ülök.
- Feküdj le.
- Nem fekszem.
- Hát mit akarsz?
- Itt maradok - dadogta Ákos, az ajtófélfához támaszkodva.
De mégis megindult. Az asztalig ment, s ott tenyerével hatalmasan rácsapott az asztalra.
- Itt maradok - mondta fenyegetően -, azért is - ismételte - itt maradok.
Makacs volt, mint a gyerek. Felesége ráhagyta.
- Jó, maradj itt.
- Gyufát! - parancsolt.
Az asszony hozta a gyufát a mécs mellől. Ákos a hulladozó szivarral föllehelte a tüzet, az lángra lobbant, s megpörkölte bajszát. Jobbra-balra köpködött. A szivart a földre lökte nyelvével, és utánaköpött.
Nyáltócsák fehéredtek a viaszkos, fényezett padlón.
- Szivart! - parancsolt apa.
Felesége az egérszürke kabát belső zsebébe nyúlt, onnan előkereste a tárcát, kivett belőle egy szivart. Ákos leharapta, rágyújtott.
Most sikerült elcsalnia Ákos fejéről a kalapot, kezéből a botot. De azért még mindig nem mozdult.
- Kicsit ittál, kedves - szólt felesége mosolyogva, békéltetően, hogy magára eszméltesse, és mikor látta, hogy ura megsértődik, hozzátette enyhítve - elszórakoztál kicsit - és rátekintett a holtrészeg emberre.
Az öreg kotorászni kezdett nadrágzsebeiben, sokáig, kecmeregve. Egyszerre mind a két zsebét kifordította.
Arany-, ezüst-, rézpénzek hulltak ki, csörömpölve szaladtak végig a padlón, és a bútorok alá bújtak.
- Itt van - kiabált Ákos -, pénz - és belemarkolt egy újabb csomóba -, nektek hoztam - és a földre vágta.
A pénzdarabok ijedten sikítottak. Vajkayné is majdnem felsikított.
Valami nagyon baljósnak érezte ezt a rendetlenséget az ő tiszta lakásában, maga sem tudta, miért. A kártyanyereséget mind a ketten piszkos dolognak tartották, elítélték azokat, kik nagyban, komolyan kártyáztak.
Az asszony a pénzdarabok után nézett, melyek már sötét sarkokba gurultak, és ott megnyugodtak. Csak ezt kérdezte:
- Kártyáztál?
Ákos rábámult, és megindult okvetetlenkedve, bakafántosan, hogy bebizonyítsa, mennyire nem részeg. Tántorogva érkezett az éjjeli szekrényig. Itt azonban egyensúlyát vesztve megtorpant, és szájában az égő szivarral, teljes hosszában, arccal az ágyra vágódott.
- Meggyújtod az ágyat - jajveszékelt anya -, meggyújtod az egész házat.
- Hát aztán? - dörmögött Ákos -, akkor legalább elég. Akkor legalább nem lesz ez sem. Mindegy - mondta szomorúan -, mindegy.
- Ugyan kérlek - vágott szavába az asszony, és söpörte a parazsat a paplanról, párnáról.
Ákost, ki ismét szájába vette a szivart, és pöfékelt, valahogy fölemelte a felesége, s az asztalig tuszkolta. Egy zsöllyét tolt alá, melybe ura belepottyant.
- Hallatlan - mondta az asszony, hogy leültette. - Mi bajod? - kérdezte tőle.
- Hogy mi bajom? - szólt Ákos, és vállat vont. - Hogy mi az én bajom?
- Igen, mi a bajod?
- Az a bajom - kezdte, és letörölte a hamut, mely bajszára hullt -, az a bajom - mondta mély, határozott hangon -, hogy gazember vagyok.
- Te?
- Én hát - és bólintott.
- Mi jut eszedbe - sopánkodott az asszony -, te, kedves, aki...
- Hallgass - rivallt rá az öreg -, fogd be a szád. Gazember vagyok. Aljas, elvetemült gazember. Az vagyok.
Az asszony megsajnálta, odament, hogy átölelje. Ákos ellökte.
- Hagyj engem.
- Ostobaság - válaszolt az asszony gondolkozva. - Gazember? Miért lennél te gazember?
- Azért - szólt Ákos, és kiköpte a padlóra ezt a szivarját is, mely csípős mérgével marta nyelvét -, azért - ismételte fáradtan.
Csak most kezdett igazán szédülni. Ebben a zárt szobában, melyben még a tegnapi meleg rekedt meg, teljes erővel tört ki rajta a részegség. Feje oldalt csuklott, bóbiskolni látszott. De arca egyre halványodott. Oly gyengeséget fejezett ki, hogy felesége aggódva kérdezte tőle:
- Ne főzzek teát?
Intett neki, hogy főzhet.
Az asszony csak horgolt kendőjét kapta magára, és úgy, ahogy volt, egy ingben, mezítláb, kiszaladt a konyhába, edényekkel zörgött, gyorsforralót gyújtott. Forralta a teát.
Ákos ott ült a zsöllyében, majdnem mozdulatlanul. Mindkét kezével megfogta a bársony karfáját, mert a zsöllye kissé fölemelkedett a levegőbe. Alig egy-két arasznyira. De aztán tovább szállott fölfelé, egy méterre, két méterre, egészen a mennyezetig és vissza, egyre gyorsabban. Majd körbe pörgött. Nem is volt kellemetlen ez a hintázás. Ákost elszórakoztatta. Bámulta a száguldó tárgyakat, a görbe ajtókat, a táncoló tükröt, mely kótyagosan forgott a többiekkel. Öntudata kihagyott, visszatért.
Ilyen pillanatban megemberelte magát, fölkelt, hogy levetkőzzék. Levetette kabátját, nadrágját, letépte nyakkendőjét, mely kapcsával inggombjába akadt. Holmiit pedig, bármennyire is ittas volt, az aggkor aggályos rendszeretetével rakta ki, mely a kicsinyes dolgokra már jobban ügyel, mint a nagyokra. Zsebórát, pecsétgyűrűt, kulcsot a tálcára tett, hogy reggel megtalálhassa, megint zsebébe dughassa úgy, mint eddig, házassága harminchat éve alatt.
Felesége hozta a teásfindzsát, kannát, rumot.
- Idd meg ezt - mondta Ákosnak, ki már az ágyon ült, levetkőzve. - Mingyárt jobban leszel.
Ákos a findzsát teleöntötte rummal, egy kis teát is loccsantott belé, kavargatta. Az asszony az ágyba feküdt, mert a konyhában megfázott, és át akart kissé melegedni.
Az öreg csak pár kortyot tudott inni.
- Most feküdj le - szólt az asszony.
Le is feküdt volna, ha nem jut eszébe az, ami minden este, lefekvés előtt, hogy a lakást megvizsgálja, és keresse azt a rablót, kit sohasem talált itten. Ingben, gatyában az ebédlőben dülöngött.
A csillár villanyai mind égtek. Egy percig föl sem ismerte, hol jár. A folyosón is milyen illumináció volt, meg a leányszobában is. Csökönyösen botorkált tovább a zongoraszobába.
Itt még nagyobb fény fogadta. Két lámpa lángolt, melyet anya égve felejtett a zongora két szélén, erősen megvilágítva a billentyűzetet, a föltámasztott zongorafödelet és a kottatartón összevissza hányt hangjegyfüzetet.
Ákos elkacagta magát, oly erősen, hogy kacaja áthallatszott a nyitott lakáson a hálószobáig, hol az asszony az ágyban aggódva leste, hogy mi történt, homlokát ráncolva kérdezte magától, hogy miért nevet az ura. Az gyorsan visszajött.
- Mi volt itt? - kérdezte azon a durva hangon, melyet megérkeztekor használt, és ismét megállt a hálószoba közepén. - Micsoda kutyakomédia? Bál volt itt? - és úgy nevetett, hogy köhögött, elfulladt a szava.
- Min nevetsz?
- Bál volt - ismételte Ákos -, bál volt a mi házunkban? Mulattál, anya?
- Vártalak - mondta az asszony egyszerűen - és zongoráztam.
- Az ám - szólt Ákos gúnyosan -, bál volt - és vádlóan -, bál.
De alig ejtette ki ezt, torkát görcs szorította össze, lehanyatlott a zsöllyébe, és zokogni kezdett. Egész testét rázta a száraz zokogás, mely szájából vonyítva, könny nélkül szakadt ki. Odaborult az asztalra.
- Szegényke - jajgatott -, szegényke, csak őt sajnálom.
Maga előtt látta Pacsirtát, úgy, amint az álomban: a palánk mögül nézett rá eszelősen, és kérte, hogy segítsen rajta. Nem bírta el ezt a képet, meg azt, amit érzett. Szinte csaholta keservét.
- Jaj, mennyire sajnálom, jajajaj.
- Miért sajnálod? - kérdezte az asszony.
Felesége nem akart belemenni a játékba. Szerepe különben is könnyebb volt. Bódultan hevert ugyan a szokatlan, kései lefekvés miatt, de azért rendelkezett ellenőrző értelmével, azonkívül nem látta azt az álomalakot, melyet az ura, és nem olvasta Pacsirta levelét sem, mely mély benyomást gyakorolt Ákosra.
- Sohase sajnáld - szólt az asszony, hogy nyugodt, hideg szavával hűtse -, semmi okod rá. Elutazott. Majd visszajön. Neki is kell szórakozni. Ne légy oly önző.
- Milyen árva - suttogta Ákos, maga elé meredve -, milyen árva.
- Holnap megjön - mondta az asszony közönyt tettetve. - Holnap este itt lesz. Akkor nem lesz árva. No, feküdj már le.
- Nem értesz engem - felelt az öreg indulatosan. - Nem arról beszélek.
- Hát miről?
- Arról, ami itt fáj, itt - és szívét verte. - Arról, ami itt van. Erről itt. Mindenről.
- Aludj már.
- Nem alszom - mondta Ákos hepciásan. - Azért sem alszom. Most végre beszélni akarok.
- Hát beszélj.
- Mi őt nem szeretjük.
- Kik?
- Mi.
- Hogy mondhatsz ilyent?
- Igenis - kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. - Gyűlöljük őt. Utáljuk.
- Megőrültél? - kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt.
Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa őt, egyre emelte hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt.
- Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg...
Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna.
Az asszony kiugrott az ágyból, eléje állt, hogy megakadályozza a botrányt. Halottfehér lett. Felelni akart valamit, de torkán akadt a szó, mert önkívületes izgalma ellenére gondolkodott azon a szörnyűségen, melyre ura célzott, hogy vajon igaz-e, nem-e. Döbbenten meredt rá.
Ákos azonban nem beszélt.
Felesége most már várta volna szavát. Szinte kívánta, hogy beszéljen, mondja ki, mondjon ki mindent. Érezte, itt van a nagy, végső leszámolás órája, melyre sokat gondolt, de azt hitte, hogy mégsem történik meg, legkevésbé pedig vele és ilyenkor. Leült a szemben lévő zsöllyébe, minden ízében remegve, mégis elszántan, s valamit, egy csöppet kíváncsian is. Nem is szólt közbe, mikor ura beszélni kezdett.
Ákos így folytatta:
- Hát nem jobb lenne az? Neki is, szegénynek. És nekünk is. Tudod, hogy mit szenvedett? Csak én tudom, az én apai szívem tudja. Így-úgy, suttognak mögötte folyton, lenézik, kiröhögik. És mi, anya, mit szenvedtünk mi. Egy év, két év, vártunk, reménykedtünk, múlt az idő. Azt hittük, hogy csak véletlen az egész. Azt mondtuk, hogy majd jobb lesz minden. De mindig rosszabb lesz. Mindig rosszabb és rosszabb lesz.
- Miért?
- Miért? - kérdezte Ákos is, majd egész csöndesen mondta. - Azért, mert csúnya.
Elhangzott, először. Utána csönd támadt. Kopár hallgatás kongott közöttük.
Az asszony fölugrott. Nem, mégsem így képzelte el ezt. Mikor a leányáról beszélgettek, és kíméletesen kerülgették a kérdést, azt gondolta, hogy egyszer majd csakugyan rátérnek részletesebben, és pontról pontra kifejtik, talán napokig is vitatkoznak, ő meg az ura és talán néhány rokon, Béla és Etelka, mintegy bizottsággá alakulva, de nem ily nyíltan, nem ily durva egyszerűséggel. Az, amit Ákos mondott, egyszerre véget vetett minden további ellentmondásnak, eszmecserének, lehetőségnek. Fájt neki. Fölháborította a kegyetlensége, az őszintesége. Egy nőt sértett meg az ura, az ő leányát sértette meg. És mintha csak ez a sérelem történt volna vele, haragosan, duzzogva rikoltott föl:
- Nem, nem.
- De igen, igen. Csúnya, nagyon csúnya - kiáltott Ákos kéjelegve -, csúnya és öreg szegény, ilyen csúnya - és száját orrát förtelmesen elhúzta -, olyan csúnya, mint én.
Föltápászkodott a zsöllyéből, hogy megmutassa magát igaz mivoltában, és az asszony mellé állt.
Így meredtek egymásra Pacsirta agg szülei, egy ingben, mezítláb, majdnem meztelenül, a két kiszáradt test, melynek öleléséből valaha a leány született. Mind a ketten reszkettek az izgalomtól.
- Részeg vagy - szólt az asszony megvetően.
- Nem vagyok részeg.
- Az Isten ellen vétkezel.
- Ha sánta volna - ordított Ákos -, ha púpos volna, ha vak volna, akkor sem volna ilyen csúnya - és most már sírt, bő könnyek mosdatták szivarhamutól mocskos arcát, gyötrődő lelkét.
Az asszony azonban kiegyenesedett.
- Kérlek - mondotta egyszerre oly szigorúan, hogy ezt nem lehetett róla föltételezni, szemében oly éles értelemmel, melyet eddig nem látott senki, nem ismert senki abban a környezetben, amelyben mozgott. - Kérlek - és fölemelte hangját -, megtiltom, hogy így beszélj a leányomról. Ő az én leányom. Nekem kell megvédeni az én leányomat, a te leányodat, veled szemben. Szégyelld magad.
- Micsoda? - hebegett Ákos, és visszahökkent.
- Nem engedem - szólt az asszony, és az asztalra csapott. - Ezt már mégsem engedem. Kutyakomédia, mondtad az előbb. Nahát, ez a kutyakomédia.
Ákos magára ocsúdott részegségéből, mely mintha világosodott volna.
- Jó - hagyta rá -, beszéljünk okosan. Velem lehet okosan beszélni.
- Veled ma nem lehet okosan beszélni. Hajnalban jössz haza, fölfordítod a lakásom, elszemeteled a pénzt, fejemre akarod gyújtani a házat, összevissza beszélsz. Előbb aludd ki magad - és indult az ágy felé.
- Anya - marasztalta Ákos -, maradj kicsit - mondta szinte könyörögve.
Az asszony ott maradt.
- Mit akarsz tulajdonképp? - vallatta urát. - Miért sírsz? Miért ordítasz? Nem értelek.
Keményen beszélt. Most szünetet tartott. És gyengébb hangon:
- Jól van, nem megy férjhez. És aztán? Sok lány nem megy férjhez. Harmincöt éves, még mindig jöhet valakije. Sohasem lehet tudni. Akkor, mikor legkevésbé várjuk. Szólítsam meg az embereket az utcán, vagy apróhirdetést tegyek az újságba? Egy Vajkay-lánynak. Ugyan, eredj kérlek.
Anya elhallgatott. Ákos várta, hogy csak beszéljen. Jólesett a szava, minél kíméletlenebb volt, annál jobban. Csak még erősebben vágná-verné.
Majd folytatta az asszony:
- Vagy férjhez megy. No, mondjuk. Tegyük fel. Akárkihez, aki kéri. Mert ilyent mindig lehet találni. Azt hiszed, a mai házasság olyan mennyország? Hernád Janka férjhez ment. Záhoczkyné mesélte, hogy múltkor kisírt szemmel jött a nőegyleti bálba. Elvette egy kártyás semmiházi, fél év alatt elkártyázta a hozományt, most aztán ott vannak. Proszner Magdát veri az ura. Veri, kérlek, és iszik. Szilkuthy Biri esetét ismered. Ma itt volt és kitálalt. Kár, hogy nem hallottad. Ezt akarod annyira? Nem, csak maradjon nálunk, sohase lesz boldogabb, mint itt. Ha már az Isten is így rendelte. Hisz annyira megszokott bennünket.
Az utcán, közvetlen ablakuk alatt részegek kurjongattak, talán a párducok egy csoportja, mely arra haladt éji útján. Megvárták, míg elhangzik a lárma.
Vajkayné töprengett, mindig visszatérve a kiinduló gondolatra.
- Képtelen dolgokat mondottál. Nincs-e meg mindene, amit szeme-szája kíván? Kilenc ruhája van, kettőt az idén csináltattam, és öt pár cipője van. Ősszel kérte, vegyem meg a gyönyörű kék tollboáját, hát megvettem neki, azonnal, ebben a rettenetes drágaságban is, pedig tizennégy forintba került. Nem járatjuk-e tisztességesen, ahogy hozzánk illik? Takarékoskodtunk, az igaz, mert nehéz az élet. De amit hoztam ehhez a házhoz, az övé, az ő hozománya, senki sem nyúl hozzá. Minden krajcárom félreteszem, dolgozom öreg napjaimra, a jót is elvonom magamtól, hogy neki maradjon minden, amit kedvel, a legjobb. Vagy nem neveltettük? Elvégezte iskoláit, magam tanítottam zongorára, ebben nem sokra haladt, de mindenki elismeri, hogy finom, művelt lány. És hogy kézimunkázik. Sok szülő büszke lenne rá. Nézd ezeket a remek terítőket. Mind tőle való. Bűn volt, amit mondottál. Bűn és ostobaság.
Most keresett valamit emlékeiben. Hosszú szünet utána szólt csak:
- Ötéves korában leesett a padlás följárójáról, bezúzta koponyáját. Koponyarepedéstől, agyrázkódástól tartottak. Emlékszel, lehivattuk a pesti tanárt is. Két álló hónapig raktam szegény, véres fejecskéjére a jeges tömlőt, elcsigázódtam, tönkrementem. Engem vádolsz? Most is mindig vele jövök-megyek. Ő az én egyetlen barátnőm. Mi lenne nélküle az életem? Csak azt tudom, hogy szeretem, és jobban már nem lehet szeretni senkit.
Új rohamot kezdett, az apa felé fordulva.
- És te is szereted őt, apa, nagyon szereted. Hiába beszélsz, öreg, kedves apuska. Akkor, mikor az történt, magad sürgönyöztél a tanárért, éjfélkor futottál el, mint az őrült, és ugráltál, mikor a tanár azt mondta, hogy már nincs is rá szükség. Tavaly is mit csináltál, mikor elrontotta kicsit a gyomrát. És mindig magad kísérted az iskolába, nagylány korában is. Ha pedig nem jött haza pont fél egyre, attól féltél, hogy elgázolta a kocsi. Vastag ruhákat vettél neki, hogy meg ne fázzék, és miattad járt vastag harisnyákban is, szegényke. Egészen mulatságos voltál. Kinevettünk a leányoddal. Jaj, be jót kacagtunk sokszor. Nincs igazam?
Ákos bágyadtan mosolygott.
- Nem ez a hiba - folytatta az asszony -, hanem abban tényleg hibás vagy, hogy kerülöd az embereket. Utóbb egészen elvadultál, úgy élsz, mint egy embergyűlölő. Nem lehet ilyen elzárkózottan élni, mint mi. Ő is szeretne társaságba járni, csak nem mondja. Miattad kuksol folyton itthon. Azt hiszi, hogy te ideges vagy, ezért nem megy sehová. Nélküled különben sem akar. Pedig látod, mennyire szeretnek, tisztelnek, becsülnek. Környey, Priboczay, Füzes Feri. Meg aztán - és itt gondolkozott - mindenki. Határozzuk el, hogy hetente legalább egyszer társaságba járunk, és elvisszük őt. Aki nem mutatkozik, azt elfelejtik. Egy kis változatosság kell. Akkor minden másképp lesz. Jó?
Örült, hogy felesége legyőzte őt érvekkel, és most, hogy a nevetségesség utolsó derítő motívumát is fölhozta, Ákos visszavonult, boldogan megadta magát.
- Mért nem beszélsz? - unszolta az asszony.
Az öregúrnak már nem volt szüksége vigasztalásra. Megenyhült, el is álmosodott, talpa fázott az áthidegülő padlón. Lassan, immár egészen kijózanodva azoktól a hullámzásoktól, melyek vérét fölkorbácsolták, az ágy felé ment, s ernyedten a dühkitöréstől végigfeküdt rajta.
Kellemes volt feküdni, márcsak azért is, mert nem kellett szembenéznie feleségével. Szégyellte az előbbi komédiázást, a pipogya, érzelgős szószátyárságot, melyet csak részeg engedhet meg magának, a józan pironkodik miatta. Valósággal elbújt az ágyban, paplanát szájáig felhúzva. Figyelt, mi történik most.
Felesége azonban kifogyott a szóból. Ült a zsöllyében.
Most ő szerette volna, ha ura megerősíti abban, amit mondott, vagy ellene támad. Új szavakat várt, új szempontokat, melyek támogatják az övéit, vagy végképp megdöntik. Mert bármily szilárd hangon beszélt, belül egyáltalán nem volt biztos. A fortélyos ügyvédi érvelések, a ravaszul, gyanúsan-lendületes, mindig nekifohászkodó védőbeszédek szerkezetében, építésében, úgy tetszett, mégis volt valami hézag, mely üresen maradt, valami rés, melyet ki kellett volna tölteni. De Ákos nem visszhangozta a jóságos szóáradatot, mellyel felesége elkábította őt.
Így magára maradt, és kínzóbb gondolatok mardosták, mint urát, kit ő vigasztalt meg. Fölkelt, mintha kérdené, ki segíthet rajta, ki segíthet őrajtuk. És minden eszébe jutott, mindenki eszébe jutott. Még Ijas Miklós is, egy pillanatra, ki oly szívesnek mutatkozott.
De a gondolatot azonnal elvetette. Ő még gyermek, alig huszonnégy éves.
Ákos némán feküdt.
Mégiscsak a nőnek kellett újra megszólalnia. Mintegy önmagában mondta, összefoglalva mindazt, ami a vitának eredménye.
- Mi nagyon szeretjük őt - hangsúlyozta - mind a ketten. És ha ezerszer is jobban szeretnénk, akkor...
- Akkor? - segített neki Ákos, lehúzva szájáról a paplant, mert kíváncsi volt - mi lenne akkor?
- Akkor - sóhajtott anya -, mit csinálnánk akkor? - kérdezte.
- Igaz - mondta Ákos zengéstelen, remény nélküli hangján - mit csinálnánk? Semmit sem csinálnánk. Mindent megtettünk.
Mindent megtettünk, gondolta az asszony, mindent, ami embertől telt, mindent elszenvedtünk.
És körülnézett. De Ákos megint hallgatott.
Látta, hogy immár egyedül áll a szobában, egyedül az egész világon, azzal, ami fáj, és szívét olyan kétségbeesés szorította, hogy majd összeroskadt.
De tekintete ekkor önkénytelenül odatévedt az ébenfa feszületre, mely az összetolt hitvesi ágyak fölött lógott a falon.
A fekete fa-alapon csüngött a drága, elsanyargatott test, olcsó gipszből mintázva, aranyfüsttől befuttatva, úgyhogy a sovány bordák, a kíntól kifelé roskadó mellkas, a halálos verejtéktől csapzott, dús férfihaj is aranyosan csillogott. Évtizedek óta nézte őket az ájult Istenember, élete és halála határmezsgyéjén. Ismerte minden szavukat, minden mozdulatukat, s ő, ki a szíveket és veséket vizsgálja, tudta, hogy most nem hazudtak.
Karjait hősien vetette szét a keresztfán, fölistenítve minden emberi fájdalmat az egyetlen mozdulattal, melyet csak ő tett, mióta áll a világ. De a feje a mindjárt beálló dermedet közönyében bukott előre, és arca már megkövült a kínszenvedéstől. Nem nyújthatta e nő felé sem segítő kezét.
Jelenléte azonban mégis nagy volt, igaz valóság ebben a polgári szobában, hol minden kicsiny volt, egy világtörténeti tragédia magasztosságát, a lángész és forró szeretet végtelenségét árasztotta az édes Jézus, ki a boldogtalanokért jött a világra, és meghalt azokért, akik szenvednek.
Az asszony egy lépést tett a feszület felé. Szemében pedig most először csillant meg egy igen kis könny.
Ismét ő kezdte.
- Imádkozni kell - mondta maga elé, inkább magának, hinni kell Istenben, ki megváltott bennünket, mindnyájunkat. Én sokat imádkozom. Éjjel, ha fölébredek, és nem tudok aludni, mindig imádkozom. Akkor megkönnyül a szívem, és hamar elalszom. Imádkozni kell, apa, és hinni. Isten megsegíti majd őt. És megsegít bennünket is.
Ákos erre nem szólt semmit. Nem mintha nem értett volna egyet feleségével. Vallásos lélek volt ő is, különösen negyven éves kora óta, buzgó katolikus, ki minden húsvétkor gyónt, s magához vette az Úr szent testét, de Sárszegen az volt a szokás, hogy a férfiak szemérmes kegyelettel takarták el vallásos voltukat, mint a könnyüket, csak a nők mutogatták, de tőlük ezt meg is követelték.
Anya eloltotta a villanyt, lefeküdt az ágyba. Ő is magára vonta a paplant a szájáig.
Nem döntötték el azt, amit akartak. Semmi megoldásra sem jutottak, de legalább elfáradtak. Ez is volt valami.
Vagy három percig hallgattak.
Aztán Ákos fölült ágyában.
- Te - mondta jelentősen -, megint láttam.
Az asszony tudta, kiről van szó.
- Igen?
- Ott ült a Baross-kávéházban. Köszönt.
- És te?
- Visszaköszöntem. Hogy ne higgye. Ivott.
- Már iszik is - biggyesztette el száját Vajkayné.
- Mindig mondtam - szólt Ákos -, hogy nem lesz jó vége. Rossz bőrben van. Nem él soká.
Évek óta tárgyalták Cifra Géza sápadtságát, soványságát, titkos betegségét, mely időnként váltakozott, és mindig megjósolták közeli halálát is, márciusra, októberre. De a kis vasúti tiszt csak éldegélt, otromba barátjaival, el nem múló náthájával és gyógyíthatatlan zavarával. Ákos gondolkozott.
- Az Isten nem ver bottal - tette hozzá, és lefeküdt.
Majd megint fölült.
- Ég a pokol - mondta tréfásan.
A gyomra égett, kegyetlenül, nyelve tövéig. Szódabikarbónát vett be, s oly ügyetlenül, hogy hálóingére hullt, bepiszkította állát. A fehér port rágta fekete fogaival.
Nem gyújtották meg a mécsest. De nélküle sem volt sötét. A leengedett redők résein átszüremkedett a világosság, a falon fényes léniák inogtak, és az utcáról a piacra haladó parasztszekerek zaja hallatszott be.
Megvirradt.
