TIZENHARMADIK FEJEZET (melyben a regény 1899. év szeptember 8-án, pénteken véget ér, de nem fejeződik be)
TIZENHARMADIK FEJEZET
(melyben a regény 1899. év szeptember 8-án, pénteken véget ér, de nem fejeződik be)
(melyben a regény 1899. év szeptember 8-án, pénteken véget ér, de nem fejeződik be)
Benn viharosan megölelte az anyja.
- Most pedig - szólt - összevissza csókolom az én lányomat.
Cipp-cupp, cuppogtak a csókok.
- Állj elém - parancsolta anya, bizonyos öregasszonyos katona-regulával - egyenesen. Hadd nézzelek meg. Kitűnő színben vagy.
Pacsirta levette esősipkáját, esőköpenyét.
Csakugyan meghízott a sok tejtől, tejföltől, vajtól. Szája tejszagú volt, haja tejfölszagú, ruhája vajszagú.
De a hízás nem használt neki. Vastag, duzzadt hurkák rakódtak mellére, orrán pörsenést kapott, nyaka mégis hosszú volt. Hosszú és sovány.
- Isten hozott, lányom - mondta apa, ki szerette a szertartásosságot, és megvárta, míg Pacsirta kényelembe helyezi magát. - Isten vezérelt vissza mihozzánk.
Ő is megcsókolta mind a két orcáját.
Csitt-csatt, megint csattogtak a csókok.
- Ó - kiáltott Pacsirta - künn felejtettem.
- Micsodát?
Hozta a kalitkát.
- Nézzétek, milyen aranyos. Tubi, Tubi, Tubica. Aranyos kis Tubica. Nem cukros?
A galamb, meglátva a villanyfényt, kaparászni kezdett kacska, körmös lábaival, félrefordítva szelíd, buta fejét, s feketeborsszerű szemével rákacsintott új úrnőjére.
- Szelíd - szólt Pacsirta, kinyitva a kalitka ajtaját -, ráül a vállamra. Ideszáll mindig.
Nem volt szép galamb. Kopott, borzas kis galamb volt.
- Búzamagot is hoztam ám neki. Hol a poggyászom?
Apa már nyitotta a barna vászonbőröndöt meg a kosarat, melybe Pacsirta példásan becsomagolt mindent, úgy, ahogy ő; ugyanabba a selyempapírba a fogkefét, sűrűfésűt, ugyanabba az újságpapírba a cipőket. Rendszeretetét tőle örökölte.
Újságpapír-tölcsérkében, a Sárszögi Közlöny vasárnapi számában - az első oldalban, melyen különben Ijas Miklós verse is olvasható - zsugorodott a búzamag. Abból etetgették a galambot jó sokáig, majd drótos börtönében odaállították Pacsirta asztalára.
- Mást is hoztam - mondta Pacsirta.
A rokonok két üveg málnalekvárt, egy üveg ringlóbefőttet küldtek, egy egész disznósajtot meg egy tortát, melyet Pacsirta és Etelka néni együtt remekelt.
Ez a torta, mely piskótatésztából készült s kávékrémmel volt töltve - és maguk közt családi tortának, vagy Bozsó-tortának nevezték -, az úton kissé összenyomódott a ruhák közt, s oldalt kifolyt a tölteléke, elmaszatolódott a fehér papírra. Sajnálták mind a hárman, sokáig nézték, csóválták fejüket. De késsel le lehetett kaparni a tölteléket, s így is igen jó volt.
Az ingek közül a csomagolásnál kivett egy fényképet.
- Itt vagyok, ragyogok - szólt nevetve, és anyjának nyújtotta.
Béla bácsi, ki szenvedélyes műkedvelő fényképész volt, levette őket. A fényképen mindenki rajta látható, még Tigris is, ki fülét hegyezve ült ott, a vadászkutyák hivatalos fontoskodásával és úri gőgjével, lógatva emlős hasát, melybe a vadászaton éveken át annyi sörétet kapott, hogy az csörgött tőle, és Béla bácsi szellemes megjegyzése szerint valóságos "vaskutya" lett.
A fénykép különben csoportot ábrázolt, a tarkövi nyaralókból alakítva.
Elöl egymásba karolva a két Thurzó-lány, fűző nélkül, szecessziós hajviselettel, teniszverővel kezükben: Zelma és Klári. Zelma mellett a jómodorú, határozatlan tekintetű Olcsvay Feri, ki szegény, nem tudja, hogy a kisvárdai, vagy a nagyvárdai ághoz tartozik-e.
Klári mellett Berci térdel a regényes szerelmesek pózát gúnyolva, amin a két lány láthatóan vihog, alig tudja elnyelni kipukkanó kacaját.
Háttérben szintén egymásba karolva Etelka néni és Pacsirta.
- Nagyon jó kép - mondta anya. - Ezek itt a Thurzó-lányok.
- Igen.
- A nagyobbik nekem nem rokonszenves. A kisebbik csinos fruska, de nincs az arcán semmi kifejezés.
Ákos elkérte a képet. Ő csak leányát nézte.
Ott áll a pajtánál, melynek nyitott ajtajához fagereben volt támasztva, egyik kezével Etelka nénibe, másik kezével a falba fogózva, mintegy védelmet keresve valami ellen, amitől félt. Milyen egyedül tengett-lengett ebben a társaságban, az ő rokonai, az ő vérei között is. Csak ez a mozdulata látszott, a kétségbeesett menekülés mozdulata, mely szép volt, különben arca alig tűnt elő, mert fejét, amint szokta, lehajtotta, és haját tartotta a lencse felé.
- No, milyen?
- Aranyos vagy - felelte apa -, nagyszerű vagy.
Pacsirta már minden ruháját fölakasztotta szekrényébe. Mikor becsukta a szekrény ajtaját, megszólalt:
- Igaz, megkaptátok a levelem?
- Meg, meg - sietett nyugtázni apa.
- Sokat fájt, szegénykém, a fogad? - kérdezte anya.
- Dehogy. Azonnal elmúlt. Semmi az egész.
- Melyik?
- Ez itt.
A villanycsillár alá állt, száját kitátotta, hogy anyja belenézhessen, s mutatóujját kíméletesen hátrafelé tolva egy odvas, barnás fogra mutatott, melynek fele hiányzott. A többiek elöl apró rizskása-fogacskák voltak, kissé távolállók, de épek, fehérek.
- Ejnye - mondta anya, és kicsit fölágaskodott, mert lánya magasabb volt nála -, majd fogorvoshoz kell járnod. Ne hanyagold el.
Ákos nem tekintett oda.
Ő semmiféle testi szenvedést, betegséget, sebet nem bírt megnézni.
Csak a leánya arcára meredt, amint száját kinyitotta, és látta a csillár alatt, a villanyfényben - élesebben, mint amikor elment a napfényben -, hogy valami hamuszín köd borult rá, gyengéden, de el nem téphetőn, valami alig látható, vékony, de erős pókháló: az öregség, a közönyös, jóvátehetetlen vénség, mely már nem is fájt neki, hanem elfogadta, a leánya nevében. Amint álltak egymás mellett hárman, már hasonlítottak egymáshoz.
- Különben mi újság? - kérdezte anya.
- Köszönöm, jól vannak.
- Etelka nénéd?
- Jól van.
- Béla bátyád?
- Az is.
- Szóval, jól vannak.
Ott is ezt kérdezték:
- Különben mi újság?
- Köszönöm, jól vannak.
- Édesanyád?
- Jól van.
- Édesapád?
- Az is.
- Szóval, jól vannak - mondták.
De ezt nem vallotta be, csak így szólt:
- Tiszteltetnek benneteket - és kapcsolva blúzát vetkőzni kezdett.
- Hát jól mulattál - szólalt meg anya, megállapítva a tényt.
- Pompásan.
- El sem lehet azt mondani ma - tette hozzá. - Majd holnap. Egy hétig beszélek róla nektek.
- Legalább most kipihenhetted magad.
- Igen.
- És ti - kérdezte Pacsirta, meleg önváddal emelve hangját -, ti, szegények? Képzelem, milyen rosszul mulattatok ti. A Magyar Király kosztja.
- Rettenetes - felelt Ákos, legyintve kezével.
- Kérlek - mondta anya tréfás büszkeséggel -, apa egyszer a főispánhoz volt hivatalos. Úgy ám. Nagykanállal evett.
- Igazán?
És Pacsirta az édesapjára nézett, élesen.
- De nekem apa nem tetszik. Gyere csak ide, édes. Hadd nézzelek meg.
Apa engedelmesen odament. És nem mert Pacsirta szemébe nézni. Félt.
- Milyen halvány - szólt Pacsirta, halkítva hangját. - Milyen sovány. A kezecskéje is milyen sovány.
Pacsirta csontos, de mégis kedves, női kezét rátette apja kezére, simogatta öreg csuklóját, mint valami gyermekét. Aztán megcsókolta, szeretettel.
- No, majd én a kezembe veszlek - szólt most szinte férfiasan. - Apus, meg kell híznod. Értetted? Majd én főzök neked.
- Igaz, mit főzünk holnap? - töprengett anya.
- Valami könnyűt. A sok zsíros pusztai ételből épp elég volt. Talán köményleves, rizses hús. Meg egy kis darásmetélt. Torta is van.
- Jövő héten pedig nagymosás - dünnyögte anya. Apa elbúcsúzkodott, a hálószobába ment, betéve a fehér ajtót, mely a hálószobát a leányszobától elválasztotta. Hallotta, amint anya a háztartás csip-csup gondjairól beszélt leányával, ki már lefeküdt, majd a mosónéról és Szilkuthy Biriről, ki elválik az urától.
Ákos meggyújtotta a mécsest. De amint vaksi fénye végigcikázott a tálcán, elsápadt, hátrahőkölt, mint az, aki rémet lát. Ott, a tálca szélén hevert egy papírlap, melyet valahogy nem tüntettek el a sok zűrzavarban, a rózsaszín színházjegy, a földszint kettős páholy fél szelvénye, melyet tévedésből hazahoztak, megőriztek.
Az ajtóra nézett, majd markába gyűrve a vádló okmányt, apró darabokra szaggatta, s a fehér cserépkályhához ment, csöndesen kinyitotta ajtaját, és bedobta. Ha meggyújtják az első tüzet, ősszel, szeptember végén vagy októberben, ez is elég, rőzsékkel, hasábfákkal és azzal a lim-lommal együtt, melyet nyár idején belehajigáltak.
Aztán levetkőzött. Anya is bejött, lábujjhegyen, behúzva maga mögött a leányszoba ajtaját, mely elkülönítette tőlük Pacsirtát.
Suttogva beszéltek.
- Most már nyugodtabb vagy? - szólt anya apához, ki az ágyban vízszintesen feküdt alacsony párnáján.
- Alszik? - kérdezte apa.
- Igen.
- Szegényke, elfáradt az úttól.
Anya a leányszoba ajtajára pillantott. De az ő nőszíve tudta, hogy leánya nem alszik.
Pacsirta épp ekkor kattantotta el a villamoslámpa kallantyúját, és sötétben maradt. Mélyet sóhajtott, mint annyiszor, mindennap, és behunyta szemét. Azt érezte, vége, mindennek vége.
Semmi sem történt, ismét semmi. Csak hazudott, mosolygott, kedveskedett mindig, mindenkivel, de ezen a héten, távol szüleitől, oly átalakuláson ment át, melyre csak most ocsúdott, hogy nem látta többé a tarkövi embereket, nem hallotta a vonat zakatolását.
- Én - gondolkodott, úgy, mint mindenki, aki magára gondol.
De ez az én ő volt, és ő ezt teljesen átélte. Ő volt ez az én, testben, lélekben, egy a húsával és emlékeivel, múltjával, jelenével, jövendőjével, melyet mind összefogunk, mint sorsot, mikor magunkra eszmélünk, s kimondjuk a változhatatlan szót: én.
Béla bácsi, Etelka néni valóban szívesen fogadta, de ő hamar megértette, hogy felesleges, terhükre van, igyekezett eltávolodni tőlük, olyan kicsinyre zsugorodni, amilyenre csak tudott. Aludni is ezért ment át a díványra. Mégsem sikerült egészen, amit akart.
A Thurzó-leányoknak folyton útjában volt, akármit tett, akármit mondott, Bercinek is olykor, és Etelka nénit egyszer vacsora alatt - észrevette - fárasztotta.
Őket látták szülei a fényképen.
Ezen a fényképen azonban nem volt ott valaki. Nem volt ott Szabó Jóska, az ispán, az a negyvennégy éves, durva félparaszt, az a kajlabajszú, zömök özvegyember, ki első nap beszélgetett még vele, hazakísérte a majorból, majd elmaradt, nem jött oda, kerülte társaságát, és mikor ránézett, lesütötte szemét.
Három árvája volt pedig, két fia s egy hatéves leánykája, Mancika, kit ő nagyon szeretett simogatni. Mancikának elmenet odaajándékozta a nyakán lógó érmet a vékony ezüstlánccal, melyet Záhoczkynétől kapott, bérmaajándékul. Micsoda ostobaság és ízléstelenség. Szégyen, szégyen. Nem is említi majd szüleinek, azt mondja, hogy elvesztette.
Jövő nyárra is meghívták. Megígérte, hogy elmegy. Nem megy el többé. Minek is?
Esztendőre, harminchat éves lesz. Tíz év múlva mennyi? És aztán tíz év múlva ismét mennyi? Apa most ötvenkilenc, anya ötvenhét. Tíz év, vagy annyi sem talán. Szülei meghalnak. Mi lesz, Boldogságos Szűz Anyám, mi lesz?
Ágya fölött, akár szüleinek ágya fölött a Jézus, egy Máriakép lógott, a boldogságos szent Szűz képe, ki térdein nagy, halott gyermekét ringatta, és szívére mutat, melyet az anyai fájdalom hét tőre ver át. Kislánykora óta hallotta ez buzgó, gyermeteg imáit, mint szüleiét a megfeszített Jézus. Pacsirta egy pillanatban feléje emelte mind a két karját, heves mozdulattal, melyet azonnal elfojtott. Csak türelem. Vannak, kik sokkal többet szenvednek.
Feküdt az ágyon, még mindig hunyt szemmel, ezen a meddő, hideg leány-ágyon, melyen még nem történt semmi, csak aludt, betegeskedett, nyomta terhével lefelé, mint hulla a ravatalt. Kényelmesebben kinyúlhatott benne, mert jóval szélesebb volt, puhább is, mint a tarkövi dívány, és már józanul foglalkozott teendőivel.
Holnap reggel tehát majd fölkel hét előtt, és főz, borstalan rizses húst, darásmetéltet, hogy szegény, áldott jó apát fölhízlalja. Délután tovább horgolja a sárga terítőt, mely nem készült el, még mindig nincs meg, mert a rokonok nem hagyták dolgozni, és ő engedett rábeszélő szavuknak. Jövő héten pedig nagymosás.
Kinyitotta szemét, mert eddig erősen behunyva tartotta. Tompa sötétség lengette körül, mély feketeség barátian, és a levegő érintésére, vagy talán a homályra, melyben semmit, de semmit sem látott, a két szeme most hirtelen megtelt könnyel, s patakzó, eleven nedvességgel öntözte száraz párnáját, mely egyszerre olyan lucskos lett, mintha az éjjeli szekrényen levő pohár rádőlt volna. Zokogott is. De hasrafeküdt, száját a párnára nyomta, hogy szülei ne hallják meg. Ebben már bizonyos gyakorlatra tett szert.
Apa még mindig nem oltotta el a villanyt.
- Pacsirta - rebegte, s az ajtó felé mutatott, és feleségére nézett, boldogan.
- Hazarepült - szólt anya.
- A mi kis madarunk - tette hozzá apa - hazarepült.
Vége
