HARMADIK ZSOLTÁR
HARMADIK ZSOLTÁR
A hajnalok egyre hűvösebbek, de azt megszokja az ember, ugye Csöre? A pucér lyányka dideregve ment ki a tehénnel, napról napra.
Csak az a furcsa, azelőtt sohase látta őtet senki, most meg akármikor ment a tehén után, mind csak férfiszemmel találkozott. Hol szekér ment el mellette, s a kocsis az ülésből az ostorral feléje csapott, hol szembe jött valaki lóval, szekérrel, már neki messziről el kellett kerülni az árok sáros partjára, a vékony akácfák közül lesett, nem bántja-e valaki? Az őszi reggelek, az őszi esték férfiszemekkel voltak telepermetezve. Most mind ránevetett, mind kinevette, mit akarnak vele? Ellenségesen, gyűlölködve, morcosan nézett vissza rájuk, kicsi száját felduzzasztotta, mint vadmacska, csak berzenkedett.
Még a fődre is besütött a nézésük, csak úgy szúrt, vakart, ha hátat fordított is, tudta, hogy most az a nagybajuszú csak rákapaszkodik a szemivel. De csak akkor, ha éppen látta, mert máskor soha nem jutott eszébe, játszott és dalolt, mind csak dalolt, hangosan, ahogy a torkán kifért, úgy dalolt, mindent dalolt, amit csak valahol fülheggyel elcsípett, már az övé volt és fújta.
A gyerekek sokat voltak kint, kizavarta kedvesanyám őket, ha hazajöttek az iskolából, vagy nem mentek, hogy legyenek a tehén körül, ne otthon zavarják őtet. Ő olyankor, ha itt voltak a testvérei, megállott, felbiggyesztette a kis száját, nézte őket, irigykedett, hogy neki azt mondták: őrizz.
Neki mindig csak őrizni kellett a tehenet, utánamenni, nem volt szabad egy percre se felejteni, hogy neki csak őrizni kell, őrizni a Borist.
Meg úgy játszottak, hogy Csöre után kötötték a kiskocsit, és abba beleültek a gyerekek, neki húzni kellett:
- Csörenee... Csörene... - csattogtattak a kis ostorral.
És Csöre elkezdett sírni:
- Nehezek vattok, nem vagyok én ló.
Meg azt is akarta néha, hogy ő is beleüljön, de azt nem engedték, azt nem, soha, bele nem ülhetett a kis kocsiba, ki hallott olyat, hogy a ló beleüljön a szekérbe vagy az állami a játékhintóba.
De irtó nehéz volt, mert beleültek hatan is.
Oszt ilyen ustor volt e, és kocsis ült elöl, és ha lassan ment, akkor ráhúztak, de ezért nem illett volna sírni. Persze, ha a kedvesanyám ütött ilyet rá, akkor nem győzött eleget sírni, mert az büntetés volt.
Eccer meg úgy játszottak, hogy gémeskút volt.
Mikor nem volt otthon kedvesanyám, akkor volt ez a játék.
Beleültek a kútba, és leeresztették egymást, egész a vízig.
De Rózsit nem eresztették le, s Rózsi este kibakkantotta. Jaj, de kikaptak érte.
Mindennek az volt a vége, kikapás.
Pedig milyen jó játék volt, csak úgy gurult, akit kiborítottak a vederből.
Azért szerette Rózsit, a lányát, mert az mindent elárult; mondta a kedvesanyám Csörére: „ez a huncut? ez semmit nem árulna el!”
Azt se árulta el, mikor megfejték a tehenet, kint a mezőn a gyerekekkel, az új búzában. Pedig ő volt abba a legnagyobb szer. Egész nap legeltette a tehenet az új búzán, de folyton hajkurászni kellett, hogy nagyon le ne zabálja és le ne tapossa a tehén a vetést, s kijöttek hozzá a gyerekek, és azt mondta valamelyik, hogy fejni kellene.
- Megállj, én megmutatom, hogy szokta kedvesanyám.
Elébb kerestek valami ócska edényt amit már valaki elhajított a garádján, törött edény mindig lakik ott, amiben ételt vittek ki az aratóknak, s eltörött.
Azt megmosták a tóba; mind a négyen aláállottak a Boriskának, rángatták a tőgyit.
- Ne úgy, ne úgy, majd én megmutatom, kedvesanyám hogy szokta.
Boriska végre megunta a dicsőséget, s mikor már félig volt a csupor, egyet rúgott, egyet táncolt, s széthányta a négy gyereket, még az edényt is kirúgta a kezükből.
- Te Csöre, mi van evvel a tehénnel - kérdezte kedvesanyám, este, mikor megfejte.
- Mi legyen, no.
- Talán megfejte ezt valaki, hogy ilyen keveset ad?
- Tán én megfejtem, tudhassa, hogy én nem is szeretem a tejet, ha már a szagját megérzem, hányok.
- Akkor nem legeltetted jól. Kipányváztad, te gaz, és a szegény tehén koplalt.
- Minek pányváztam vóna.
- Átmentél a szőlőbe lopni, biztosan. Jól tette apád, hogy parazsat tett a körmödre, már nagyon is ragadós lett az ujjad.
Ilyenkor Miska, a legnagyobb fiú megállott, szétvetette a két lábszárát, és hangosan kacagott. Ő nem mert neki szólani, mert Miska már nagy volt, kerek fejű legényke, s néha csak megállott és rábámult Csörére, és csak eltátotta a száját, s nagyot nyerített, mint a ló, s azt mondta:
- Az anyja szemit!
És megcsóválta a fejét, s újra nyerített, ezután elment, elfelejtette őtet, végezte dolgát. De ha meglátta, újra elnyitotta a száját, nyerítésformán, újra megcsóválta a fejét, nyerített. Mi lehet, amit mindig felfedezett rajta vajon, mert mindig úgy nyerített rá, mintha most látná először, és most venne észre valamit rajta, pedig itt nőtt fel a szeme láttára.
Úgy igyekezett mindenkinek kedvibe járni, mert csak azt szerette volna, hogy egyforma legyen a többivel. Persze nem lehetett, mert a többi más volt, azoknak volt ruhájuk és cipőjük is volt, ő meg úgy járt, mint a malac vagy a kutya, a maga bőriben. De minden alkalmat megragadott, hogy így mutassa, semmi különbség nincsen köztük. Ő is csak az, ami a testvérek, éccaka is, ha nem kaptak elég kalácsot, pedig vót, éccaka felkelt, és titokban kihúzta a sublódfiókot, és kivette a kalácsot, és adott a többinek is. Ezt nem mondta meg Rózsi, mert ő is evett belőle, olyankor nem árulkodott, de a többit megmondta.
Mikor a kúterengetés volt, akkor ki is mondták rá: Júdás, kell-e piros tojás?
- Te is ott vótál, Júdás, kell-e piros tojás? nem kell neki piros tojás, csak egy s...rúgás!
De azért nem Rózsit rúgták meg, hanem őtet, mintha ő árulkodott volna. Ha nem látta kedvesanyám, akkor megrúgták. És Miska is meg Jóska is futottak utána, hogy mezítlábbal megrúgják.
- Naaa.
De a fiúk jobbak voltak, azok nem bántásból rúgtak bele, csak belerúgtak. És kacagtak.
- Csúfol, csúfol - gyalogolt a kedvesanyám után, amerre az ment, mint kisbornyú anyja után, akármerre ment, rajta lógott.
- Hallgass, tik meg mit csúfolódtok.
Játékokat nem lehetett elfelejteni, se a veréseket.
Legjobban nem lehet a szenvedéseket.
De az örömöket is tartogatja az ember.
- Engem a fiúk mindig jobban megvédtek. Gyere ide Csöre.
Azt a szép tájat nem felejti el soha. Búzatáblák. Nem volt ott ház semmi, volt egy kis tanya. Amerre nézett az ember, nem látott semmi mást, csak búzát.
Kis meztelen kölyök a búzában.
És itt is egy fiú vicsorog rá, ott is. Mind kacag. Harapósan.
Mikor a kedvesanyám bement a városba vásárolni, akkor nem kellett kimenni a tehénnel. Akkor a tehén bent maradt az istállóban, adni kellett elibe takarmányt. Vót szép csalamádé.
Csöre pedig ilyenkor egyedül nekilátott, hogy kitakarítsa az egész házat. Hű, csak úgy igyekezett a kis keze, sepert, minden zugot kikotort, és felmázolta a földes talajt a szobában. Így húzgálta a kis tenyerét, oly egyenletesen a sárgaföldes sarat, hogy annak nem volt szabad csíkosnak lenni, jaj, isten ments, hogy egy tenyérhúzás meglátszódjék.
Akkor letörölgetett mindent a komódon, de nem érte, először kikapott érte, mert csak leszedte valahogy, de nem bírta kitalálni, hogy kell visszarakni a porcelánokat. Csak mikor hazajött kedvesanyám, hát te mit csináltál? Állj fel a székre, no milyen buta ez a lány. Még a székre se bír felállani. Attól kezdve aztán minden darabbal le s fel, mikor leszedte, mikor felrakta, de az is lett, hogy mikor hazajött kedvesanyám, körülnézett, egész meg volt komolyodva: „Van már nekem egy kislányom, aki kitakarít szépen.” S megcsókolgatta a kis államit.
De mikor a tányért törülgette, s nem tudta jól helyre rakni:
- Te rohadt, te büdös, rakod fel jól azt a tányért, mire nézel, mi akarsz lenni? mágnáskisasszony?
De Csöre nem akart mágnáskisasszony lenni, nagyon sírt is, hogy ilyenekkel szégyenítik meg, varrónő akart lenni, folyton varrt, minden tűt ellopott, amihez hozzáfért. Pedig tudnivaló, hogy van az a falusi háznál, egyet tartanak az egész házban. Ha nem leli, akkor nincs más, kivált kint a tanyán, ott venni se lehet. De Csöre ellopta, s mindig varrogatott babaruhát a legújabb divat szerint. Mindig ki is kapott a tűért, ha eltűnt, már csak őtet szidták:
- Én nem is láttam.
Nem árulta el hol van, mert ha visszaadta volna, akkor igazán sose látott volna tűt életében. Pucéran varrogatott divatos ruhákat.
Azért nincs neked ruhád, mert papírruhát adnak, és azt meg a Rózsi hamar elnyúzza.
Egye le a fene az édesanyjukat, mért adnak olyan rongyokat?
Már félt, mikor fel kellett venni a rongyokat. Azokat, amiken a kuckóban hált.
Csupa ringy-rongy, a többi gyerek elnyűtt kacatja. Még aludni is utálatos volt, takarózni meg még inkább.
Sose volt sehol a tanyából, mint a kis malac. A templomnak még a tornyát se látta hétéves koráig.
Egyszer rokonok jöttek, szekérrel; azon nagyon csodálkozott: rokon is van a világon? Neki nem volt se anyja, se apja, se semmiféléje, rokonja se volt, ezeknek a gyerekeknek volt apjuk is, anyjuk is és még rokonjuk is. Nagyon igazságtalannak találta.
Nem is hitte el, úgy gondolta, csak hazudnak neki. Elveszik tőle, ami az övé is, és ha jó ember volt a rokon, úgy odabújt hozzá...
- Hát te ki bornya fia vagy? - kérdezte a rokon.
- Nekem senki, rokonbácsi.
- Nincs anyád?
- Nekem nincs, csak kedvesanyám.
- Hát akkor hun termettél?
- Én csak állami vagyok.
A jó rokon nevetett, megnézte a gyereket a rongyokban. De nem törődött vele, tudomásul vette, hogy ez is van.
- Jó ezeknek a Dudáséknak, felszednek a piszokbul egy államit, három hónapig etetik, akkor kapnak érte egy malac árát, azután meg a gyerekfizetésbül mindig kitelik a disznóhizlalás... Hány esztendős vagy fiam.
- Nem tudom.
- Még azt se tudod? Mán olyan oskolásforma vagy... Hát ahány disznó van az udvaron, az mind ebbül szaporodott.
- Jobb, mintha ütet sózzák le, mint Tatáréknál - mesélte a másik rokon. - Hogy? Hát mindenki elment hazulról, csak a kilencéves maradt otthon a kis államival. Azt mondja a kilencéves a kis államinak, mikor magukban voltak: Gyere csak, lesózlak.
Avval fogta a gyereket, levágta, mint az apja a disznót. Leszúrta, azután elvágta kezét, lábát, kihasította, és az egészet úgy ahogy vót, lesózta.
Jönnek haza este a szülők, kérdik osztán, hogy hun az állami?
Aszongya a kilencéves, hogy:
- A tekenőben van, lesóztam.
De hogy egy kilencévesnek annyi esze nem volt, hogy az ott sivalkodott és neki nem fájt, hogy annak fájt.
Csöre csak hallgatta bámészan: az is lehet, hogy őtet lesózzák?
Azért megnyugodott, mert ő már nem hagyná magát. Inkább ő sózna be egyet, biztosan a Rózsit, aki az ő ruháját hordja. De azt se úgy, hogy fájjon neki.
Oda is ment hozzá, és megsimogatta a gyereket, aki nem is volt nála öregebb, de már iskolába járt. Igaz, ha csak egy ing van, mert a felügyelőné nem ad többet csak egy inget, azt is papírból, akkor ketten egy ingben nem járhatnak, az biztos.
- Szebb inged van neked fiam - mondták a mezőn az asszonyok -, neked van a legszebb inged, igaz-e.
De éccaka jó volt. Télen a kuckóban, a kemencezugban, mikor jó meleg vót a kemence, de ha hideg volt, akkor a sublót mellett a széles deszkaágyon négyen. Hancúroztak, míg csak el nem aludtak, a beteg asszony csak zörgött, morgott, vert.
- Mit csináltok te, mikor lesz már vége te.
Eccer meg egy alma leesett a sublódról, és az ágyba került, no megmozdult az egész hangyaboly, mint a kukacok kezdtek nyüzsögni, mint a kiscsirkék, ha valami jót talál egy, nem eszi meg, hanem szalad, szalad, míg a másik el nem kapja, akkor az szalad, elejti, most a harmadik rohan vele, ők is hozzáfogtak eszeveszetten nyüzsögni, ki kapja meg az almát:
- Má megbolondultak, má megbolondultak, hogy a fene ett vóna apróra benneteket, te kutyák.
Csak már be is kapta valamelyik az almát, a másik elcsikarta, az is harapott, egyszerre mindnyájan rágták, hallatszott a setétbe a hersegés, közben a nevetéstől majd megfúltak. Hő, almát nem volt szabad enni, az alma ott volt kirakva dísznek a sublódon, de nem mert volna ahhoz nyúlni senki a világ minden kincseért, csak most az alma szállott le hozzájuk, az más.
Felkelt a kedvesanyám, megnézte, mi a nyavalyát csinálnak ezek, egyiknél se látott semmit, hasba nem látni, megverte valamennyit; hogy igazán elaludjanak, teljes erőből akkorákat csapott a dagadó cipójukra, hogy még húsz év múlva is zsibog, ha eszükbe jut.
Erre aztán mégiscsak elcsendesedtek a gyerekek, lassan elaludtak, ha valamelyik felvihogott, rögtön panaszkodott: Na, mit csinálsz.
- Hol a fésűm? nem láttátok?
- Dehogyisnem kedvesanyám, ott szaladgál az istállóba, a Borisnál.
- Pedig éppen a Maris fésülködött vele.
- A fene egye meg a büdös kölkeit, mit csináltatok az éccaka. Mit rágtatok.
Odamegy a sublódhoz s felkiált:
- Innen meg hiányzik egy alma. Megettétek. Csak nem ettétek meg? mék vette le, hadd vágom le az ujját. Te voltál, te tolvaj?
Csöre nevetve mentette magát:
- Magától jött le, kedvesanyám, igazán senki se bántotta, ő meg leszállott.
- Ki az az ő? melyik szállott le?
- Az alma.
- Szóval te csináltad. No várj, most végzek veled.
A tyúkok meg eltojtak örökké csak a tojást kellett kapirgálni a szalmakazlakba, boglyák tövén - mégis egyszer csak tavasszal jön elő egy tyúk kis csibékkel.
- Ó a fene ött vón meg benneteket, így szedtétek össze a tojást? Ti szemtelenek, milyen jó lett vóna eladni, most meg mit csináljak evvel a gyalázatos tolvajjal, csak enni kell neki adni.
De megnőttek a kis csibék, gyönyörűek voltak, kis csiri-csiri, jaj, nagyon szépek, de mikor megnőttek ugye jó volt kedvesanyámnak a piacra vinni őket, az eszébe sem jutott volna, hogy levágni, dehogy, isten ments, az olyan mint az emberölés, a csirkét el kell adni a piacon, pedig kár volt panaszkodni, mert még az élelem se került nekik semmibe.
A Boriska meg, egy este azt mondta, megellik.
Tyhű, lett nagy izgatottság. Senki se feküdt le, mindenki ébren maradt, a sok gyerek mind az istállóajtóba kuncsorgott, nem akart lefeküdni egy se.
- Szaladjatok Mágócsékhoz, jöjjön át valaki segíteni, mert Boriska ellik. Apátokra nem lehet számítani, a fene tudja, hol eszi a gyalázat.
Sohase mondott volna semmi rosszat az urára, mert lelkében félt, hogy még itthagyja. Ez is olyan dolog volt, hogy mióta beteg, azóta annál rosszabb az ember, már csak azt szeretné, ha meghalna, míg fiatal volt, szép volt, addig csak szaporította a gyereket, most meg hogy hozzá se lehet nyúlni, jaj, nem szánná kiirtani már a gyerekei közül. De azért soha nem szól rá, akármit is tesz, csinál vele, ha veri, ha kettőbe hasítja is, mert nagyon fél, hogy az ember egyszer csak megunja ezt a hürcöt-harcot, elcsap egy másik asszony mellé, van a pusztában is olyan elég, özvegyasszony, kapós asszony, ha ember nélkül marad, ura nélkül, jaj e nélkül az egy disznó férfi nélkül, akkor meg hiába van a sok gyerek, semmit se ér, nem érdemes élni, akkor csak meg kell halni, el kell zülleni, minden rothadásba megy. De így akármilyen gyenge is, akármilyen esett, mégis van elég ereje, mert van elég kedve. Hát a Boriskát is majd megelleti valahogy, ha az ember odabe iszik a házba, hever részegen, mint egy dög, a Boriskának akkor is el kell végezni a dolgot.
Megjött Kadarcs István.
- No mi a? aggyon isten.
- Jaj István, jöjjön segítsen má, mingyán meg lesz mán, mán nagyon odavan szegény Boriska.
A gyerekek félve, kacarászva lesték, mi lesz, Csöre is ott szorongott a többi közt. Kadarcs István odanézett rá, s a pucér lánytól mingyán villogni kezdett a szeme.
- Ki vót vele a bikánál? E vót?
A kedvesanyám mérgesen nézett rá, Kadarcs István vót a nyáron az a Rudi, aki a kisjányt megvéresítette, de rá volt szorulva, s az ilyenről tisztességes emberek szót sem ejthetnek, hát csak elmismásolta, a gyerekre lármázott rá: a fene egyen meg, eredj be, ne légy itt láb alatt, te.
A gyerekek nem gondoltak semmit: jön a tehén, lesz kis tehén. Mikor meglett: no a csuda, de fene ronda.
De most nem volt olyan virgonc az új dög, mint tavaly, mikor Boriska azt a tréfát csinálta, hogy ellett egy kis bikát. A vót a nagy mulatság. Nem lehetett vele bírni, kötelet kellett a nyakára kötni, másképp kiszaladt volna a világbul. Úgy ugrált, tudjátok, ekkorákat ugrott e, úgy lehetett nevetni.
De most csak nézték tágra nyílt szemmel, ahogy Kadarcs István nekivetkezett, és vizes ruhával törülgette a kis állatot, míg olyan szépen dagadt kifelé, ahogy a jószagú kenyér kél a kosárban.
Csöre csak nézte fintorgó arccal, megdermedten, mi történik, mikor a kisbornyú lábon volt, kedvesanyám egy kis vizet csapott a szeme közé, akkor azt mondta:
- No, istennek hála, ezt mán úgy híják, boci.
Csöre odapillantott és megiszonyodott az embertől is, ez is tele volt vérrel frecskendezve, nagyon iszonytató volt.
Másnap reggel már egész szép volt a kis boci, a gyerekek mielőtt iskolába mentek, már megnézték az ólban, ahogy Boris éppen nyalta, nyalogatta a fiát. Elkapták a lábát, és mulattak rajta, hogy rugdos, és a Boriska meg a kötelét akarja elszakítani.
- Mi az anyátok istenit csináltok már vele, megálljatok csak, hogy megdöglik, de akkor jaj nektek, apátok a tőkére teszi a fejeteket, mer megmondom neki, hogy micsináltatok.
Csöre nem félt nappal a bocitól és most elhitte, hogy kedvesanyám igazán megmondaná kedvesapámnak, ahogy megmondta, mikor ő dinnyét lopott. Szinte érezte a fejében, ahogy a tőkére teszik, és levágják a nyakát.
Jóska, a nagy fiú azt mondta:
- Anyámnak is lesz egy bocija, újra.
Nagyon kacagtak a gyerekek.
Csöre nem értette:
- Nem látod. Látni rajta, e.
De Csöre hiába nézte, nem látta rajta, e.
Kedvesanyám, adhatok a kis Borisnak egy kis krumplilevest?
Az anyjuk nem felelt, mert avval volt elfoglalva, hogy a nagy Borist szelídítgette becéző és biztató szavakkal: „Ne, netene, no kedves gyönyörűségem, szép Boriskám, lelkem, csendesedj má ne, majd adok én ezeknek a bitangoknak, csak még eccer hozzá merjenek nyúlni a te szép fiadhoz, te szegény, jaj te szegény állat, de nagyot is kell szenvedni ezért a semmiért, hogy az embernek legyen bosszúságcsinálója... Nooo, no Boriskám nooo...”
Jóska meg hozta már a tányérban a krumplilevest, ez volt reggelire és ő nem szerette. A gyerekek kuncogva nézték, mi lesz, a kis bornyú mit szól hozzá, szereti-é?
Az anyjuk szétütött köztük, Csöre meg nézte a tegnapi vért, még ott volt az alom közt, ő látta és szédült.
A spenótot se tudta megenni, éppen olyan volt, mintha a kisbornyú gyártotta volna. Csak úgy folyt belőle később a szép tiszta híg spenót. Ha azt főzött a kedvesanyám, mondták: Nem kell bocispenyód. Gyenge borjú frisse:
korty korty korty
boci szalad iszod te
boci szalad iszod te
De veszekedés nélkül nem múlt el este. Néha nem lett verés a kedvesanyámnak, de mindig avval kezdődött: Na most végzek veled.
Hanem akkor este nagyon fáradtan és dühösen jött haza a kedvesapa, egész nap a mezön dolgozott, kukoricát törtek, és nagy szekérrel hoztak. Jóska is vele dolgozott az apjával, és Miskát se eresztették aznap iskolába. Ilyenkor volt nagyon dühös a kedvesapa Dudás, ha nagyon sok volt a dolog, mert munkást soha nem vettek volna, ha megdöglöttek is a nagy munkában.
- No most végzek veled.
Éppen akkor a gyerekek bementek a házba, hogy egy darab kenyeret vágjanak, a kedvesanyám nem mert bemenni. Kedvesapám rájuk nézett, és elordította magát: Mit akartok itt, zabigyerekek?
Rájuk fogta a nagy kést, hogy: majd leváglak én benneteket, úgyhogy azok sivalkodva futottak ki a szobából, de ez mindig így ment; még télen is, ott fázott meg a kedvesanyám is a kazal tövébe, azóta mindig köhög és beteges. Hát most is szaladtak ám valamennyien, amerre láttak, féltek, hogy mingyán megöli őket. Kimentek a szalma tövébe, ott ácsorogtak, és gondolták, hogy ott kell tölteni az éjszakát.
- Kedvesanyám menjen fel, kedvesanyám menjen fel - suttogta Csöre, mikor bent az apa ordítását hallották, bizony megijedt az anya, felmászott a létrán a szalmakazal tetejére, a létrát is elvették a gyerekek a kazal mellől.
Ebben az izgalomban voltak. Dudás nem sietett, inkább csak bömbölt, ahogy szokott, közben bort hozott fel a pincéből, ivott. Azután megint kiállott, hogy rivalkodjon. Hol az anyátok - s csúf szavakkal fenyegetőzött.
Akkor csak új rémület ütött a gyerekekbe. Jött a kísértet fejér lepedőbe, kísértetiesen dörmögött, huhogott és vonított feléjük, ijesztgette őket: Csö-re... Csö-re...
Már késő volt, setét is volt, mert semmi holdvilág sem volt.
- Kedvesapám, kedvesapám, itt a kísértet - sikoltoztak a szegény gyerekek. Dudásné nem mert a kazalról leszállani, mert jobban félt az urától, mint a kísértettál, csak fentről biztatta a gyerekeit, menjetek be a házba, szóljatok apátoknak.
Oda is a kis Csörét tolták be, mert azt megfigyelték, hogy még legjobban Csörét bírta ki az apa, ha részeg volt, azt meg nem is gondolták, hogy Csöre meg mért fél jobban tőle, mint a kísértettől. De azért bement a kislány, és értelmesen sikította a kedvesapa fülébe, hogy itt a kísértet az udvaron, fejér lepedőbe kiáltja: Csö-re.
Dudás meg kihúzta a fiókot, és kivette belőle a revolvert, kiment, és azonnal belelőtt a fejér lepedős kísértetbe, a kísértet meg elesett, ott feküdt az udvaron. Hogy a szellem elesett, ő nyugodtan elkáromkodta magát, megfordult és bement a házba, lefeküdt, s el is aludt. Addig a gyerekek mind bemenekültek a házba, most kiverte őket: menjetek ki ronda dögök, nem kelletek; menjetek, már nincs szellem, kifele, de az anyátok jöjjön be, mert ha nem jön, szétverem a fejit a cséplőfával e. De a gyerekek kiszaladtak, s megmondták az anyjuknak, hogy be ne menjen, inkább felmásztak hozzá, betakarták a szalmával, hogy éjszaka meg ne fagyjon, ők meg a konyhában kucorogtak, reggelig csakugyan kihúzták az időt, elaludtak, összebújva a kemence előtt, és a kis Csöre meg minden percben fel-felriadt, hogy jön a szellem, pedig az már nagyon jól meg volt halva, és ott feküdt másnap reggelig az udvaron, míg végre felkelt a kedvesapám, kiment, meglelte:
- Miféle alak ez itt? - kérdezte.
A gyerekek elmondták neki, hogy ez a szellem, akit az éccaka lőtt, mert a gyerekeket ijesztgette. Dudás felemelte a lepedőt:
- Hüj a kutya mindenségit, hun van az anyátok. Rozi! Hallod, az istened!?
De nem mondták ki neki, hogy hol van. Meg a kedvesanyám se akart megmozdulni.
- Ha nem lesz feleségem - kiáltott Dudás -, rögtön agyonlövöm magamat - és húzta felfelé a revolvert a fejihez.
A gyerekek nagyon megijedtek, és kezdtek sikoltozni: édesanyám, kedvesanyám, tessék lejönni, agyonlövi magát édesapám.
Csak a kis Csöre nem kiabált, csak reszketve nézett, foga vacogott, még a hasa is kék volt, ebből meglátta Dudás, hogy ez félti legjobban a kedvesanyámat, meg a gyerekek is mondták: - Csöre mondta, Csöre tanálta ki a szalmakazal tetejét.
De mikor lejött a kazalról az anya, nem lett semmi baj, csak annyit mondott a feleségének Dudás: - Most én bemegyek a községházára, ti addig vigyázzatok erre a cafat dögre.
Mikor elment, a gyerekeknek ott kellett maradni a hulla mellett, de különösen Csörének, mert a többi fázott, csak neki nem volt szabad soha se fázni, se éhezni, se félni, ami rossz volt, azt mind neki kellett elviselni, most is ott kellett maradni egész délig, mert a kutyák bántották volna a szegény halott szellemet; így a marhákat ma nem hajtotta ki senki, mert a gyerekek elmentek iskolába, Rózsi otthon maradt, de arra nem lehetett bízni a tehenet, s ezért a kedvesanyám nagyon mérges lett, hogy azok a szegény állatok bent maradnak az ólban egész nap egy ilyen vacak ember miatt, mi a fenének gyütt ide Kadarcs István magát mutogatni szellemruhában, most megkapta a magáét. De azért nagyon félt kedvesanyám, hogy majd megbüntetik kedvesapámat, de nagy szerencséje volt kedvesapámnak, mert azt mondta a bírónak, hogy: a gyerekeimet ijesztgette, azokat védtem meg.
Hazajött a községházáról kedvesapám, s azt mondja nagy hangon: Ha ezek a gyerekek nem lettek volna, akkor már be is csuktak volna, a menkü üssön ebbe a vacak dögbe, de ezt most, annyuk, el kell temettetni. Elvigyorodott a képe. Most olyan kedves volt, mint mikor józanon megengedi magának, hogy röcsögjön. Ilyenkor lehet ám szeretni. Kivitték szekéren a halottat a hullaházba a faluba, és onnan aztán el is temették, és nem lett belőle semmi baj, de sose mondták meg a gyerekeknek, ki vót a szellem, csak annyit, hogy: szellem vót no... csak Csöre tudta, Kadarcs bácsi volt. Nem üti többet karóba. Kedvesapám is azért lőtte le, haragból, mert megismerte. Átjöttek a tanyákból emberek, mind nevetett: úgy kell a dögnek.
Ez jó volt, hogy féltik az árvát, ezt jó volt érezni, hogy a hatalmas férfiak mind utánabámultak: úgy kell a bitangnak.
Ettől a kis Csöre oly félős lett, de annyira, hogy nem mert többet magában maradni, folyton szellemet látott mindenfelé, mert neki kellett őrizni a halálban is, és mindig úgy volt, ha setét lett, hogy jaj, a háta megett már itt is van a szellem, és harapja a hátát. Mikor a marhát késön hajtotta haza, ha nem jöttek érte, neki meg kellett várni, hogy a fejős tehenet valaki segítsen hazahajtani, mert borjas volt már ekkor, s nem lehetett egy ilyen kislányra hagyni, de otthon meg mindig rettenetes volt a munka, és nem volt érkezése senkinek, hogy a tehénért menjen, olyankor a kis Csöre mindig reszketett és gubbaszkodott, néha már érezte is hogy faldossa hátát valami szellem. Mert a szellemekről senki sem tud semmit, csak fél tőlük, ugye.
De akkor éjszaka arra ébredt, hogy kedvesanyám jajgat, szipog, nyög, nyöszörög: de még kedvesapám se káromkodik most, viszi a vödröt, ami tele volt vérrel. A gyerekek is felébredtek, ácsorogtak, hallgattak, lesték a sarokból, ágyból, az ajtóból.
Ez volt az igazi szellem. Talán visszajött, az ártott meg szegény asszonynak.
A kis Csöre semmit se gondolt, csak csudálkozott, hogy szenved.
