10
10
- Hatvanhárom esztendős vagyok, kedveseim, hatvanhárom esztendőt éltem - mondta kicsit rezignáltan -, de micsoda hatvanhárom évet! Én dupla életet éltem!... Barátom!... Nappal is éltem, de éjjel még százszorta szebben éltem, mert este virágzik a tök!... Nappal?... hát mi az a nappal?... nézd meg csak nappal a magyar embert! Azt hinnéd, micsoda görnyedt alak! Micsoda szomorú élet! Mennyi dolga, baja, gondja van!... Hanem este, mikor megszólal a muzsika s egy-két pohár bor: dalia lesz és olyan kedve, amilyen semmiféle nációnak ez világon!
Mindnyájan nevettek és helyeseltek! Szalay Péter most, hogy beleízelített a beszédbe, úgy áradt belőle a kedves szó, hogy mindenki szájtátva hallgatta:
- Ami szép van a magyar életben, az mind estére virul ki. Ami móka, tréfa, kedv, az mind estére derül ki. Milyen esték a magyar mezőkön, a csillag alatt, tavasztól őszig, a rotyogó kása mellett; ősztől tavaszig, a zömök tölgyasztalok körül, gyenge borocska mellett! Nappal csendes, rendes, földtúró bogarak; hallgatag a magyar: este hatalmas, lángoló elmével tündöklik. Még a gyereket is éccaka szerzi, s milyeneket: a világ legsikerültebb nemzedékét!
Határtalan kacagás reszkettette meg a gerendás mennyezetet.
- Kedves Péter bátyám, miket tud mondani! - ömlötték körül, s az öregúr maga is nevetett, s meleg önteltséggel ismerte el:
- Az igaz, hogy néha olyan drága megjegyzéseket teszek. Ma is azt mondja nekem valaki, szerződésről volt szó, hogy ő csak úgy teszi magát butának, hogy kicsalja a másiknak a titkát: "Nem került nagy megerőltetésedbe, kedves Janikám? - mondtam neki - nem került nagy megerőltetésedbe?..." De ha ilyen társaságba vagyok, akiket szeretek, akik engem értenek, akkor vagyok én csak elemembe! Semmi sem vész el, minden szónak megvan a csattanója, ilyenkor érdemes beszélni. De ilyenkor aztán fogja be a száját, akinek nincs mondanivalója! Lássátok, ez is csak a magyarnak való, a magyar parasztnak:
Nézd a vén parasztot, nézd e nagy nyugalmat.
Hogyha szól, fölényes, óvatos, ha hallgat!...
Hogyha szól, fölényes, óvatos, ha hallgat!...
Majd elnyelték, érezték, hogy az öreg ma különösen elemében van.
- Én kirgiz sátor alatt élek most is, latakia és ámbra közt várom a sült galambot - szólt Szalay Péter. - Azt mondom, amit Fejér Sándor gazda mondott:
"Mi lesz ebbül, Sándor" - kérdem tülle -, "ebbül a viágbul?" "Nem tudom, tekintetes uram. Én csak azt mondom, tavaly is csak így vót, mégis kiteleltünk."
Rögtön megértették. Az öregek rábólintottak.
- Bölcs a magyar ember.
- Isteni bölcsesség - mondják itt is, ott is, és mindenki valami mély és rendkívüli életnyugalmat érzett a szó mögött!
- Bölcs a magyar ember - mondta Szalay Péter -, de a legbölcsebb ember, akit ismertem, Szűcs bácsi volt. Azt tartottam én életemben eddig a legokosabb, legnyugodtabb, legbölcsebb embernek. Ha igaz a Descartes mondása, hogy: Homo sum et nil humani a me alienum puto, ez megnyilvánult Szűcs bácsiban.
- Beszéljen róla, beszéljen róla Péter bácsi - sürgették még az asszonyok is.
- Ez jobbágyember vót, de a negyvennyócban veressipkás vót: ott szógált Kis Erneszt alatt, meg Damjánovics alatt. A többiek már úgy hívták, hogy Kiss Ernő, Damjanics, de ő úgy mondta: úgy hallotta ott a helyszínen... Damjánovics!
De jól, de okosan tudta elmondani, hogy mikor megnyerték a csatát, és este rotyogott a bográcsban a gulyás, ott a jankováci sáncok alatt, odajött Kiss Erneszt Damjánoviccsal:
- No vitézek, adjatok egy falatot!
- Én vótam - azt mondja - az istennek az a kiválasztottja, hogy a kulacsomat odaadtam. Megitták. Nem baj. Bár most is élnének tülle, de bizony meghóttak. Pedig hogy danoltuk, hogy:
Veres bársony süvegem,
Most élem gyöngy életem:
Bokréta van mellette?
Barna babám közötte.
Most élem gyöngy életem:
Bokréta van mellette?
Barna babám közötte.
S Szalay Péter mindjárt dúdolta is a nótát, ami átragadt, és egyszerre, ahogy a madársereg felszáll a barázdákról, nóta repült fel az asztalok körül ülő öregek s álldogáló, ölelkezve csoportosuló fiatalok ajkáról.
De Szalay Péter leintette őket, mert még mondanivalója volt, s a nótás szájak elhallgattak, hogy az ő szavainak szálain csüggjenek sűrű gerezdekben, mint kint varjak a téli fák ágain, és Szalay Péter bácsi ki is terítette szélesen és hosszan beszédének hímes szövedékét s így folytatta:
- Soha én még annyi tudományt, embernek annyi tudományát nem tapasztaltam, mint Szűcs bácsinak volt.
Mert én elvégeztem a gimnáziumot, nagy jelességgel: a jogot is, kitüntetéssel; két diplomát szereztem, egy jogit s egy államtudományit, hogy a kaszakapakerülő életre elég legyen a tudományom, s mikor kész voltam, akkor láttam, hogy Szűcs bácsihoz képest semmit se tudok... Például, ugye:
Egy kis szőlőnk volt. Mit tudtam vón én vele kezdeni?
Szűcs bácsi?... tudott nyitni s homlítani, metszeni, kapálni!...
Egy kis kertem is volt; énfelőlem parlagon állhatott volna.
Szűcs bácsi?... olyan kertész, sem zöldségben, sem gyümölcsben olyan szakember nem adatott, mint ő...
Méhészet?... a kiskörmibe volt!
Ha a mi kis házunk udvar volt: akkor ő volt a mi legfőbb udvari tanácsosunk.
A szüreten?... én csak annyit tudtam, hogy az jó. Hogy olyankor juhhúsos kását ettünk, amit én nagyon szeretek. És megkóstolgattuk a csepegő mustot...
Ő?... ő tisztában volt az egésszel, a szüretnek minden titkával! Hogy kell szedni; préselni, a szőlőt eltenni, gondozni. Csak ű értett hozzá!
Ezenközbe megjött a tél. Eljött a káposztataposás ideje. Ki taposta a káposztát? Csak Szűcs bácsi! Olyan taposást végzett a kádon; nagyobb tudományt, mint a mai táncok. Attul kezdve, hogy hány lébül kell megmosni a lábat, odáig, hogy miként kell azt jó lucskosra betiporni, hogy egy kemény massza legyen, mindent tudott. És hogy tudta odafent kurjantani:
Péter öcsém! ha nincsen is párom!
Mégis vígan járom!...
Mégis vígan járom!...
Oszt az vót az elve Szűcs bácsinak, hogy nem is ír a semmit, az a káposzta, akit nem ember tapos. Csak akkor van jó íze! Ha asszony tapossa, nem ír a semmit, még juhhússal se: csak akkor káposzta a káposzta, hogyha firfiember taposta: pláne ű.
Aztán jött a borlehúzás.
Olyankor elemében vót Szűcs bácsi. Ma mán pincemesteri tanfolyam van Budafokon, de hogy Szűcs bácsi hun sajátította el a borlehúzás tudományát, nem tudom. Csak azt tudom, hogy én különb pincemestert, mint Szűcs bácsi, nem tapasztaltam e földi világban.
Aztán jött a tél. Kiszakadt a menyasszony dunyhája. Leesett az első hó, fel is fagyott, csikorgott odakinn, szó esett a háznál, hogy jó vón egy kis zsírozni való malacot szerezni. Itt is csak a Szűcs bácsi tudományának vettük hasznát.
Disznóvásárba kellett menni?... Ott bámultam csak meg Szűcs bácsi tudományát. Olyanformán néztem én azt, ahogy a pásztorfiú nézhetné, ha a budapesti tőzsdére beeresztenék egyszer... Vót ott sovány, kövér, fejér, fekete, ártány, koca, szere-száma sincs.
Szűcs bácsi csak körülnézett s azt mondja.
- Nézze, Péter öcsém, a lesz nekünk jó!...
- Mér?
- Mer jó mozog! Mer az a dologba a fő, hogy jó mozgású legyék. Hogy ha a gerince egyet rándul! s a tomporája elfodul!... az az írett malac...
Már meg is kérdezte egy tarisznyás falusitól, hogy:
- Hogy megy?
Az illető félvállról szólt:
- Kit így, kit úgy.
- Köszönöm - mondta Szűcs bácsi, s mán ű teljesen tájékozott vót.
Tudniillik, az, hogy "kit így, kit úgy!" azt jelenti, hogy nincs kiforrott vásári ár, hanem az emberek hozzáértésére van bízva, s aszerint igazodnak. Aki értett hozzá, jó vásárt csinált, aki nem értett hozzá, kárát látta.
Az érett malachoz érkezve, megállt Szűcs bácsi s odaszólt:
- Hogy adja?
- Harmincöt - volt a kurta válasz.
- Mennyi lesz a kiadó?
- Huszonöt.
Sóbálvánnyá meredtem, egy szót sem értettem a dologból.
Pedig ez azt jelentette, hogy harmincöt krajcár kilója, az egész súlyból pedig leütnek huszonöt kilót a belső részekre.
- Hát így lábon hogy adja?
- Harminc pengő az ára.
- Elég lesz huszonöt.
- Nem lehet.
Szűcs bácsi kinyújtotta a kezét, belecsapott az eladó markába.
Én oszt aggodalmaskodtam, hogy lehet ilyen könnyelműen vásárolni, jobb lett vón megmázsáltatni, mer ami biztos, a biztos.
- Nem lesz annak Péter öcsém egy deka híjja se.
Kifizettem. Hajtottunk haza. Megmázsáltuk. Százhuszonöt kiló. Tehát teljes matematikai pontossággal megvót a súly.
Én oszt ennek a tudománynak nagy hasznát vettem később, mert nagy dicsőséget arattam vele. Harminchét éves házas vagyok, s ezalatt sok minden előadja magát, például az is, hogy a reumámmal a Rudas fürdőbe kellett járnom. Történt, hogy egyszer elromlott a mázsa, s egy úr igen pörlekedett, hogy ő pedig szeretné tudni, hogy hány kiló. Mondok neki, azér ne pöröljön: hetvenhat kiló.
- Honnan tetszik tudni.
- Debreceni ember vagyok én, meg tudom én mondani mindenkiről, hogy hány kiló.
No, azután előkerült a mázsamester, beigazítja a mázsát, s lemérik az urat: pont hetvenhat kiló.
Volt nagy csudálkozás, hogy hát honnan tudtam olyan pontosan?
- Uram! tíz esztendeig jártam én Szűcs bácsival a debreceni vásárt. Nincs olyan disznó, akiről én meg ne mondjam, hogy mennyit nyom lábán, vagy a kivetővel.
Persze a társaság, amely úgy szíjta a Szalay Péter bácsi beszédjét, mint a nektárt, hatalmasan kacagott.
- Kijárta bátyám a Szűcs bácsi akadémiáját - mondta Rácz Dániel, s koccintásra emelte a poharat.
Ittak egy jót, akkor Szalay Péter folytatta:
- Hentes kellett? aki elkészítse? Ott volt a Szűcs bácsi! Letiporta, megszúrta, megperzselte, úgy álltam én mellette, mint a falusi gyerek, aki lesipecsenyét vár.
Felboncolta s gyönyörűen megkérdezte:
- Több kolbászt akar a tekintetes asszony, vagy szebb sonkát?
- Az én feleségem mindig csak több kolbászt kívánt - szólt a házigazda csöndes mosollyal.
- Nincs is annál jobb az asszonynak, mint a jó kolbász - szólt Szalay Péter, vidám röhejt ébresztve, s aztán így elmélkedett tovább:
- Én azt szinte nem értettem, hogy a legfelségesebb kolbászt a sonkának szánt színhúsból lehet kihasítani. Azonban néztem, ahogy vágja, így, két késsel, olyan apróra, mint a gyöngyharmat. Mert a kolbász is kétféle volt akkor: volt a rendes apróra vágott kolbász, s olyan nagyobb darabokból, ezt az ujjával nyomogatta be a hurkába, idesapám ezt szerette, ez volt a toszogatott kolbász...
Én csak álmélkodva álltam a Szűcs bácsi rengeteg tudománya előtt, hódolattal hajtottam meg tudatlan fejemet, de még ma is hálás szívvel, és álmélkodó elismeréssel gondolok vissza az ő óriási és felülmúlhatatlan disznó-tudományára.
Most már éljen is hallatszott, mert azt hitték, vége van, de Szalay Péter bácsi nem adta másfél órán alul, ha egyszer belefogott egy dikcióba, az olyan alapos volt, mint az akadémia nagy szótára, az valóságos monográfia volt, teljes és tökéletes kiterjesztése a figyelemnek a téma minden részletére. S Malvinka is szokás szerint addig pörölt, hogy hozhatja-e már az ételt, hogy az utolsó percben nem lehetett kivárni.
- No, de mit beszélek látatlanba: híjjátok be csak, Péter fiam, Szűcs bácsit!
A fiatalok, akik azt hitték, hogy egy régi, régi halott, felugráltak s deputációba mentek az öregért.
- Mert a lovakat is - mondta Szalay Péter - kire lehet ilyen veszedelmes, zimankós időben rábízni: csak Szűcs bácsira! Azért mondom én, hogy az én feleségem fölösleg sikongat a szánban: ha Szűcs bácsi ül a bakon, hogyan lehessen félni!
Már hozták is Szűcs bácsit, aki itt volt a konyhában; a kiskocsis volt a lovakkal az istállóban.
