14
14
Asztalt bontottak. Az asszonyok sorra átvonultak a belső szobákba, mert az urak nagyon is hangosak voltak, és roppant szükségét érezték annak, hogy ne feszélyezze őket az asszonyok füle.
Ahogy a nők eltávoztak, az urak kicsit összébb húzódtak, eltekingettek az asztalon, mert a mámoros fejeket már emelni kellett, és mindenki beszélt. Senki se hallgatott, mindenkinek hallatlanul érdekes mondanivalói voltak, amiket ki kellett mondani, csak úgy a levegőbe: Ej, haj, csuhaj!
- Barátom, megvan ám a nyúlnak a maga csapása - kiáltotta Rácz Dániel sztentori hangon. - Volt nekem a múlt télen egy esetem. Kutya nélkül voltam kint a mezőn. Hát egyszer csak felugrik előttem a nyúl. Rálövök, találtam. Megyek oda, nincsen a nyúl sehol. Az ördög, hiszen jól láttam hogy bukfencet vetett. Megyek a nyomon tovább, megyek, mint egy kutya, már a verejték csorgott rólam, hát kérlek, háromszor kerültem meg a dombot utána, a végén megtaláltam a nyulat. Mit gondoltok, hogy hol? A fészken, barátom, a vackában, két kis fia mellett ott feküdt döglötten. Hát, kérlek, ez a nyúl engem úgy bolonddá tett, hogy nincs az a kormánypárti képviselő, aki így az orránál fogva vezette volna a választóit, mint engem az a büdös nyúl. Háromszor megkerültette velem a dombot féldöglötten, nem akarta nekem megmutatni a porontyait, azért mégis hazament a bitang, meghalni a fészkibe.
Nagyszerű ragyogó arccal nézett körül a társaságon, a legátusnak eszébe jutott Faragó ispán, és elfacsarodott a szíve a kis nyuszikákért, akiket ez a vastag, zsíros képű fekete ember biztosan tarisznyára szedett és hazacipelt a gyerekeknek játszani, vagy ki tudja, esetleg a puskatussal agyonverte őket. Sok vadállat van a világon, de a legkegyetlenebb vadállat mégiscsak az ember.
- Jézusmáriám - kiáltott fel most Szalay Péterné, és a szeméhez kapott.
- Mi az? mi az? szívem - ijedeztek az asszonyok.
- Tudjátok-e kit láttam! Aradit a hóban.
Erre mindenki nevetni kezdett.
- No, az valószínű! - mondta az ura.
- De igen - erősködött az asszony -, egyedül láttam egy hóbucka alatt, ahogy topog, mint egy ürge és keresi az utat.
- Istenem, talán eltévedtek - szólt a háziasszony szokott kétségbeesésével.
- Ej, biztosan megjönnek, azt jelenti - mondta a jegyző.
A legátus felállott, és a társaságból átsomfordált az asszonyok közé. Odabent voltak két kis szobában, és az egyik sarokban a díványon ott ült a jegyzőné, aki az ő háziasszonya volt, mert a jegyzőéknél volt szállva, és az magához intette, hogy ne maradjon olyan árván. Néhány vidám közömbös szót mondott neki, aztán magába hagyta megint, s ő csodálkozva nézte ezt az asszonyt, aki odahaza annyira fáradt, kedvetlen volt máma, olyan mérges, úgy veszekedett a cseléddel, az urával, most olyan ragyogó volt. Mellette ült a pesti postatiszt, a Forgács Schöller, aki szintén csak úgy tüzelt az élénkségtől, és isten tudja miféle vidámságokat suttoghatott az asszony fülébe, mert ez minden pillanatban hangosan felkacagott. Érezte, hogy itt nincs őrá szükség. Kezdett nagyon álmos lenni, mert a múlt éjszaka sem aludt, azelőtt való éjszaka sem aludt, és nem volt itt semmi társasága. Nem volt kedve a fiatalok közé menni, mert nem ivott és lányokkal se igen tudott beszélni, kiment egy kicsit szellőzni az udvarra.
Odakint valami különös lótás-futás volt. Magára húzta a kabátját, és megkockáztatta, hogy a kutyák szétszedik az ablak alatt, az ácsorgó és suttogó cselédnép közé ment.
- Nem fog megmaradni, nem fog megmaradni - mondták többen.
Nézte, egy embert hoztak ölben fel a konyha felé, s aztán kivette a beszédből, hogy az ökörbéresek rámentek a parádéskocsisra, Mihókra és agyonverték.
Hirtelen eszébe villant, hogy Péterke, mikor visszajött a nénjével a jegyzői lakásról, nem jött be a szobába, s valaki azt mondta, hogy az ököristállóban járt; jéggé fagyott a rémülettől, és biztos volt benne, hogy ez a gaz fiú fölbiztatta a béreseket, valószínűleg megfizette őket, és ő verette meg Mihókot.
Figyelni sem bírt a dologra, iszonyúan el volt ijedve, és bement a csoporttal a konyhába.
Malvin kisasszony ott volt a konyhában, s mikor a véres embert lefektették a lócára, energikusan, kurtán vizet hordatott lavórba, vödrökbe s hozzáfogott a legnagyobb gonddal, nyugalommal kimosni az embert a vérből. A legátus tátott szájjal, halálsápadtan nézte a jelenetet, amely Malvin kisasszonyt szemmel láthatólag nem rendítette meg. De mikor az öreg lány meglátta a legátust odaintette magához, és halkan azt mondta neki:
- Kérem, menjen be, és mondja meg a doktornak, hogy jöjjön ki. De úgy vigyázzon hogy senki észre ne vegye, hogy mi történt.
A legátus két bal lábbal rohant a keresztszobákon át a konyhából az ebédlőbe, a kisebbik ebédlőben a fiatalok társasága valami társasjátékot játszott, s mikor ő belépett közéjük, annyira látszhatott rajta az ijedtség, hogy ez egy pillanat alatt megrémítette ezeket. Hiába próbált aztán ő mosolyogni, az arca olyan ólomszínű volt, és a lába annyira remegett, hogy nem tudott semmit mondani. A grófi nevelőnek szólott, és azt kérte meg, hogy menjen be a nagy ebédlőbe és mondja meg a doktornak, a Lajos bácsinak, hogy menjen ki a konyhába, mert Malvinka kisasszony kificamította a bokáját.
A nevelő furcsa grimaszt vágott, s mingyárt elmondta mindenkinek, hogy Malvinka kificamította a bokáját. Erre határtalan kacagás lett, hogy ettől a legátus annyira megijedt. Mingyárt eszökbe is jutott róla a tánc, és a tréfáknak, élcelődéseknek a Malvinka rovására nem volt se vége, se hossza. De a legátus a nevelőt nagyon sürgette, hogy menjen, csak menjen, mert nagyon fáj Malvinkának. Kis idő múlva a doktor bácsi már jött is keresztül a szobában nagy kövér derűvel és fejcsóválva mondogatta:
- Nahát az a Malvinka! Nem kell félni, még ma eljárja velem a kállai kettőst.
A legátus nem érezte jól magát a vidám fiatalok között, bement az asszonyokhoz. Mikor átment a szobán, a házigazda, aki őrá kezdettől fogva valami atyai gyanakodással nézett, figyelmére méltatta s így szólt:
- Nézzétek ezt a legátust, úgy kóvályog, mint a kerge birka.
