16
16
Az urak mindnyájan kalap és bunda után kapkodtak vagy csak úgy tódultak ki a tornácra, és belenéztek a csillagos éjszakába. Az ég egészen borítva volt fényes, apró csillaggal, mint tavasszal a szántás búzaszemekkel, mintha egy rossz magvető szórta volna be az eget ide sűrűbben, oda ritkábban potyogtatva a fénymagvakat, de a föld felszínén különös vékony köd volt, amely óriási távolságba tolta el a cselédházakat, a magtárakat és a havas fákat.
- Ez bizony veszedelmes idő - mondogatták egymásnak, s nem győztek eleget kérdezősködni és beszélni az elkésett vendégek balesetéről.
- Mi is majdnem belehaltunk a Papgödörbe - mondta Szalay Péter, - nemhiába jajgatott a feleségem. Ő szegény nem is tudja, milyen veszedelemben voltunk, de ne is tudja meg! Ez a magyar sors barátim, mi itt mulatunk, vigadunk, kedves cimboránk pedig fuldoklik a pusztai ködben... Mi lenne, ha egyszerre csak földrengés rázná meg ezt a vékony tojáshéjat, a földburkot? és itt ránk szakad a ház? Mer azt úgy tudjátok meg, hogy az egész Alföld vulkánikus terep. Láttátok Püspökladányon a földgázvilágítást? Az vízzel jön, a forró vízzel a földgáz! Ha még lejjebb fúrnak, a tűz jön!...
Nevettek egyet, s eltűnődtek egy kicsit.
Jól is esett nekik a friss levegő, oszlott egy kicsit a mámor a fejükből. A legátus azonban bent maradt a szobában, hogy a levelet átadja a házikisasszonynak.
Annuska Pogány Imrével beszélgetett, s így őneki meg kellett várnia, míg ezek végeztek egymással.
Pogány Imre felhasználta az alkalmat, hogy egy kicsit elcsíphette a lányt, egy sarokba szorította, és ott beszélgetett vele.
- Mondja, Annus kisasszony... Nem is kérdez semmit... Nem kíváncsi semmire?
- Mire legyek kíváncsi - mondta a lány olyan szelíden, mint egy kis angyal. - Nem vagyok kíváncsi természetű.
Pogány Imre legényesen rántott egyet magán, ahogy a parasztfiúk szokták, mikor nekidurálják magukat valami nagy elhatározásnak.
- Szakítottam az apámmal.
Annuska furcsa, csodálkozó nézéssel pillantott rá, és hallgatott.
- Nekem ez nagy nap, ez a mai nap, Annuska kisasszony. Hej a betyár csillagát, nagyon belehabarodtam én magába.
- Ha bánja...
Pogány Imre dacosan nézett rá.
- Kérem, ha bánnám, nem tettem volna meg. Én nem bánom. Csak maga meg ne bánja később... Én leszámoltam mindennel.
A leány elfordította lassan róla a szemét, s csöndes kis mosollyal fölfelé nézett, ahogy lányok szokták titokzatossá tenni magukat olyankor, mikor sehogy sem akarják, hogy valaki belelásson a gondolatukba.
Pogány Imre csendesen, mintha maga elé mondaná, ezt mondta:
- Ne gondolja, hogy ez olyan kis dolog, nagy dolog ez, kérem. Nagyon nagy dolog, Annuska kisasszony, mert az én apám a legjobb ember a világon... Csakhogy persze az előítéleteken nem tudja túltenni magát. Ahhoz ő már öreg... Mit gondol, hol van az a keresztény apa, aki a fiára ráírasson hatszáholdas birtokot, amit ő keresett véres verejtékkel, iszonyú szorgalommal, önmegtartóztatással. És ő, kérem, megtette... Sőt, még most is, mikor végleg és örökre szakított velem, egy szót sem mondott az anyagi dolgokról, csak azt mondta, hogy fiam, te tudod, hogy mit csinálsz, én tégedet nem értelek, eredj a magad útjára, kívánom, hogy boldog legyél, de ha valaha megbánod...
Itt elhallgatott, és mintha egy hetyke fejvetéssel valami érzést fojtott volna le magába, valami indulatot, talán könnycseppet.
Annuska hirtelen szigorúan, majdnem ellenségesen nézett rá. Már szinte félt ezektől a nagy következményektől.
- No, és ha megbánja?...
- De nem bánom meg... ugye, Annuska kisasszony.
Könyörögve nézett a lány szemébe, és megfogta annak a kezét.
A leány engedte a kezét, de lehunyta a szemét, ilyen közel még sohase érezte magához ezt a fiatalembert. Még idáig folyton csak úgy gondolt rá, mint egy távoli eldorádóra, egy aranymezőre, ahol gondtalanság van, és jólét és minden, amit akar, utazások, szép ruhák, szép úri élet, s csak mint egy szépséghiba tűnt föl előtte maga a jövendőbeli férj. Most egyszerre lehunyt szeme mögött feltűnt a fiatal gróf képe, ez a nagy darab, csontos, száraz, kemény ember, aki a nyáron olyan kedvesen esetlen durvasággal markolt belé, és aki úgy elfelejtkezett róla... Ah, annak csak egy idill volt ez a rozsban, a pipacsok között, egy elmúlt félóra... A kis tiszttartólány, a falusi ártatlanság... madárfészek a lucernásban.
Hirtelen felnyitotta a szemét, és rábámult ennek a fiatalembernek az arcára, amely már egész közel volt hozzá, s összeborzadt. A Pogány Imre szeme izzott, az arca puha volt, és fényes, és az orra, a szája és a fakó szeplői...
De rögtön visszanyerte józan eszét, s míg elvonta magát a fiatalember ölelése elől, egyúttal vissza is kacsintott rá egy olyan kedves, gyermekes, csábító nézéssel, ami mindig készen áll egy számító kis macskalány szemében.
Segítségért nézett körül; meglátta a legátust, s már hozzá menekült.
- Legátus úr, legátus úr - kiáltotta csengő, vidám kacagással, - már nem álmos?
A legátus fülig pirult. Többet tudott, mint amennyit szabad lett volna, és most többet látott, mint amennyihez joga volt.
- Kezét csókolom, nem is voltam álmos.
Pogány Imre elvesztette egy pillanatra a legénykedő bátorságát, s amint az aranyhalacska elsiklott előle, valami keserű érzés ütötte szíven. Szegény, öreg apjára gondolt, aki most odahaza ül és imádkozik. Milyen szerencse, hogy az édesanyja már nem él, milyen szerencse, mondta magában, de milyen szerencse, ezzel elkezdett dudorászni, hogy a könnyeit elfojtsa.
Az urak befelé tódultak a tornácról, és lárma, zsivaj verte fel a szobát.
