20
20
Valami átfőtt a családi veszekedés szagából, s a kártyázók is felizgultak, mint vérszagra az állatok.
- Nem úgy van az, kedves öcsém - mondta csöndesen Szalay Péter, s felállott és a jegyzővel a benyílóba ment. Ott voltak a konyakos üvegek, töltött egy pohárral magának, egyet a jegyzőnek. - Én csak hallgatom ezt a sok beszédet, mert egy elvem van: asszonyokkal nem szabad vitatkozni. Miért? Mert az asszonynak úgyis igaza van... A leghosszabb vitatkozásnak is az a vége, hogy az asszonynak igaza van. Mért ne előzzük meg akkor? Mire való a sok beszéd, a sok keserűség: mert hisz az asszony nem azért vitatkozik, hogy meggyőzessék, vagy mást meggyőzzön, csak hogy győzzön... Érzés az asszonynál minden ellentmondás... És azért van igaza, mert nem a fejével vitatkozik, hanem a szívével. A fej pedig könnyen téved: de a szív soha... Figyeld meg azért, mi baja van az asszonynak, s azon segíts...
- Ej, ha én arra figyelnék... Mit figyeljek arra - válaszolt a fiatalember -, jól tudom én, mi az ő baja: az a baja, hogy egy pillanatra sem akar kiereszteni a markából. Megfogott, az övé vagyok, most aztán úgy akar bánni velem, mint a háziállatával. Macskának néz, nem is kutyájának, cicának, aki ott sündörög körülötte, s mindig rendelkezésére álljon... Ő végzi a maga munkáját, akkor észre sem veszi, hogy én mit teszek, élek vagy unatkozom, de elvárja, hogy tágra nyílt szemmel lessem minden mozdulatát, s gyönyörködjek benne, akár mocskos, akár mérges, akár lusta, mindig azt akarja érezni, hogy egy pár szem rávilágít, hogy az ura áhítattal s csodálkozva gyönyörködik benne. Ez pedig nem lehet, s ha nem lehet, nem lehet. Akkor pedig mingyárt megvan a veszedelem.
- Barátom, neked olyan tiszta igazságod van, mint a Szentírás. Mint a két kőtábla pontjai. És mégis: nézd csak, eszembe jut az én életemből egy eset... Ezt én soha senkinek el nem mondtam, én, barátom, megcsaltam egyszer az én feleségemet... Úgy voltam, mint te... Belefáradtam a szeszélyeibe, a rigolyáiba, a mesterséges ellentmondásaiba, s már nem bírtam magammal, dühfogott el, fiatal voltam, bosszút akartam állani... Tudod: nem kívánta a vérem... Nem kellett nekem senki... De be akartam magamnak bizonyítani, hogy az asszony egy jelentéktelen senki... nem számít... érted?... hogy annyi nő van, de annyi nyomorult nő, aki olcsón adja azt, amit a feleség oly drágán mér... hogy szóval káromkodtam magamban egyet, felcsaptam a kalapomat s elmentem hazulról... Hova mentem?... A kávéházba mentem, mert Debrecenben történt, a Royalba mentem, s egész éccaka ittam s mulattam, s egész éccaka csaltam, szegény asszonyt, hogy csak úgy ropogott.
Leült a székbe, s maga elé meredt. Még egy pohárral behörpintett s folytatta:
- Reggel, mikor kijövök a nővel, nagy virradaton, karonfogva s dalolva, és sokat beszélve, hát barátom, látok az utca közepén egy vastag, nagyhasú nőt, barátom, félig behavazva, ahogy ott áll, mint egy oszlop, és az a nő a feleségem volt!... Másállapotba a harmadik kisfiammal.
Elnémult, s leütötte a szivar hamvát.
Mindketten mélyen hallgattak. A jegyző összevont szemöldökkel nézett maga elé. Igen, ez az, ezt érzi az ember; ezt megérzi, hogy ez valami nagy s nehéz dolog... de hát...
- Egész éjjel ott állott! reggelig! megvárta míg én kijövök!... S ahogy meglátott, megfordult és elindult csöndesen haza.
Ebben a pillanatban a két férfi úgy ült a mulató ház harsány zsivajában, mint két kirgiz a pusztán a sátor előtt, ahol csak a szél fütyörész, s a ménesből hallik egy-egy nyerítés. Mozdulatlan, maga elé süppedt tekintettel ültek.
- Ez egy szent nő. Egy mártír. Amilyen csak nő lehet. Csak a szerelmes nő... És én barátom, akkor egy akkorát vágtam az éjszakai társra, hogy az megszédült, s amekkora volt, akkorát zuhant a hóba, és én utána az én nőmnek...
Persze, harag volt. Haragudott szegény. Hogyisne! majd még nem is haragszik. Nem azért állt ott egész éjjel, hogy ne haragudjon!
De viszont volt is oka.
És hazakísértem, s ahogy hazaértünk: nyögni kezd, s jönnek a fájások.
Hamar bábáért.
Még most is tisztán emlékszem, ahogy szaladtam az utcán, mint egy eszeveszett, kótyagos fejjel, de színjózanon, de a lábaimnak mintha szárnya lett volna, szárnyak voltak kötve a saruimra, kedvesem, s hoztam a derék jó Rédernét... ahogy beérünk a lakásba, mély csend s az a rettenetes nyögések... szívem... kedvesem... jól viselje magát... s figyelmesen el akarok tűnni...
De akkor ő megfogja a kezemet s azt mondja:
- Nem!
Nem eresztett el. Nem. Végig kellett néznem azt a véghetetlen fájdalmat, ami a létezés legnagyobb cselekedetét kíséri.
Jaj, ahogy a kezembe vágódtak a körmei s rám nézett azokkal az ártatlan szelíd szemekkel, mint a leölt borjú, oly keservesen, s én éreztem, hogy még ott is, az önkívület legmagasabb fokán, boldog, hogy itt van mellette az ő egyetlene, meg van nyugodva, mert megmenti őt az ő embere, az egyetlen, akiért él, akiért neki élni érdemes...
Egyet lélegzett, hogy a szemébe toluló könnyet elfojtsa, akkor felállt.
- No, de gyerünk kártyázni...
Már a kártyaszobában reklamálták is őket. A jegyző nem kártyázott, csak odaállt kibicelni egy kicsit. Szalay Péter a második vagy harmadik osztásnál visszafordult, s melegen felnézett rá, s azt mondta:
- Nem lehet az asszonyokkal vitatkozni, barátom. Fórban vannak velünk szemben: szülnek...
