28
28
Odahajoltak mindketten a mellettük ülő társasághoz, s belefeledkeztek a fiatal tanítónő beszédébe.
Ez az egész idő alatt hallgatott, de most benne is föltámadt a szent közlési vágy, s szólt:
- Ha valaki nehezen élt, én igen, mert kilencéves koromban árván maradtam, s azóta idegenek kegyelméből éltem. Az apám szolgabíró volt Tamásiban a Dunántúl, s az anyám testvére főispán volt Csongrádon, s mikor az édesanyám meghalt, az apám elment a sógorához, s ott együtt mulattak, s megismerkedett egy Dus Klári nevű színésznővel, s azt elhozta magával. Ez volt az én mostohám, aki miatt engemet kilencéves koromban karácsony előestéjén az édesapám kidobott a házból.
Általános elszörnyedés. Az asszonyok, akik úgy hozzá vannak szokva minden lehetetlennek a meghallgatásához, ijedten néztek a kis tanítónéra, akinek kipirult az arca, s szemei ábrándosan néztek, mintha egy édes tündérmesét mondana.
- Hogy dobott ki, szívem?
- Nagyon egyszerűen, azt mondta, takarodjatok. A mostohaanyám heccelte ellenünk, s minket, a három gyermekét, karácsony előestéjén egyszerűen kikergetett a házából.
- Látod! a színésznő-feleség!
- Csodálatos, hogy az emberiség megtűri ezt a fajt.
- Csodálatos, hogy azokat is nőknek nevezik.
- Dehogy nők, kedvesem, állatok, csak a percnek élnek!
- Azt hiszem, beszámíthatatlanok.
- Nem is lehet másképp, hogy bírná el egy nő annyi férfinak a befolyását? Hiszen ahány emberrel az életében találkozik, minddel köze van. Náluk az, ami a legnagyobb oltári szentség egy tisztességes asszony életében, csak annyi, mint egy kézfogás egy úrral.
- Ez a gyermekek sorsa.
- Azt hiszed, bármelyik férfi nem tenné meg, ha a felesége meghal? Elveszi a cafatot.
Lamentáltak az asszonyok, s közelebb húzódtak a fiatalasszonyhoz.
- Két idősebb testvérem volt, a nővérem tizenöt éves volt akkor, s a bátyám, aki most törvényszéki albíró, tizenhárom éves, és én kilenc, illetve tíz... Mert a szomszédasszony azt tanácsolta, hogy helyeztessük az apámat gondnokság alá, hogy pazarlóan él. A szomszédban élt egy iparos, asztalos volt, s az apámmal halálos ellenségek voltak, mint szomszédok közt szokás, a mi tyúkunk átjárt a kertjükbe, s leette a salátát, s az asztalos merész volt leütni egyet belőlük. Az édesapám aztán minduntalan büntette; megvonta tőle az iparengedélyt, s az illető feljelentette az édesapámat, épp akkor folyt a tárgyalás, s tényleg el is ítélték, mert száz ilyen dolga volt, fegyelmit kapott, aztán elvették tőle a főszolgabíróságot, hivatalos hatalommal való visszaélés miatt, különben azt mondta, "úrnak nem való hivatal", elment gazdálkodni, s két év alatt elgazdálkodtak mindent, akkor a színésznő otthagyta, és ment tovább játszani.
- És ti hogy nevelődtetek fel?
- Minket egy nagybátyánk karolt fel... Akkor éjszaka ahhoz a szomszédasszonyhoz menekültünk, de az apánk, ahogy megvirradt, csendőrökkel kerestetett...
- Kijózanodott...
- A lelkiismeret...
- Megbánta?
- Nem, hanem hogy elvegyen az ellenségtől s még rosszabb helyre juttasson. De az asztalosné éjszaka szekeret fogadott, s elvitt az állomásra s megmentett bennünket. Aztán a másik nagybátyám, az anyám egyik testvére, maga is özvegyember, s gyereke nincs, zárdába adott bennünket, s ott nevelődtünk fel Nagyváradon. Onnan elkerültem állásba Pécsre, s ott ismerkedtem meg az urammal, aki akkor tanítójelölt volt, derék ember, megszerettük egymást, hozzámentem. Az édesapámtól gratulációképpen azt kaptam, hogy: hogy mehettem egy tanítóhoz?
Oly fantasztikus volt ez az egész mesekavargás, az élet úgy forgott, mint a hinta.
- De az Isten jó, a végén mégis mi tartottuk el az édesapámat haláláig. Sorban élt, egy évig egyiknél, aztán a másiknál.
- Nálatok is?
- Igen.
- Akkor jó volt a tanító?
- Igen. De az uram aztán megunta, azt mondta, hogy összeférhetetlen, s jobb lesz, ha ő visszamegy a maga világába, bérelünk neki egy kis lakást, kerttel, s ott babrálhat s járhat a maga kaszinójába a régi barátai közé. S meg is tettük, a három testvér összeállot s kivettük neki azt a lakást, amelyből kikergetett bennünket annak idején.
- Az isten útjai.
Meghatottan nézték a fiatal asszonykát, s ebben a percben oly közel voltak a szívek egymáshoz, mintha mindannyian egytestvérek lettek volna.
- De ott sem nyugodott meg szegény, bánatában összeadta magát egy cseléddel, és ivott, s egyszer nagy vértódulást kapott, meghalt.
Hallgattak. Mindnyájuk sorsát érezték, a magyar dzsentri sorsát, mintha megsuhogott volna a fejük felett a végzet szárnya.
