3
3
Beszélni sem tudtak, lankadtan, búsan kornyadoztak, hideg is volt: bár az úton megfagynának a vendégek!...
- Fűtsetek jobban - mondta az anya, s kendőt vett a vállára. - Van fa elég.
Hirtelen előrevetette árnyékát a jövő: még eddig soha, soha nem gondolt arra a lehetőségre, hogy spórolni a tüzelővel. Istenem, az uradalom erdejében annyi a fa, vonatokat raktak meg vele: ha az öreg ilyen bolond becsületes nem lett volna, most erdeje lehetne... Itt van fa s van léhűtő munkás, aki csak lóg az udvar környékén, van aki felvágja a fát... De mi lesz jövőre...
- Már megint kialudt az apa pipája - mondta a jegyző, s egy kis tréfahangot akart becsenni a komor hangulatba, de senki sem reagált rá.
Egyszer csak kinn sikoltozás, asszonyi hang: "Jaj, az úrfi, jaj, az úrfi! Segítség! Ölik az úrfit!" Mindnyájan megdermedve hallják, s ugranak fel, futnak ki. Hát az udvaron jönnek a népek összefelé, s mind a kezét tördeli.
- "Jaj, tekintetes asszony, ölik az úrfit!"
Az anya, elkésve, nagyot sikolt, s fut ki a hóba, csak úgy kendővel.
- Megállj, megállj! Hozzátok vissza anyátokat! - megy utána az öregúr, akinek ez az új szerencsétlenség visszaadta az erejét.
Már akkor a cselédasszony magánkívül fut elé, s beszéli: "Ahogy Mihók befogott, kezit csókolom, tekintetes jószágigazgató úr, az úrfi bement Mihóknéhoz, kezit csókolom, tekintetes jószágigazgató úr, de hogy Mihók nem ment ki a vasútra, bekötötte a lovakat, de még be se kötötte, tekintetes jószágigazgató úr, hanem szaladt haza a vasvillával, osztán ott kapta az úrfit, tekintetes uram, már jön is az úrfi..."
A marhaistálló felöl szédelegve, bandukolva, csúnyán ellátott véres fejjel jött az úrfi, a huszonkétesztendős suhanc, csizmában, kiskabátban, hajadonfővel s a vért törülgette magáról...
Általános megdermedés, de csakhogy legalább él.
Az úrfi köpte a vért, havat, sarat, ami az egész arcát telealudta, úgylátszik, a féltékeny kocsis beleverte a képit a hóba, sárba, de csakhogy agyon nem verte...
Folyton morgott az úrfi, káromkodott, olyan volt, mintha részeg is volna. Persze, ő volt a pincében a borfejtésnél, sokat kóstolgatott, s az a legrosszabb.
- Péterkém gyermekem - s elájult az anyja, és olyan lett, mint egy halott, egészen sárga s viaszszínű, a szíve nem bírta az ilyen izgalmakat, úgy vitték be karon, a lánya s a veje, most már nem is azon a haszontalanon búsultak, hanem őrajta. Lefektették, ruháját felgombolták, szívét dörzsölték, s ecetes víz szagával volt tele egy perc alatt a szoba.
Az öregúr szót sem szólt a Péterke dolgára, sem a felesége ájuldozására; a bölcs a hosszú élet alatt sok mindent megpróbál: aki volt fiatal valaha, tudja, ilyen az élet, van, hogy az ember kap, de úgy is van, hogy az ember ad...
Végre megböffent vastag bölény hangján:
- Az a gazember akkor meg se jártatta a lovakat!
Erre aztán dühbe is jött:
- Botos, ereggy, mondd meg annak a gazembernek, hogy a lovakat rögtön hozza ki, s jártassa meg! Majd megtanítlak én benneteket, azt a bús keserves...
A botos öreg, rossz, csámpás lábain futott a cselédházak felé, hogy a parancsot végrehajtsa, az öregúr azonban ott maradt a tornácon, hiába hívták: "jöjjön be, édesapám, megfázik!"... "Bár megfagynék itt" - morgott magában.
A fiút kimosták s rendbe szedték, s a felesége is magához jött: ő is elunva a hideg estét, a kutyaugatást, a kocsis is jártatni kezdte a lovakat, akkor bement. Az asszony már ott ült a nagy fotelben, a kis szobában, mert hiszen a terítés folyik: jóisten, mingyárt jönnek a vendégek.
- Haj, haj! - sóhajtott nagyot, vastagot az öregúr, s odaállott háttal a kályha elé, süttette a hátát, míg csak nem pirult.
- Ennyi csapás, ennyi csapás egy napon - siránkozott az anya, s sűrűn hullottak a könnyei. Mindenki szorongó érzéssel hallgatott, mindenki attól rettegett, hogy jönnek a vendégek, s így találják őket.
Péterke meglepő hamar be mert jönni, s úgy tett, mintha semmi sem történt volna, s nem is hozta szóba senki egy szóval sem a dolgot. Jól tudták, hogy egész nyáron hogy kuncsorgott a szép Mihókné után, s annak olyan dühös férje van, mint egy véreb, egy percre se lehetett hozzá közeledni. Meg fel is mondott az úrfi miatt, s újesztendőbe elmegy az udvarból a gróf Cservienszky-tanyára, ott is parádéskocsis lesz; persze jó elcsalni egy ilyen megbízható, betanult cselédet...
- Mind a gróf miatt, mind a gróf úrfi miatt ver az isten - mondta ki a mama, s ez valamelyikök előtt megvilágosította a dolgot. Hát persze, ha Pista - azaz Józsi gróf megjön, akkor a szán kiment volna elibe az állomásra, s Péterke se jár pórul...
- Az átkozott kutya - mondta az anya -, jaj, de kutya minden férfi; kutya, kutya...
Újra hallgattak: erről nem volt tanácsos még beszélni. A nyáron itt volt Józsi gróf, s hogy csapta a szelet Panna után... egyszer az almáskertben meg is lesték, az elcsapott vincellér felesége kikiabálta, de nem mertek ellene becsületsértési pört indítani, hogy csókolóztak, de aztán valami történt köztük, mert a gróf elutazott, s most itt a felmondás.
Péterke azonban felfigyelt. Súgva mondta a jegyző felé:
- Micsinált a gróf? Micsinált? - s hangja rekedt volt, fulladt.
Senki sem felelt neki: ma nem volt méltó rá, hogy választ kapjon. Aki ilyen bajt hoz a szenvedő családra! az ilyen rossz fiú!
Mégis az anya a leggyengébb, ő emberelte meg, hogy szegény gyereknek a szíve meg ne fájuljon a mellőzésért, hogy nem bizalmasok vele, pedig hát mit tehet róla, ha a vére ilyen... apja vére...
- Kilökte apádat... Újesztendőbe hurcolkodni kell... Mint egy utolsó, rossz kondásnak!
Fel is sikoltott, s két sovány kezét a magasba emelte, az isten felé, a jó istent hívta bizonyságra.
Péterke még jobban elsápadt, ő az anyja fajtája volt, fakó, keléses arcú, hirtelen haragú, s elszánt, az apja elé állott, s hetykén, szilajon a maga nagy tüzében:
- Kedves apám!... én provokáltatom...
