HETEDIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
amelyben csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám: szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen
kevéssé vesz részt a szív fájdalmában
kevéssé vesz részt a szív fájdalmában
A földrajzórát nem az osztályban tartották, hanem fent a második emeleten a természetrajzi teremben. Reggel hát nem kellett lemenni az osztályba, s így csengetés után még késhetett néhány percet, úgyis oly kétségbeesetten törődött és szerencsétlen volt; egész éjszaka álmatlanul fetrengett, ha elszunnyadt, újra felébredt, a lelkiismeret nem hagyta aludni, s nem bírta elképzelni, mi történt a reskontóval. Iszonyú volt ez, reggelre kábultan és kimerülten virradt, és csak a friss, jéghideg víz ébresztette fel egy kicsit.
Már az osztály bent zsinyegett, hamar beült az első padba a helyére. Hangot se adott, csak úgy bújt és sunyított, hogy senki észre ne vegye; az éjszakai reszketéstől lesoványodott, és fakó volt, mint a penész, dehogy tudott ő most tanulásra gondolni vagy leckére, félig meghalt, azt se tudta jóformán, milyen könyvet hozott magával.
Orczy az asztal tetején ült, háttal a tanári szobának, szemben az osztálynak, s színésziesen mesélt, a fiúk szájtátva hallgatták, s hangosan kacagtak minden. szavára, de úgy, hogy ne legyen nagy hangja.
- Embërségës embër vagy... - mondta Orczy, s utánozta az öreg professzort, a földrajztanárt, akit szokás volt folyton kicsúfolni, kimókázni, úgyhogy mindenki tudta egy kicsit a hangját csúfolni, de olyan jól senki, mint Orczy, aki a fejét legörbítette, s furcsa torokhangon mondta, és olyan öreges pislogással: embërségës embër vagy, édës fiam!
Kórusban nevettek rá, a másik oldalról is sokan idenéztek, bár az általános zajban nem hallották az Orczy hangját, de látták, hogy az öreget utánozza, s ez igen mulatságos volt, és bátor dolog, mert az öreg minden pillanatban beléphet.
Akkor hozzáfogott Orczy mesélni az ismert mondókák egyikét: az öreg, mint gróf úrfiak nevelője járt Egyiptomban, s minden órán szóba hozta Égyiptus országát:
- "Mikor én Égyiptus országába jártam - mondta az öreg dünnyögő hangján -, hát látok ott két nagy fertelmes krokogyélus madarat!..." - Kibubbanva kezdett hahotázni az osztály - "hát kitáttya a száját a krokogyélus madár: én pedig fogom a szimpla puskám, osztán jól rádupláztam!..." - Sikongó, visongó halk kacagásba törtek ki a fiúk, s a legközelebbi padban levők is mind előrehajoltak, a hátrább levők pedig ráfeküdtek a padjaikra, hogy szinte belebújtak Orczyba, aki erre még halkabban kezdett mesélni, de még elevenebb gesztusokkal - "hát az én pflintám golóbisa puff belevágott az egyik krokogyélus madár jobbszemibe, onnan meg átugrott a másik krokogyélus madár balszemibe, onnan újra ki, s belecsapott az egyik krokogyélus balszemibe, oszt abból esmég újra visszapattant, és belecsapott a másik krokogyélus jobbszemibe: éccóval, édës fiam, mind a két krokogyélus madárnak mind a négy szeme, püff, odalett."
A fiúk röhögtek, majd kihasadtak, a másik oldalról lassan megmozdult az egész osztály, s mind Orczy szájába torlódott. De ez hirtelen megállt a mesében, s más hangon, de újra az öreg professzort utánozva azt mondta:
- "Ejnye, édës fiam, de szëmtelen embërëk vagytok, hogy ideszëmtelenkëdtëk."
Ennek még nagyobb hatása volt, mert nem volt óra, hogy ezt egynéhányszor ne hallották volna, hogy "szëmtelen embër."
- Tanár úr, ezt álmodni teccett? - szólt hátulabbról egy fiú. Orczy rácsapott:
- Te szëmtelen embër!... nem való vagy becsületes embërëk közé: állj ide mellém...
Ezen még Misinek is nevetni kellett, hátradűlt a padban, s kinyitotta a száját, lehunyta a szemét, hátravetette a fejét, és soká nevetett, mintha aludnék.
Közben bejött a kis, öreg tanár, feldöcögött a pódiumra, a fiúk egy pillanat alatt mind helyre rebbentek, ő még mindig úgy ült ott, nevetve, nyitott szájjal, félrebillent fejjel; észrevett valami mozgást, de annyira ki volt merülve az éjszakai sok sírástól, hogy üres, fájó gyomorral ülve maradt, s csak nevetett.
Aztán csönd lett, ő is magához tért, tenyerével megdörzsölte arcát, fejét, megvakarta haját, nyakát, ásított, s a szeme könnyes lett, akkor megszólalt a tanár hangja, most már az igazi, a katedrán:
- Nyilas Mihály.
Azt hitte, a villám csapott le mellette. Nem is akart felállni: ez lehetetlen. Olyan sokáig maradt ülve, hogy mozgás támadt s nyugtalanság, és mindenki ránézett.
Akkor felállott, halálsápadtan, s ránézett a tanárra szúrós, sötét szemeivel, az arca egészen be volt esve, s kemény kis szemöldökei makacsul szegeződtek az öregre, mint felvont, apró íjak.
Az volt a szokás, hogy ki kellett menni szó nélkül a táblához amelyre fel volt feszítve Franciaország térképe, s elmondani a mai leckét. Két oldalról Orczy és Gimesi ijedten és csodálkozva nézték, mit akar. Gimesi felállt, hogy helyet adjon neki, hogy kimehessen. Erre kiment.
Tántorgó léptekkel botorkált fel a tábláig, és megállott a térkép előtt.
- No, édës fiam, hát mi volt fëladva mára.
Misi hallgatott, egy pillanatig lehunyta a szemét, s nagyot szédült vele a világ, rettenve kellett felnyitnia tágra a szemét, hogy el ne essen. Aztán tétován a térkép felé fordult, s homályosan villózott előtte a francia föld népe, amely, mint egy cifra kendő terült el, a tengerbe vetett csipkés sarkával, s barna hegyek foltja folyik le róla jobbról, a déli tengerek felé.
- Nahát, úgye Franciaország... - mondta a tanár. - Milyen ez a Franciaország: úgye két képet mutat, keleten inkább hegység, nyugaton síkság... Délen... mi van délen, hogy híják azt a vastag hegységet délen...
Az osztály feszülten figyelt, senki sem értette Nyilast, aki mintha megnémult volna, egy szót sem szólt.
De nem szólt, most már csak azért sem. Most már lassan eszébe jutott a múlt óra, akkor sem nagyon figyelt ugyan, de azért lassan fölismerte a térképen a Pireneust, eszébe jutott a Roncevalles-hágó... Roncevallesz, Roncevallesz... mondta magában.
- Ez a nagy hegység egészen elzárja a francia földet a spanyoloktól... csak hol lehet átmenni rajta?... milyen hágón?.. a Ron... a Ron... A Ronszvalli hágón..
- Roncevallesz, Roncevallesz - mondta magában Misi.
A kicsi kis, öreg tanár, aki úgy össze volt töpörödve, mintha megaszalták volna az élet kemencéjében, de egészen rózsaszínű volt és galambfehér ősz, szokása szerint hirtelen méregbe jött:
- Ejnye, édës fiam, de szëmtelen embër vagy...
Akkor azonban meggondolta, hogy kivel áll szemben, mégis az első padban ülő ember az a kis szemtelen ember, az öreg tanár pedig, a volt grófi nevelő: nagyon bele volt gyökeresedve minden tekintély tisztelete. Megbánta hát, amit hirtelen kibökött, s jóvá akarta tenni, leszállott a tanári székéről, s a térképhez menve, hozzáfogott elmagyarázni szóról-szóra ugyanúgy, mint az előző órán az egész leckét. Így elbeszélgetett egy jó negyedóráig. Misi folyton előre mondta magában azoknak a helyeknek a neveit, amiket kinyögni készült az öreg: Jura hegység, Kotdor és a Langréi fennsík... Ardennek, Cevennek... Mind eszébe jutottak, de a száját annál makacsabbul szorította össze, s ha agyonverik, akkor se mondta volna ki.
- Itt van az az Aurignac, ahol - folytatta a kis öreg - most 1852-ben egy útkaparó napfényre hozta a legérdekesebb ős temetkezőhelyet, még a történelem előtti korszakból, amely temetkezési helyen együtt találtatott meg az emberi csontvázakkal az ősvilág kihalt állatainak a csontjai is, így a barlangi medvének, hiénának, oroszlánnak, mammutnak, rinocerosznak a csontja, ez bizonyítja, hogy az ember egy korban élt ezekkel az állatokkal...
Misi csodálkozva nézett rá, már beszélt erről az öregúr a múlt órán is, a neanderthali ősemberről, de még sose kapta meg ilyen közelről: az öregúr úgy mondta ki, hogy most 1852-ben, mintha tavaly lett volna, így mondta neki, aki csaknem harminc évvel később született, erre maga az az őskor is egész közel jött hozzá, s egyszerre felvillant előtte valami homályos kép, hogy az ősember bebúvik a barlangba, ahol már van egy medve, oroszlán, mammut... De a mammut hogy fér be... A szeme felnyílása, s az arcán az értelem és a figyelem felcsillanása megragadta a tanárt, s egészen hozzáhajolva elkezdett neki magyarázni...
- A történelem előtti korszakban természetesen!... mert a történelem már nem ismeri az ilyen életmódot, de hisz a történelem az csak itt kezdődik tegnapelőtt, az egyiptomi piramisokat összesen négy-ötezer éve építették, ellenben azt a koponyát, amit ott találtak, na hol is, itt Düsseldorf mellett, na, számtalanszor ejti ki az ember a nevét...
Az öreg kínosan küzdött a memóriájával, s Misi kibökte:
- Neanderthal...
- Ott, ott, igen - mondta az öreg úr, s vékony kis kezével megérintette a kisdiák vállát: - A neanderthali koponyát a diluviál-képletben találták!... annak is a legalsó rétegében... pedig a geológusok azt az időt, míg a diluviál-réteg lerakódott, és rajta az alluviál-réteg... ezt az időt legalább két-háromszázezer évre becsülik... Nos, ha a neanderthali koponyánk háromszázezer éves, de lehet sokkal több is, ám maradjunk meg a háromszázezernél: hányadik ivadéka volt az, aki a piramisokhoz hordta a követ?... Nem szabad könnyelműen oly szókat mondani, hogy ez vagy az régen volt... a régmúltban... Neked régen volt, ami gyermekkorodban történt, de az nekem csak tegnap volt, mert én már harminc éve tanár voltam, mikor te születtél... és ami nekem régen volt, mi az a magyar nemzet történetében, az még mindig csak a ma, hiszen a magyar állam ezer éve áll fenn!... És ha történelmileg nézzük, nekünk Árpád régen volt, pedig hozzá képest a peloponnézusi háború őskor, s ehhez a babiloniai építkezések még ősibbek, s akkor vége a történelemnek... Négy-ötezer év az egész, ameddig vissza tudunk nézni írott vagy faragott emlékek által... S íme, itt van a floridai korallképződésű félsziget, amely az Agassis számítása szerint százharmincötezer év alatt képződött, s így a benne talált emberi állkapocs, helyzetének mélysége után ítélve, mintegy tízezer éves lehet... S ez az állkapocs már a ma kiképződött és érvényes emberi állkapocs... tehát, tízezer évvel ezelőtt már az ember ugyanúgy készen volt, mint ma: csak mások voltak az életviszonyai... de a te neanderthali koponyád, az még más! az még legközelebb van a majomkoponyához... Most vesd össze a háromszázezer évet a háromezerrel... Minő különbség az, hogy neked háromszáz forintod van-e vagy csak három... Ilyen keveset tudunk az emberiség őstörténelméből: csak három forint árát.
Lent az osztályban nevetés hallatszott, rá nyüzsgés, lökdösődés, de Misi meg volt bűvölve, s lángoló szemekkel nézett a kis öregre, akinek a homlokán a csontokra simult a puha, rózsaszínű, fonnyadt, halvány bőr, s kék erek voltak rajta szétzilálva, a két keze is annyira gyenge és reszketős, hogy most, amint e képleteket felállította, elfáradt bele, s le kellett ülnie. Arany János barátja volt, mondta róla valaki. Míg utána nézett, Arany Jánosra gondolt. Arany János fogott kezet az öreg Názóval, mikor fiatal Názó volt.
Visszacsoszogott az agg tanár a székhez, s lehajtotta a fejét, és darabig maga elé nézett.
Akkor felállt egy fiú ott az osztály közepén s azt mondta:
- Tanár úr, kérem.
Megzavarodva, szinte ijedten nézett rá.
- Mi? He? - s nagy, lobogó, denevérszerű füleihez tartotta a kezét, mert nagyot hallott: - mit akarsz?
- Tanár úr, kérem, még nem tetszett beírni a hiányzókat.
- He?
- Az osztálykönyvbe a hiányzókat még nem tetszett beírni - kiáltotta torkaszakadtából a fiú.
Az öregúr idegesen kapkodva vette elő az osztálykönyvet s felnyitotta. Engedelmesen, mint aki érzi, hogy pontosnak kell lenni, csak nem bírja erővel ezt a pontosságot. Felnyitotta a könyvet s beírta.
- Milyen nap van ma?
- Csütörtök - kiáltotta az egész osztály kórusban.
A tanár reszkető betűivel beírta a szükséges dolgokat, aztán úgy, lehajtott fővel folytatta:
- Hogy volt az embernek történelem előtti, azaz olyan korszaka, amelyről semmi, nemcsak írásban, de még szájról-szájra adott mondákban sem maradt fenn: az kétségen felül áll. Sok százezer év folyt le azalatt, míg az állatvilágnak utolsó remeke, az ember, szellemi fejlődését annyira vihette, hogy létezésének kétségen felül álló biztos jeleit hagyhatta a későbbi világ számára:... Ilyen legbiztosabb jelek azon kő- és csontszerszámok, melyeken első tekintetre felismerhető, hogy az emberi kéz által munkáltattak. Ilyenek a kezdetleges agyagedények s a primitív ékszerek, amelyeken látszik, hogy nem kemencében, csupán tűzben égettettek ki... S főként ilyenek az ős temetkezési helyek, amikről most beszélünk... S íme, ez ős temetkezési helyek két dologra tanítanak meg csalhatatlan pontossággal: hogy a társaságban élés és az erkölcs éppolyan veleszületett emberi ösztöne az embernek, mint amilyen veleszületett ösztönt találunk más állatoknál is, pl. a méheknél és hangyáknál, előbb léteztek az embereknél a morál-törvények, mint a polgáriak, amazok tehát ősibb s erősebb oszlopai az emberi életnek, mint emezek.
Lehajtotta a fejét a kezére, és sokáig csöndes zsibongás volt, amit ő észre sem vett, már egészen elfelejtette Misit, Franciaországot, az osztályt, teljesen a saját gondolatai közt maradt, mert egy tanulmányon dolgozott Debrecen őskoráról, s áttért arra:
- S ezek a korok nem záródnak le oly szabályszerűen, mint nem szakemberek gondolnák: íme, a magyarok még Debrecenben ma is élnek a kő- és csontkorszak bizonyos eszközeivel. A hortobágyi pásztorok s béresek még ma is használják a csürkölőt, ami nem egyéb, mint a juh lábszárcsontjából készült, egyik végén hegyes, a másik végén átfúrt csontszerszám, mellyel a kötelék görcseit oldozzák, s a parasztházakban mindenütt fel van akasztva a tükör alá a lúd középszárnycsontjából készült, átfúrt végű gatyamadzaghúzó...
Erre a szóra váratlanul kitört a kacagás, különben az osztály nagyobb része már eloszlott figyelemmel foglalkozott apró magánügyekkel, gombot cseréltek, vagy ceruzát hegyeztek, halkan beszélgettek, nevettek, az írásbeli dolgozatokat forgatták, néhányan most készítették el a példákat a számtanórára.
- Ezeket csak azért említém, mert nagyon óvatosnak kell lenni a régészeti tárgyak korhatárjelző értékének megbecsülésénél. A maláji szigeteken több népet találtak, amelyek még ma is használják a csont- és kőszerszámokat, holott az iparfejlesztő népek már olcsón juttatják el tökéletes míveiket mindenfelé, piacot keresve árujoknak. Mily ismert dolog a beretva, s én magam tapasztaltam Égyiptomban (susogás, mozgás), hogy a fürdőkben az ottani borbélyok nem acélberetvával, hanem obszidián kőkéssel vakarják le a testről a dolomitos sárral bekent szőrt (csendes röhögés), olyan kőkéssel, amilyent ugarkova néven tarisznyaszámra lehet összeszedni Magyarországon is. Például Debrecen határában ilyen nagyon érdekes lelőhely a Kovásvölgy, amelyet sokan Kovácsvölgynek neveznek helytelenül... A déli oldalon, a diószegi országút mellett eső homokdombokon, melyek az ötvenes években majorsági földeknek kiosztattak s azóta Átkos földeknek neveztetnek...
- Nékünk van ott feődünk - szólt egész hangosan egy cívisfiú.
- Egy helyen, ahol...
De felállt az előbbi jelentő fiú:
- Tanár úr, kérem...
- Mi, mi, mia? - ijedt fel az öregúr, s megint a füléhez nyúlt széttartott ujjú tenyerével.
- Tanár úr, kérem, Ondódi Lajos mondja, hogy nekik is van földjük az Átkoson.
Az öregúr idegesen intett, hogy üljön le s folytatta:
- Azon a helyen, ahol a szekérút megkönnyítette a domboldal megbontását, a magas homokdombnak a lapányra meredeken ereszkedő oldalát a szél szépen kinyalta...
Erre egy pillanat múlva buffogó kacagás, rihegés, büffögés tört ki, úgyhogy nem lehetett hallani a következő szavakat.
- Mi nyalt? ki nyalt? - kérdezték itt is, ott is, heccelve.
- Hogy, hogy, he? - kérdezte az öregúr, újra megtoldva komikusan a fülét a tenyerével, de senki sem felelt, csak kacagtak buzgón. Erre az öreg úr félreértette a dolgot, megszakította a mondanivalóját, s így szólt:
- Igen, nagyon nevetséges az Átkos név eredete. Ezt a földet még a Csorba polgármestersége alatt kiszakították a közlegelőből, és eladták parcellákban, de a szegény nép úgy haragudott érte, hogy még azokat is átkozta, akik vettek belőle, így lett az a főd máig átkos főd.
A fiúkat ez nem érdekelte, az öregúr mindig úgy beszélt, mintha magához való, okos emberekkel tárgyalna.
Az általános zsibongásból felállt a jelentő, s azt mondta:
- Tanár úr, kérem szépen, nem lehetett érteni, hogy ki nyalta ki...
Az öreg nagy szemeket meresztett, aztán éktelen dühbe jött. Felpattant, s vércsehangon rikoltott rá:
- Szëemtelen embër vagy, édës fiam! sëemtelen embër!... nëm való vagy bëcsületës embërëk közé!... Gyere, állj ide mellém!
Erre az egész osztály lesütötte a fejét a padban, s mindenki viharosan kacagott, csak Orczy ült komolyan az első helyen, s rosszallólag csóválta a fejét.
A tanár megzavarodott, mintha megértette volna a helyzete tragikusságát, elnémult, s erőt véve magán, Misihez fordult, s neki magyarázta, hogy ott a homok alatt kőkorszaki tárgyakat szépen kitakarva hagyott a szél.
- Szépen és tanulságosan mutatja ez, hogy Debrecen vidéke már a kőkorszakban is lakva volt.
Misi boldog volt, hogy most már csak neki beszél a tanár. Ő ma mélyen meg volt hatva, úgy megértett mindent, amit a tanár úr mondott, s érezte, hogy mély és örökös tudományt kapott ma a tanár úrtól, s egész kis lelke hálásan fonódott az öregecske felé.
Most felállott Orczy:
- Bocsánat, tanár úr, kérem, szabad egy kérdést?
- He? Mi? - mondta a tanár.
S fél fülére téve a tenyerét, elhúzott szájjal figyelt oda; nagy, kiálló, kis pengevékonyságú orra szinte átvilágított, ahogy az ablak felől ráesett a fény.
- Krisztus előtt hány évvel lehetett itt Debrecenben a kőkorszak?
- Eh! - mondta a professzor. - Krisztus előtt hány évvel!... A neolit korból való! sajnos, nem is tudok adatot arra, hogy hazánkban valahol a palaeolit korból való tárgy találtatott volna. A neolit kor, az már a csiszolt kőkorszak, a csiszolt kőszerszámok korszaka.
- Igen, bocsánat, tanár úr, kérem, de a neolit kor az mégis Krisztus előtt volt?
A tanár felemelte a kezét: - Hol volt még akkor a Krisztus!... A Krisztus csak itt élt tegnap!... Mikor a Krisztus élt, már akkor túl voltunk a kőkorszak után következett bronzkorszakon, a rézkorszakon, s benne voltunk a vaskorszakban. Különben is az ember olyan maradi lény, hogy csak arra, hogy a megszokott kőszerszámnak a csiszolásán valami változtatást tegyen, évezredeknek kellett lefolynia. Hogy lehet akkor évszámokról beszélni, édes fiam: Krisztus előtt hányban... S Krisztus maga! Ahogy az a kőbalta csak átalakult, s a Krisztus apjának a kezében, aki ács volt, vasfejszévé vált, éppen úgy azok az igazságok, amiket a Krisztus hirdetett, együtt jöttek az emberiség őskorából, a kőbaltával.
Kikeresett a zsebéből egy csomó kulcsot, s kinyitott egy fiókot az asztalban.
- Itt van ez a darab kő... Egy kettétört kalapács, természetesen a lyuknál törött el; ez a kalapács foka... Ez egy olyan gyönyörű darab, hogy ez már csak nagyon fiatal neolitból jöhet... Legfeljebb három-négyezer éves... De hol van ez a kőkorszak kezdetétől, a pattintgatott obszidiántól!... Legalább százezer év van közöttük... Az emberiség kőkorszakát legalább százezer évre lehet tenni, vagy százötvenre, kétszázezerre...
- Krisztus előtt, vagy mostantól - kérdezte konokul Orczy.
A tanár vörös lett hirtelen haragjában.
- Szamár vagy, édes fiam, mint apád! Gyere, állj ide mellém.
Orczy frissen, figyelmesen felsietett a pódiumra, s a kisdiákok hangos nevetése kísérte. Ő a katedráról leintett az osztálynak, hogy hagyják, most ne nevessenek.
- Nézd meg ezt a követ, látod?...
- Igen.
- Látod, milyen finoman van ez csiszolva?... Ezt már szerszámmal csiszolták... Nos... Krisztus születése óta olyan kevés idő folyt el, hogy annyi idő abban az őskorban nem volt elég arra sem, hogy az a szerszám, ami ennek a kalapácsnak a kicsiszolásához szükséges volt, megjelenjen. Itt van ez a másik kő, ez egy kőszerszám, amelyen a fúrás csak arra való lyukat hagyott, hogy az ember az ujját beledughassa, ezzel a kővel pattantgatta le a kőkorszaki ősember a nuclusokról a kőkéseket, a lyuk arra kellett, hogy az erős fogást biztosítsa... Míg rájött az emberiség arra, hogy jó lesz egy ilyen lyukkal segíteni magán: édes fiam: addig húszszor annyi idő eltelt, mint Krisztus születésétől mostanáig. A kérdésednek tehát jogosultsága nincs. Ha én két-háromszázezer évet számítok, azt nem számítom sem Krisztus születésétől, sem az osztálykönyv mai dátumától, hanem...
- A világ teremtésétől - mondta Orczy.
- A nagyapád halálától - kiáltott a tanár... - Honnan számítom? - mutatott rá Misire, aki még mindig ott állott a térkép előtt, s mohón itta a tanár minden szavát.
- Hát csak úgy... - mondta Misi vállat vonva.
- Hát csak úgy! - kiáltotta a tanár, mind a két karját felemelve. - Igenis, csak úgy! hozzávetőlegesen! csak hogy éppen időhatárt mondjak... Eridj helyre...
Orczy meg volt sértve, s az ajkát rágta, bosszantotta a dolog.
Mielőtt leült volna, odalesett a tanárra, s látva, hogy az nem néz felé, grimaszt vágott hátra, és a füle mellé tette a kezét, ahogy az öreg szokta. Erre, persze, kis nevetés futott végig az osztályon.
Egyszerre csengő hallatszott.
A professzor elővette a noteszét, s két centiméteres, kis, kurta plajbászát megnyálazva, egy nagy egyest írt be Nyilas Mihálynak.
Berta Imre felállott, úgy nézte.
- Nagyon jól van, édes fiam - mondta - helyremehetsz.
Amint kiment, hatalmas lárma tört ki.
- Ez már osztán mégis disznóság - mondta Szegedi Feri - egy szót se szólt, mégis jelest kapott, ha én elmondtam volna az egész leckét, akkor is hármast adott volna, hogy az istenlova rúgja meg.
Sokan nevettek, de már az osztály nagy része karikázva, ugrálva tódult ki a tanteremből, hogy lemenjen a földszintre az osztályba.
Szegedi ezt sértően mondta, s félvállról Misire nézett, Misi hallotta a durvaságot, de nem szólt rá, mert igazat adott Szegedinek, ámbár ő tudta, hogy a tanár érezte, hogy ő figyel és érti..
Tannenbaum kelt a Misi pártjára:
- Igenis jól felelt, mert dacára annak, hogy a mai leckéből nem mondott semmit, de megmondta az izét, a paleontált, vagy mit, na... - letette a könyveit, s kinyitotta a földrajzot, hogy megkeresse, mert fel volt írva, felírta azt a szót ceruzával, amit Misi felelt.
- Annyi volt az egész felelete, hogy megrántotta a vállát - ordította Szegedi.
Gimesi mint a paprika támadt rá:
- Ha te megrántod a vállad, akkor négyest kapsz, ha Nyilas megrántja a vállát, jelest kap: ez már így van.
- Összetartanak, jeles pad! - visította Szegedi, s köpött feléjük.
Gimesi, már a hóna alatt volt minden könyv, mint egy kis kutya rohant neki, mint egy kecskebaksi, s úgy nekiment a fejével, hogy Szegedi nekidőlt a katedrának, akkor hozzáfogtak pofozkodni, a Gimesi könyvei szétrepültek, s vékony, kis, fehér kezével a nyakát tépázta Szegedinek. Az pedig ököllel ütötte a fejét, de mindig csak a koponyáját találta, s mivel a Gimesi haja mindig géppel volt lenyírva, csak úgy csattogott, csakhogy az Gimesinek tudvalevőleg nem fájt.
Ő azonban úgy összevissza karmolta Szegedit, hogy annak vérzett az arca. Akkor Barta Imre a padokon átvetette magát, s szétlódította őket.
- Neetemán - mondta.
- Ezt még meg fogjátok keserülni - kiáltotta véresen. nyálasan, ordítva Szegedi, s Misire nézett - gyere csak arra mifelénk...
Misi iszonyúan meg volt szégyenülve, s eszébe jutott, hogy Szegedi arrafelé lakik, ahol a tanítványa.
- De hát én mit csináltam - mondta és sírt.
- Ha megfogom azt a piszok fülit, letépem a nyomorultnak - mondta Gimesi, s hozzáfogott összeszedni a könyveit.
- Neandertál - kiáltotta Tannenbaum -, Neandertál, Neandertál!
Azt senki sem értette, hogy Gimesi miért lett olyan dühös, kisebb volt Szegedinél, de alaposan helybenhagyta. Mikor bementek az osztályba, elöl ment Gimesi, utána Tannenbaum, akik az utóbbi időben egész jó barátságba kerültek, s hátul ment csendesen és szomorúan Misi. Akkor valaki éljent kiáltott Gimesire, s a körülállók nevetve azt mondták, éljen a köppincs!
- No, ne marháskodjatok - szólt Gimesi, de mosolygott, és jólesett neki, bár a köppincs szóért kicsit dühös szokott lenni. Egyszer óra közben azt mondta, hogy náluk Erdélyben nem azt mondják, hogy koppants, hanem köppincs, ez, persze, csak találmány, de aztán olyan makacsul ragaszkodott hozzá, hogy néha mondták neki. Misi félt, mert most következett a latin óra, s ha abból is kiszólítják, akkor nem fog olyan könnyen kibújni. Egyszerre csak gyanús lett neki hogy Sándor Mihály Orczyval tárgyal, aztán Orczy odajött hozzá, s igen határozottan azt mondta:
- Te Misi, kihúzták a számokat?
Misi lesütötte a fejét.
- Nekem megmondhatod, mert nekünk van egy öreg szakácsnénk, az legjobban ért a lutrihoz, az minden héten tesz a lutrira egy hatost, és aztán úgy szoktunk vele drukkolni két hétig, míg a húzás meg nincs. Én szakember vagyok a lutriban, nekem tehát hiába hazudsz, én keresztüllátok rajtad, mint az üvegen.
De már csengettek, s bejött Gyéres tanár úr. A földrajzórai zavarok miatt senki sem volt még a helyén. Gyéres tanár úr megállott felettük, s kesztyű volt a kezében, úgy intett, hogy: na, mi az?... Lassan helyrekotródott mindenki.
A tanár felment a katedrára, s kinyitotta az osztálykönyvet.
- Nem volt óra?
- De igen, tanár úr - kiáltották sokan, mások azt kiáltották, hogy: földrajz.
- Milyen óra volt?
Orczy felugrott, s hangosan kiáltotta:
- Bocsánat, tanár úr, kérem...
Ezzel teljesen sikerült magára terelni a figyelmet, pedig nem ő volt a bejelentő, de Gyéres tanár úr leintette a többieket, s reá nézett.
- Földrajzóránk volt.
- S a tanár úr nem írta be az órát?
- De igen, beírta, tanár úr, kérem.
Gyéres tanár úr lobogtatta a levelet, a könyv lapját, hogy nincs rajta. Orczy felsietett hozzá, s tovább lapozott, csakugyan két lappal hátrább volt beírva a földrajz.
Gyéres tanár úr mosolygott, s megköszönte a figyelmet, és Orczyt helyreküldte. Azt mondta:
- A tanár úr azt hiszi, hogy száz év múlva ez úgyis mindegy lesz.
Erre óriási nevetés lett, s Orczy mindnyájukat túlkiáltotta:
- Százezer év múlva!
Amit mondott, az olyan furcsa volt, hogy Gyéres tanár úr figyelmesen nézett oda.
- Hogyan?
S Orczy felpattant:
- Kérem, a tanár úr csak százezer években számítja az emberiség izéjét, az emberiség... hogy az eszközök fejlődése csak százezer években figyelhető meg, a kőeszközök fejlődése.
Gyéres tanár hátradűlt a széken, úgy nézett Orczyra. Nevetett, de csak úgy nevetésre állt az arca, annyira meg volt lepve a gyerek találó és éles megjegyzésétől, hogy csak ennyit mondott rá:
- Naggyon kitűnő...
Intett, hogy üljön le, s mindnyájan hallgassanak el, s akkor felszólította Szentét. Ez a legutolsó padban ült, és semmi egyébbel nem foglalkozott, csak örökké labdát kötött.
Minthogy már a harmadik mondatnál le kellett menni hozzá, s attól kezdve ott is maradt óra végéig, s velük gyakorolta a mondattani elemzést, már tudniillik az összes utolsó padbeliekkel, így hát ők szabadon beszélhettek egy-egy szót.
- Hát hol a reskontó? - lökdöste oldalba Orczy a középső ujja bütykével Misit.
- Visszaadtam az öregnek, no.
- És nem emlékszel a számokra?
- Nem.
- Elég csacsi vagy. Hisz ez a fontos!...
Kicsit hallgattak, mert Gyéres mellett nem igen lehet "privát konverzációkat"* folytatni, ahogy ő nevezi. később azonban egészen odahajolt Misihez.
magánbeszélgetés
- Te, itt nagy pénzt lehet nyerni! mikor Henrik bátyámnak mondtam. hogy én teszek a lutrira egy hatost, s nyerek négy forintot, és akkor veszek rajta egy pár niklírozott korcsolyát, olyan kosorrút, ő azt mondta rá, hogy: barátom, ha én lutrihoz nyúlok, akkor én nagy pénzt akarok nyerni, nem négy forintot, nem is ezeret, hanem pénzt!... Azért mondom, hogy te nem is tudod, miről van szó!...
Misi nem szólt, csak magába húzódott, mint egy kis sündisznó. Hiszen az kell neki éppen, hogy most kezdjen el nőni előtte a nyerési lehetőség... Ez is eddig nem tudott szólani, most meg hogy macerálja.
Inkább odahúzódott Gimesihez, akit kimondhatatlanul szeretett ma, mert utóvégre őmiatta verekedett meg.
Gimesi folyton a fejebúbjához nyúlkált:
- Fáj? kérdezte tőle.
- Ó, sokat adok rájuk, ha megharagítanak, úgy falhoz mázolom, hogy...
De nagyon rosszkedvű volt Gimesi, s ő el is húzódott, félt, hogy megbántja a részvételével, csak a lelke sóvárgott felé.
Óra után Orczy, tudva, hogy Misi Gimesivel jobb viszonyban van, hozzá ment, s neki mondta:
- Gimesi, te, te Gimesi, bokszold ki ebből a Misiből. hogy milyen számokat tett meg a lutrira.
- Mér, nyert? - kérdezte Gimesi.
- Ő nem tudja, hogy ő mit tett meg.
- Nem tudod? - mondta Gimesi, a szemöldöktelen szemeit feltátotta, kis, nedves, japános ferde szemei olyan keserves bizalommal néztek és csodálkozással.
- Majd ha én megdögönyözöm, akkor tudja. Evvel nem bír senki, mer ez olyan csökönyös, mint a vadszamár, de én ismerem a nyitját, adok neki egy gáncsot, akkor elvágódik, osztán akkor addig dögönyözöm, míg olyan puha lesz...
Misi azonban csak ült tovább, mosolygott, s nem szólt. Jaj, sokért nem adta volna, ha többet senki sem említené a lutrit...
- Mondod vagy nem mondod! - kiáltott Gimesi.
- Haggyatok békén.
- Csakhogy én nem vagyok ám az öreg Názó - mondta Gimesi egyre idegesebben és egyre hangosabban - nyertél vagy nem nyertél?
- Nem nyertem.
- Mondd meg a számokat!... De mondd meg!... Nem mondod meg... Hiszen én úgy kirázom ebből a számokat, csakúgy kipotyog belőle.
Ezzel tréfásan, de már izzott a szeme, megfogta a Misi nyakát, s kezdte felülről rázni.
- No, ne ostobáskodj - mondta Misi olyan gyöngédséggel és szeretettel, szinte sírt tőle.
- Mondod vagy nem mondod!
- Nem!
Erre Gimesi teljes erővel megfogta a fejét, s odaütötte dühében az asztalhoz.
Misi meglepetésében lélegzethez sem jutott!
- Nem mondod, nem mondod? - s Gimesi mintha megőrült volna, elkezdte a Misi fejét az asztalhoz verni. Misinek pedig ez volt a legérzékenyebb, mert neki mindjárt fájt a feje a legcsekélyebb érintésre is, hát felugrott, s könyökkel úgy vágta mellbe a kis vékony Gimesit, hogy az kiesett a padból, s lerepült a padsorok közepére. Ott hevert egy kicsit, s látni lehetett, hogy levegő után kapkod; Misi igen megijedt érte, és sápadtan s rettegve hajolt föléje, hogy felsegítse. De Gimesi abban a percben felpattant, s mint egy hörcsög ugrott neki, s elkezdte a fejét verni, mint az elébb őtet Szegedi.
A fiúk mind körülállották, Misinek megint csak a harmadik, negyedik ütésnél gyúlt fel a vére, eleinte nem akarta komolyan venni, de akkor aztán elvesztette az eszét, ráugrott Gimesire, belevágott ököllel az arcába, aztán átölelte, s lerántotta a földre, s érezte, ahogy a kis sovány nyakát a markába fogta s szorongatta, és nyomta a földhöz, hogy azt hitte, mindjárt elszakad a körme közt. Igaz, közben Gimesi egyre csépelt és karmolt, de ez semmi se volt, ő végre is rátérdelt a nyakára, s mikor ott látta a térde alatt annak a sovány, vékony kis arcát, ahogy iszonyú dühvel és gyűlölettel, s jóság és megbocsátás nélkül vergődött a keze közt, mint egy pulyka, akkor kitört belőle a sírás, felugrott róla, be a padba, leborult a helyére, és elkezdett kimondhatatlanul zokogni.
Gimesi csakugyan halálosan megszégyenítve és bosszút lihegve tápászkodott fel, a fiúk mind körülállták s szótlanul nézték a verekedést, Orczy folyton kiabálta, hogy megőrültetek, ugyan válasszátok el őket.
De a cívisgyerekek, akik soha nem szoktak verekedni, isteni flegmával vették őket körül, s nevetés nélkül nézték, mi lesz.
- Ne bömbölj úgy - morgott Gimesi, akinek véres volt a szemealja, de nem sírt.
Misi erőt vett magán s lecsillapodott.
- De min vesztek össze - min vesztek össze? - kérdezte egyre kétségbeesettebben Tannenbaum.
- Fityfene tudja - mondta K. Sánta, s helyre ment, s elkészítette a következő órára a számtanfüzetet. Ez is egy olyan igazi cívisfiú volt, ezt nem hozta ki a nyugalmából semmi!
Varga János, aki a hátuk mögött ült, odahajolt Gimesihez:
- Mi volt ez tulajdonképpen?
- Hisz ez egy komisz paraszt - mondta Gimesi, és zsebkendővel nyomogatta a szeme alatt.
Misiben végig-végig vonaglott a szó, felgyújtotta s felperzselte a szívét.
Elhatározta, hogy soha az életben többet szót nem fog szólni Gimesihez.
De már az egész osztály meg volt vadulva, hátul is, mindenfelé verekedés volt. Minden ok nélkül csak úgy pofozták egymást a fiúk. Közben nevettek is, káromkodtak is, ez a mai nap a bolondok napja volt.
Akkor bejött Báthori tanár úr, s megdöbbenve, villámló szemmel látta a pad tetején dulakodókat. Botjával, amely görbe végű tölgyfa bot volt, nagyot csapott az asztalra, s arra az egész osztály olyan lett, mint a kezes bárány.
Egy pillanat múlva mindenki a helyén volt, s kushadt és lapult. Báthori tanár úrtól jobban féltek, mint a tűztől.
Misi is elfelejtette a bánatát, s megdermedve nézett a tanár úrra, még mikor leültek is.
- Kezeket padra! - kioltotta a tanár úr, s mint a ropogó tűz, csapták mindannyian két tenyerüket a padra maguk elé.
Báthori tanár úr végigjártatta a szemét rajtuk, mint egy oroszlán s azt mondta:
- Meglátom én... lesz-e rend...
Leült az osztálykönyvhöz s befirkantotta az óráját. Akkor felállott, fogta a krétát, finoman papírba csavarta, a két ujja közé vette s azt mondta:
- A hárr-mas... szabály!...
Egész órában jótékony feszültség és fegyelem volt. Valamennyiüket megnyugtatta a tanár energiája, ki az egész órán úgy beszélt, mint egy bakakáplár, kurtán, határozottan, keményen...
Az utolsó óra torna volt.
Ujjongva és nekiszabadulva rohantak a tornaterembe.
Ez egy nagy terem volt a földszinten, ablakai ennek is a hátsó udvarra nyíltak, első fele deszkapadlóval volt beborítva, de hátul a terem harmada pompás cserhéjjal volt borítva, abban igen jól lehetett volna taposni, ugrálni, ha valaki leesett a bakról, nem törte ki a nyakát.
Itt nem szeretett lenni Misi. Amennyire első volt, vagy az elsők közt érezte magát az osztályban, annyira utolsó volt itt. Már az is fájdalmas volt, hogy nagyság szerint lévén felállítva, hátulról az ötödik volt. Utána következett a kicsik felé Gimesi, azután egy kis csizmás fiú, Tikos Gyuri, egy igazi cívisgyerek, olyan komoly, magától sosem nevet, kis, barna gyerek, amilyen kurta, olyan öreges, ezzel nem lehet verekedni, ha ennek valaki azt mondja, hogy pofonváglak, akkor feljelenti a tanárnak. Nem azért, mintha félne, vagy ártani akarna a másiknak, hanem azért, mert a vériben van, hogy a közrend oltalma alá helyezze magát. Ezzel éppen azért igen jó tornaórai barátságban van, tetszik neki benne az is, hogy bátran járhat csizmában és fekete zsinóros szürke magyar ruhában, amit neki nem lehet viselnie, mert ő már otthon sem számított a parasztok közé, ő szegényke olyan félvér, se nem paraszt, se nem úr, vagy inkább, ahogy ő kezdi érezni: telivér, mindkettőbe egyformán tartozik. Most nagyon szeretné visszacsinálni, hogy év elején kicserélték a helyet, a tanár rendezte őket, hogy Tikos esett őmellé, s a következő volt Gimesi, mivel azonban szerelmes volt a drága Gimesibe, a komisz pofozógépbe, akire most rá se tud nézni, hát, mikor a tanár elfordult, egyszerűen megrántotta a karját s előbbre húzta, úgy, hogy mellé jöjjön. Tikos akkor nagyot orrolt, féltek is, hogy feljelenti, de aztán nem bánta, mert utána következett Simonffy Pisti, aki a debreceni polgármesternek volt unokaöccse vagy mije, hát amellett szívesebben volt, mint akárki mellett az osztályban. Ez is egy igazi nagyszerű gyerek volt, olyan kotnyeles, hogy mindenkibe belekötött. Állandóan futkározott, mint egy kis pincsikutya, sok bátyja volt, s óra közben sorra futotta az osztályokat, hol az ötödikbe volt, hol a hetedikbe, hol a negyedikbe, s mindenütt bent lakott, és hogy olyan picike volt, valósággal dédelgették az idegen osztályokban, ha bement Pisti, akkor vállra kapták, cigarettát adtak neki, és folyton egészen furcsán heccelődtek vele. Ő szokta aztán a pletykákat hordani a többi osztályból:
- Tudjátok, mit mondott a vín baka a negyedikbe?
- Mit? - állották körül rögtön.
- Csuka firkált a táblán, mikor bejött az öreg baka, rávágott a bottal oszt aszongya: "hogy híjnak, te gaz paniperda"*. Ammeg aszongya: "Csuka..." - "Csuka, azt látom a szádrul... de a neved."
paniperda = kenyérpusztító
Orczy odafutott hozzájuk, s nevetve nézett, de nem kérdezte meg, min nevetnek. Pisti persze Orczynak nagyon kedvébe járt, mert ő a legjobban tudta, milyen nagy urak Orczyék, hát habzsolva rögtön még egyszer:
- A vín baka a nígybe rávágott a Csuka fenekire, hogy a táblán firkált, oszt aszongya neki, hogy hogy híjnak...
- Látom a szádrul - mondta Orczy leintve, hogy már ismeri.
- Aha.
- Nagy Sándor gyorsírással jegyzi, amit a vén baka mond, mi együtt szoktunk menni a Kossuth utca sarkáig, hát nekem elmondja mindennap. Te, Pisti, igaz, hogy Gyéres a Margitai Magdának udvarol?
Pisti kerekre nyitotta a szemét, s tűnődve mondta: - Jár oda!
- Stimmt - mondta Orczy. - Mikor jár?
- Majd én megtudom pontosan, majd elmegyek ma este kiszagolni.
Orczy nevetett:
- Nagy Sándor mondta tegnap, hogy ő rájött. Féltékeny.
- Ki? Nagy Sándor?
- Igen, verset írt a Margitai Magdához: tegnap a jégen oda is adta neki. Úgy kezdődik, hogy:
Hallottam szavadat
És nem hallottalak,
A szemedbe néztem.
És mégse láttalak.
Hallottam szavadat
És nem hallottalak,
A szemedbe néztem.
És mégse láttalak.
Azt mondta, hogy Gyérest kihíjja párbajra.
- Nagy Sándor?
Orczy kuncogva nevetett, s Misi tátott szájjal hallgatott.
Ebben a percben felharsant egy hatalmas hang:
- Sora-kozz!
Bejött a tornatanár az oldalfülkéből, amelyiknek az ajtaja felett föl van írva három nagy E betű, s egyszerre megindult a sorakozás. Már félig-meddig úgyis sorba állottak.
- Egyenesen azt a sort... Mi van ott!... Kinek van ott olyan nagy hasa!... Viii-gyázz!...
Mereven és katonásan állottak.
- Körbenjárás...iiin-dujj!... Egy-kettő, egy! kettő!...
Megindultak végig a hosszú termen, egyik a másik után.
- Vágjuk azt a bakancsot! Egy! kettő! egy! kettő!... egykettő, azt a fűzfánfütyülőjét. Fu-tó-lé-pés!... etyket, etyket, etyket...
Mikor vagy kétszer körülszaladtak, akkor végre:
Ájj!
Éppen a helyükre értek vissza:
Pihenj...
Mindig ez volt az óra kezdete.
Misi borzasztóan unta ezt az egész dolgot, az egész tornaóra olyan nagy butaság volt. Most felvonultak a bakhoz, s át kellett ugrani az alacsony bakot. Még a nagyok csak könnyen megtették, mert hosszú lábuk volt, de ők, kicsik, már fentmaradtak a bak hátán, s akkor érezni kellett a tanár mély megvetését.
A tornatanár, Szüts Istók, vastag kis ember volt, kis fekete bajszú kövér ember, peckes, őrmesteresen beszélt, s olyan vastag válla, karja volt, hogy kidagadt a kabátból, de azért soha semmit sem mutatott meg, csak kommandírozott, szerette az erős gyerekeket, azokat külön dolgoztatta, az volt neki a jó tornász, aki hazulról vaskosan, erősen jött el, a többi kákabélűre rá se nézett. Kötelességből végigengedte azokat is a tornaszereken, de valahogy úgy érezte, hogy ezek csak bepiszkítják a nyújtót meg a korlátot. Az előtornászok, azok igen! Azokat külön csapatba állította, s külön gyakorlatokat végeztetett velük, még nevetett is velük, de ezeket a hitvány cafatokat megvetette, s nyolc év alatt sem ismerte meg egyiket a másiktól. Papnak készült, de rendes szokás szerint hamarabb házasodott, mint állása lett volna, s mivel Szüts Istók a kollégium dísze volt tizenkét esztendőn át, megválasztották az öreg Zábránczky professzor nyugdíjba vonulása után tornatanárnak.
Az öreg Zábránczky tudniillik szépírást és tornát tanított, mert ehhez a két tantárgyhoz nem kellett semmi képesítés, sem képesség: ő még a régi világ embere volt... egy régi püspöknek a teremtménye...
Misi mély bánatában, hogy a reskontó is elveszett, meg Gimesivel is összeverekedett, nem bírt nekifutni a baknak, s fel sem bírt ugrani a tetejére:
- Na, mi lesz! beszakadt a madzag? - kiáltotta Szüts Istók.
Misi el akart kullogni a bak mellett, de ráripakodott a tanár:
- Még eccer!
Vissza kellett mennie, s újra nekiiramodni; megint csak nem bírt semmi lendületet venni, ottmaradt a bakhoz támaszkodva.
- Még eccer !!...!
Harmadszor is visszabandukolt.
- Fu-uss!
Nekiindult, de futás közben megcsendesedett, s egyszer csak elszánta magát, abbahagyta a futást, kiállott s félrement, nem futott a bakig sem.
Szüts Istók a száját is kitátotta.
- Gyere csak vissza! gyeere csak vissza, gyeere csak!... - integetett neki begörbített ujjal. - Hogy megy az a virtus?... Hadd lássam csak még eccer azt a futást!
Misi megállott, már teljesen ki volt merülve az izgalmaktól s megcsökönyösödött, ottmaradt a helyén.
- Egy-kettő! - toppantott nagyot Szüts Istók.
Ő nem szólt, és nem mozdult.
- Lökjétek ódalba, mert ha én lököm meg, átrepül a Nagytemplom gombján...
A szeme szikrát szórt, s iszonyú tagjait kifeszítve, indulásra készen állott, hogy rátapos a gyerekre.
De Misi összeszorította a fogát, s nem mozdult.
- Megtagadod az engedelmességet?!... Renitencia!!... - ordította a tanár.
S egy lépést tett előre. A fiúk rettegve várták, mi fog most történni.
Akkor Orczy kilépett a sorból, s azt mondta:
- Tanár úr kérem, Nyilas Mihály beteg.
- Nem kérdeztem.
Orczy, persze, el volt bizakodva, hogy neki szabad a gyámoltalanok és szerencsétlenek védőjeként fellépni, de itt nem volt első, itt tornaóra volt, s Szüts Istóknak éppen annyi számított a suta lábaival, mint Nyilas Misi.
Orczy nem vonult vissza, hanem azt mondta:
- Bocsánatot kérek: ami igazság, az igazság!
Szüts Istók rábámult, lihegve és magából kikelve, mint egy vadkan. Konstatálta, hogy a gyereknek finomabb inge van, mint másnak, s finomabban van fésülve, szóval, hogy ez "úri majom", és az úgy felbőszítette, mint bikát a veres posztó: személyes sértésnek tekintette, pályavégzetlensége, paraszt eredete és titkos iszákossága kritikájának, hogy ez az úrifiú így mer vele packázni, s most egyszerre reá fordult minden dühe.
- Gyere ide! - hörögte, szinte kéken a vérömléstől.
Orczy bátran és kihúzott derékkal lépkedett előre.
- Ide! - ordított Szüts Istók, s a lába elé mutatott.
Orczy most már egy kicsit óvatosabban közeledett, látta, hogy itt most egy pofon készül, s ez elijesztette, csodálkozott is, fel is volt háborodva, és nem szerette volna megkapni...
De azért most már nem tehetett egyebet, a szemébe meredt a tanárnak, egyenesen, mereven, bátran, az osztály lélegzetvisszafojtva leste, mi lesz.
Egy pillanat telt el így, Orczy érezte, hogy halálsápadt, de nem retirált.
Ellenben Szüts Istók meggondolta, hogy ez a fiú semmi egyebet nem csinált, mint hogy rossz tornász, féreg... hát az utolsó pillanatban, mikor már el is kezdte mondani rekedten, hogy:
- Nahát, hogy eszedbe jusson, hogy a más dolgába többet ne üsd bele az orrodat... úrfi... - s felemelte a kezét... abban a pillanatban megpödörte a bajszát, azzal a parasztlegényes mozdulattal, ahogy odakinn a szérűn szokás ráijeszteni valakire pofonígérő kézmozdítással, aztán bajuszpedrésre fordítani a tréfát. - No... te giliszta... - mondta - hát az ott ki fog állni. Ha beteg, menjen a pokolba... És most te fogsz helyette ugrani!... Ájn, cváj...
Orczy, az igazat megvallva, hősiesebben ki tudott volna állani egy pofont is, mint ezt talpraesetten megtegye, de azért nekiiramodott, s szerencsésen megcsökött a bak előtt. nem bírt felugrani rá. Éppúgy járt, mint Misi. Nem is volt illő, hogy egy jeles tanuló jó tornász legyen.
- Na! Gratulálok! - mondta Szüts lstók. - Mi az istenharagjának küldenek nekem ide ilyen gilisztákat...
Orczy szégyenkezve, de mikor a fiúkkal szembe fordult, magát elnevetve kotródott be a sorba. Szüts Istók utána nézett, meglátta Misit, aki még most is a helyén állt:
- Ki a sorból!
Misi nem mozdult, azt akarta mondani, hogy ő nem beteg. De egyszerre csak szédülést érzett, s eltántorgott a falig, abba beletámaszkodott két tenyerével, s lassan elvesztette az eszméletét.
Lezuhant a földre.
Szüts Istók csodálkozva nézte.
- Öntsetek egy pohár vizet a nyakába - mondta -, no Güzümiska - kiáltott rá Simonffy Pistire, aki legközelebb volt hozzá, s kicsisége mellett ügyes kis tornász volt, tehát ismerte - ott van az asztalon a szobámba.
Pisti futva szaladt be, s mindjárt jött is vissza egy félig tele vizespohárral. A kezét belemártotta, s elkezdte fröcskölni vele a Misi arcát.
Misi undorodva eszmélt magára, iszonyú bűzt érzett, a pohárban nem víz volt, hanem pálinka.
Szüts Istók elvörösödött, s szidta magában a saját buta fejit, hogy ez kiment az eszéből.
A fiúk lassan megérezték a pálinka szagát s elkezdtek nevetgélni, de Istók elordította magát.
- Vi-gyázz!
Ez mindenre orvosság volt.
- Barta! Kelemen!... Ültessétek le arra a kötélcsomóra.
Persze ő csak a jó tornászok segítségét tudta valamire becsülni, s így Orczynak, Gimesinek és Simonffynak helyre kellett menniök, hogy a két előtornász leültesse Misit.
Berta nagyon meg volt hatva, sajnálta Misit, mert igen tisztelte odabent az osztályban, s most először életében maró megjegyzést tett Istókra:
- Vizespohárbul issza a pájinkát ez a marha.
Misi végre megnyugodott. Jó volt ott ülni a kötélcsomón, hátát a hideg falnak támasztotta, s bágyadtan összeesve ült. A tornaterem kavargott és szédelgett előtte, s egész óra alatt ásítozott és hideglelős borzongást érzett.
Egyszer meglátta, hogy Orczy és Gimesi beszélgetnek, s akkor a szeme tele lett könnyel: milyen jók hozzá, ma már mind a kettő megverekedett érte.
Ezalatt Gimesi azt mondta Orczynak:
- Én tudom, mi a baja... Elvesztette a reskontót, pedig kihúzták a számait.
- Ne beszélj! - mondta Orczy ámulva.
- Én tudom, mik az ő számai, leírta nálunk! És most megkérdeztem Sándor Mihálytól, és barátom, csak a huszonkettőt nem húzták ki, a másik négyet kihúzták, úgy látom.
Orczy azt mondta:
- Hátha ellopták?... Nincs kizárva!...
Gimesi ettől meg volt lepetve, erre nem gondolt.
Szüts Istók odanézett, s meglátta a rendetlenséget, mert torna alatt mindenkinek a helyén kell állni s várni, míg a hatvan gyerek után megint rá kerül a sor... Odanézett hát keményen s kitartóan, s még mikor a helyére kotródott is a két gyerek, még mindig nézte őket, kemény kutyakorbács-pillantással.
Misi pedig azt gondolta magában, hogy ő már megverte a drága jó Gimesit, amiért pártját fogta, hálából... Biztos, hogy Orczyhoz is komisz lesz, mert hiszen ő csak egy komisz paraszt...
Az orrán keresztül szivárgott le a könny a szájába, s ő nyelte és pisszegett magában, ájuldozva s szédelegve, és szerette volna letenni a fejét az édesanyja ölébe. De hol van ő szegény... Szegény édesanya...
