18
18
Egy augusztusi estén elértük a Dunát, Atilla országának a határát.
A nap már lehajlóban volt, s Vigilász azt kérdezte Eszlásztól, hogy nem lenne-e jobb, ha az innenső parton vonnánk sátort.
Mert a túlsó parton határsértőket és szökevényeket szoktak kivégezni, s a holttesteket ott hagyják a fákon intő jelül. Nem estére való látványosság.
Eszlász azt gondolta, hogy Vigilász a határőrző hunok alkalmatlankodásaitól tart.
- Dehogyis - felelte. - A határőrök lapulnak, ha engem látnak. Gyerünk csak át. Ezzel is beljebb vagyunk.
Fogta a kürtjét, és hunosan megfújta.
De negyedóra is belételt, míg megindult a komp a túlsó parton. Két födetlen fejű hun hajtotta át, gyorsan kapkodva a kötélhez.
- Ördög bújjék a hasatokba - káromkodott Eszlász -, nektek mindig itt kell lennetek a réven! Hol a révészgazda?
- Akasztanak - mentegetőzött a fiatalabbik hun -, azt néztük.
- Mi a néznivaló azon? - dörmögött Eszlász. - Nektek itt a helyetek!
- Rómaiasan akasztottak: keresztre - mentegetőzött a hun. - Ilyet nem mindennap látni. Aztán nem is egyet, hanem kettőt. - Megpöködte a markát, és megint szólt: - A rómaiak bezzeg értik. Nemhiába mívelt nép az, de értik is a módját! Igaz-e, Kovács?
- Abbizony - biccentett a másik -, az hát mögemlögeti a másvilágon is...
Mi némán álltunk a lovunk mellett. A víz aranyosan vibrált a távolban. Az Iszter talán a legnagyobb folyama a világnak. Engem mindig csodálkozás fog el, mikor azt a rengeteg édesvizet látom. De akkor valami nehéz érzéssel néztem.
A partra léptünk. Ott már tíz-tizenöt hun is várt bennünket. Valamennyien ingben és gatyában voltak. A révészgazda is előkerült, és kérdezte Eszlászt, hogy mit parancsol.
- Süssetek birkát - rendelkezett Eszlász -, de hamarosan.
Eszlász mindig evett, s mindig ivott, és sokat pörölt. De máskülönben csupa jóság volt az a bokros bajuszú ember.
A szolgák egy kerek, kopár térségen állították föl a sátorokat. Ott már készen voltak a lyukak, és ki volt taposva a föld. Két kereskedőféle is sátorozott ott. Azok visszatérőben voltak Konstantinápolyba.
Ahogy keletnek tekintek, csak elhűlők: egy kopár dombon ott áll a két keresztfa, s rajta fehérlik két meztelen ember.
Figyelmeztetem Vigilászt. Ő is megborzad.
- Eredj a sátorba! - kiáltott a fiára. - Oda ne nézz!
Eszlász szemét is bántotta a két kereszt.
- Mit vétettek? - kérdezte kedvetlenül.
- Hát a cudarok - feleli a révészgazda - megszöktek. Annyian szöknek mán, hogy nem győzzük. Ha egy hétig nem jönnek értük, bizony nem őrizgetjük itt. Eddig csak vízbe hánytuk a cudarokat, de mondok: mi e nekik? Erősebb példa köll: aggassuk őket fára, hogy akik megint szöknek, lássák, hova jutnak.
- De hát ezek?
- Ezek a kutyák is ideérkeztek. Ma egy hete. Hogy vigyük őket által. Mingyán látom a pofájukon, hogy rabszolgák. Mondok: hol a szabadságlevél? A két római megijed. Hebegnek, hogy elvesztették. Persze nekünk se kellett több, megfogtuk őket. Kivallattuk, hogy hová valók. Ki vót a gazdájuk? Egy lovaslegény tegnap este jött végettük, hogy ne tartogassuk őket, de élve se bocsássuk el a cudarokat. Hát mondok, rómaiak: rómaiasan állítsatok belőlük intő példát ide a dombra. Így jár, aki szökik. Mingyán meg is ácsoltattam a fájukat: reggel az öregebbik került rája, délután meg a fiatalabbik.
Az egyik fölfeszített már mozdulatlan volt, de a másik emelgette még a fejét, és jajgatott.
Odamentünk Vigilásszal, és kérdeztük, hogy nincs-e valami izenete az otthonvalóinak.
De nem olyan állapotban volt az, hogy felelhetett volna, a verejték csorgott a homlokáról, a könny folyt a szeméből, és a nyál szájából, mint a veszett kutyának. Olykor hörgött, de oly irtózatos orrhangon, hogy a legrosszabb álmaimban azt hallom. Föl-fölemelte a fejét, és hörgött:
- Vizet, vizet!
Valami húsz hun lovas szemlélte a kínlódót érdeklődéssel. Néha odaszóltak:
- Kellett-e neked?
Előttük nők meg gyermekek bámészkodtak. Egy asszony ott ültében szoptatta a csecsemőjét. De a barbár érzéstelen. Olyan, mint a gyermek, amelyik madárral játszik. Nem is gondol rá, hogy az a madárka szenved. Látványosság és mulatság neki. Ezek az emberek is itt ülnek. Érdekes nekik, hogyan hal meg az ember. Egyebet nem éreznek.
- Nincs-e bennetek emberi szív? - utálkozott rájuk Vigilász.
- Uram - felelte az egyik hun -, itt a köcsög. Az imént hoztam neki.
- Hát hozz neki még egyszer.
A kereszten szenvedő rabszolga annyi idős lehetett, mint én. A másik már meghalt. Az arcát nem lehetett látni, mert lefelé hajlott, s előrehullt hosszú ősz haja eltakarta.
Csak a szerencsétlen ifjú élt még. Azt alig fél órája szegezhették föl, mert a kezéből még csepegett a vér, és a lába alatt is tócsába gyűlt. De ő nem a sebeket jajgatta, hanem hogy a háta fáj, és hogy szomjas.
- Jaj, a hátam! - hörögte időnkint. - Vizet!
A fa hátához még oda volt támasztva a hóhér létrája. A hun már visszatért. Fölment a létrán, és odatartotta a köcsögöt a szenvedőnek a szájához.
A hunok komoly érdeklődéssel nézték, hogy hogyan iszik.
Amint a víztől megenyhült, meglátott bennünket, s megismert a ruhánkról, hogy római alattvalók vagyunk.
- Könyörüljetek! - nyöszörögte. - Szúrjatok át!
Én nem bírtam tovább hallgatni, visszamentem a sátorokhoz, de szüntelenül úgy éreztem, mintha fagylaló jeges víz folyna az ereimben. Kis idő múltán Vigilász is visszatért. Kérdezte Eszlászt, hogy nem lehetne-e átszúrni azt a szerencsétlent. Eszlász elkomolyodva rázta a fejét:
- Nem. Római volt, rómaiasan köll meghalnia. Tudjuk mi, hogy csak halál után szúrjátok át a kivégzetteket.
Lementünk a Dunára, hogy fürödjünk, mert a nap forró volt, és az út pora égető.
Mikor visszatértünk, már az esti párában rengett a nap, s a messze terjedő parti füzestől előhomályzott az éj eleje.
A révészek ott bámészkodtak már a tűz körül.
- Ember - mondottam halkan egy hegyes süvegű hun legénynek -, sajnálom azt a keresztre feszített rabot. Nem szúrnád-e szíven jó pénzért?
- Lehet - felelte hunyorítva. - Mit adsz?
- Egy aranyat.
A hun megpöngette egy kövön az aranyat, s eltűnt.
Kis ideig még hallottuk az éji csöndben a jajgatást. Aztán egyszerre elcsöndesedett. Csak a legelő lovakat lehetett hallani az éjszakában, amint halkan ropogtatják a füvet.
