21
21
Dél volt, mikor megérkeztünk Atilla városába. A nap égetőn sütött. A kutyák a nyelvüket lógatták az árnyékon is.
A város szélén Eszlász megállított bennünket, s lovast küldött előre, hogy az érkezésünket Atillának megjelentse.
Én ott már búcsúzkodtam is a társaságtól, de Eszlász rám bődült:
- Egy tapodtat se!
Már akkor vörös volt a képe. A két szeme szinte kidagadt a haragtól.
Különös, hogy ez a jó, barátságos ember egyszerre így megváltozott! Mindnyájan elhűlve néztünk reá. Részeg ez az ember, vagy megveszett?
Egy óra nem telt belé, lovas hun csapat robogott hozzánk. A süvegükön ragyogó ezüstcsillagról láttuk, hogy a király testőrei.
Köszöntek Eszlásznak, és látszott az arcukon, hogy a parancsára várnak.
- Szálljatok le tízen! - rendelkezett Eszlász.
S hogy leszálltak, ránk mutatott:
- Kötözzétek meg mind a hármat!
Bennem megfagyott a vér. Vigilász is elsápadt.
- Tiltakozom az ilyen bántalom ellen! - kiáltotta. - Én a császár követe vagyok! Aki engem bánt, a császárt bántja!
- Kötözzétek meg! - ismételte Eszlász.
A katonák megkötöztek bennünket: Vigilászt, a fiát meg engem.
A rabkísérő tisztünk rátámadt Eszlászra:
- Hogy mertek így bánni a követünkkel?! Ő a császár személye itt. Nem voltál-e te is követ két ízben is nálunk?
Eszlász az úton mindvégig együtt ivott és barátkozott azzal a katonával. A kérdésére csak félvállról pökte oda:
- Felelek azért, amit cselekszem.
- Uram - kiáltottam én is méltatlankodva -, nem tudod-e, hogy én nem tartozom Vigilász úrhoz?
Mert akkor már sejtettem, hogy az a rókaképű Vigilász rossz fát tett a tűzre.
De nékem Eszlász nem is felelt.
- Motozzátok meg őket - mondotta, mikor már a kezünk hátra volt kötve.
Vigilászt motozták meg először. Az inge alatt egy bőrövben találtak hetven aranyat. A fiánál is annyit. Tőlem a királyné erszényét meg a Csáthnak szóló levelet vették el.
Azután Vigilásznak a ládáit bontották föl. A szekér közepén egy közönséges fenyőfa ládában másik kis vaspántos ládikót találtak, csak akkorát, mint a csecsemőkoporsók. De az a láda olyan nehéz volt, hogy két embernek kellett kiemelnie.
A többi ládában élelem volt: rizs, búza, szárított hal, aszalt gyümölcs; két ládában ruhaféle.
Eszlász a vasládára mutatott.
- Ennek a kulcsa hol van?
- A nyakamban - hörögte Vigilász.
Szinte kék volt már sápadtságában és dühében. A melle úgy zihált, mint a kovácsfújtató.
- Meglásd - nyihálta -, megkeserülöd ezt! A római birodalom szereti a békét, de ebből nem következik, hogy gyengébb a hunoknál.
A római tiszt hátat fordítva állt Eszlásznak. Megfordult, és megvetően sunyorított Eszlásznak a csizmájára.
- Itt várok estig, míg az emberek és barmok pihennek - mondotta keményen -, azután mindjárt visszaindulok. Megjelentem a császárnak, hogy ha a barbárokkal barátkozunk, a kezünkben bot legyen.
Ez hát sértő szó volt. Vártam, hogy Eszlász megrohanja. Az a vékony lábú tiszt annyi lett volna annak a testes hunnak, mint elefántnak a majom. De nemhogy eltaposta volna, sőt inkább barátságosan felelt neki.
- Én meg arra szólítlak - ígymond -, hogy jer velem! Tiszt vagyok és becsületes ember. A kardodat nem veszem el. De kényszerítelek, hogy velünk jöjj, és győződjél meg arról, hogy nem mi vagyunk a barbárok, hanem ti.
S intett a testőröknek, hogy induljanak.
A tiszt habozva állt. De aztán, hogy Eszlász lóra ült, s neki is intett, hogy hasonlóképpen cselekedjék, hát csak fölfordult ő is a lovára, s megindult Eszlász mellett.
Szótlanul haladtunk át a város főutcáján. Utánunk szekéren hozták a vaspántos ládát s a tőlünk elkobzott kétfontnyi aranyat. Eszlász se beszélt. A tisztünk is csak magában tajtékzott.
