23
23
Atilla kiment.
A testőrök föloldozták a köteleinket. Vigilász összeborult a fiával. Sírtak.
Én nem tudtam, merre mozduljak. Csáth utánament Atillának a palota belseje felé. Oda nem követhettem.
Eszlász még ott állt. Ládára vagy zsákra várt, amelyben az aranyat elviszik. Tekingetett is a tárházak felé.
- Uram - szólottam neki -, az én aranyaimat... Most már tudhatod, hogy az én aranyaim nem a bűnös pénzéből valók.
- Aranyadat? - fordult vissza. - Nem vagy-e rab?
Megértettem: a rabszolgának pénze nincsen. Ami az övé, az az uráé. Ha pénz, ha gyermek, ha állat, az uráé.
- Éppen azért kérem - feleltem keményen -, mert rabja vagyok Csáth úrnak: kötelességem a tiltakozás, hogy ami őt illeti, a többi arannyal össze ne hányják.
Megpillogta a szavaimat, aztán intett, hogy az erszényemet fölvehetem. Kibandalogtam a palotából. Gondoltam: megvárom Csáthot a kapuban.
De olyan voltam én, mint a félig agyonvert!
Ahogy mégis széttekintek, látom a kutat a fővezér háza előtt. Mosdjunk meg. Por lepte a hajamat, arcomat, nyakamat. Megmosdottam a vályúból. Ittam is. A víz langyos volt a nap melegétől, és zöld moha úszkált benne, de azért megittam.
Egy óránál is tovább vártam aztán a kapuban, míg végre kiérkezett Csáth is. Lóháton ült, mert a hunok még tán a padlásra is lóháton járnak.
Mikor a kapuhoz közeledett, előléptem és meghajoltam.
- Jer utánam - mondta barátságosan.
Odabent aztán, hogy leszállt a lováról, gondolkodva végignézett rajtam.
- Hogy is hívnak?
- Csak Zétának, uram - feleltem szomorúan.
- Zéta, Zéta, furcsa név. Élnek a szülőid?
- Apám talán él még.
- Mi az apád?
- Szegény parasztember.
A fejét rázta.
- Mi a fenét kezdjek én teveled?
Egy öreg rab állt a ház előtt a többi között. Nagy fej, nagy arc, fehér haj, fehér szakáll - csak az állát beretválta ki. A kezében szíjra fűzött kulcsok.
- Csokona - szólt neki Csáth -, ezt a rabot küldték nekem, ajándékba. Ki nem váltják, de nem is lehet ezután. Mire használhatjuk?
- Mit tudsz? - bübögött az öreg.
S végigszemlélt, mint valami lovat.
- Az uramnak megírták - feleltem nyugtalanul -, históriát, geográfiát, filozófiát, grammatikát, retorikát...
S néztem rá: kell-e még több?
Az öreg is nézett, mint valami álmos elefánt.
- Lovat vakarni tudsz-e?
- Uram - fordultam Csáthhoz, mintha megütöttek volna -, vajon nem lehetnék-e nevelője a te két szép gyermekednek? Mert láttam, hogy két kedves fiacskád vagyon, és hogy nincs mellettük nevelő rab soha.
Csáth gondolkodva sandított reám.
- Hát majd meglássuk - mondotta, és az öreghez fordult: - Adjatok neki ennie. Aztán hadd pihenjen, mert messze útról jön.
Valóban fáradt voltam, s bizonyára sápadt is.
Az öreg főrab szótlanul indult meg előttem. Követtem. Hátravezetett a konyhába. Ennem adtak ott valami sajtot meg kenyeret. A sajtra gyanakodva néztem: lósajt, gondoltam, nem eszek belőle. S a szakácsasszonyra is néztem: bajuszos, mogorva asszony. Nem mertem neki szólni. A kenyérből ettem egy falatot, aztán vizet ittam, sokat.
A cselédek kíváncsian vizsgáltak. Egy füstös képű leány rézedényt sikált. Egyszer csak fölemeli a fejét, és szól:
- Értesz-e hunul?
- Értek - feleltem bágyadtan.
- Honnan jössz?
- Konstantinápolyból.
- Kiváltanak majd?
- Nem.
Valamennyien csodálkozva néztek reám. Hallgattak. A sarokban az egyik nő avzon nyelven szólt halkan a társának:
- Csinos fiú. Kár érte, hogy a nyaka kissé hosszú.
Az öreg Csokona visszatért, és az istállóba vezetett. Nagy faépület volt az, s láthatóképpen sok ló és marha szokott telelni benne. De abban az órában csupán két ló unatkozott a jászol mellett.
Az istálló egyik oldalán sok szalmadikó. A sarkon meg tán tíz is egymás felett. A falakon sok rongyos, pókhálós téli ruha. Förtelmes istállószag. Sok légy.
Elborzadtam, hogy azt az utálatos helyet megláttam. Ez lesz az én tanyám? Én otthon Konstantin városában lepedős ágyon háltam, a gazdám tiszta kis tornácán. Az ablakban virág. A falon Nagy Konstantinosz és Nagy Theodóziusz arcképe. A levegő ott tiszta és tengerillatos. A legyektől szitaszövet kárpit védi a szobát.
- Nem alhatnám? - mondottam az öregnek. - Engedd meg, hogy kint maradjak. Ha adsz egy pokrócot, leheveredek rá odakint.
- Pokrócot? Hm. Hát a nélkül nem lehet?
Adott egy durva lópokrócot. Leterítettem a szénaboglya tövén, az árnyékban. És ráheveredtem.
Mi lesz belőlem, ha Csáth nem fogad a gyermekei mellé, ha a csikósok közé lök?
Estefelé hozzám tassogott az öreg. Látta, hogy nem alszom.
Nagy karaj barna kenyér volt a kezében meg sajt.
- Ne - mondotta jólelkűen -, megpihentél-e már?
- Majd éjjel - feleltem. - De nem hálhatnék-e én itt az éjjel is? Mert sohase bántam én lóval. Istállóban se háltam soha. Idekint jobb szeretnék...
- Hát lehet - dörmögte jóságosan.
Leült mellém. Fából faragott sótartót vett ki a zsebéből, és falatozásba fogott.
- Hova való vagy? - kérdezte.
Elmondtam neki, amit elmondhattam. Azután én kérdeztem:
- Milyen a világ itt Csáthéknál, Csokona bátyám? Megbocsátható tán, hogy érdeklődöm a ház iránt.
- Hát - vont a vállán - kinek hogy. Rabnak a kenyere mindenütt keserű.
- Mégis: hogy bánnak itt a rabokkal?
- Kivel hogy. Érdöme szerint.
- Az úr-e a jobbik vagy az asszony?
- Hát az úr bizony keménykezű. Az asszony meg számon szedi a verébtojást is. De azért inkább szógálok itten, hogysem másutt.
- Hát a kisasszony?
Vállat vont.
- A kisasszonnyal semmi dógunk. Gyermök ammég.
Kis ideig hallgattunk. Én a földet bámultam, ő a sajtján csámcsogott. Hunok közt született szarmata volt, de már nem értette az ősei nyelvét. Ifjúkorában csikósa volt Csáthéknak, vénségére belső szolgálatra rendelték.
Megint én szólaltam meg:
- De ennünk csak adnak tán elégségesen?
- Hát... adnak. Mög is hízik, aki akar. De nem sok bürge fordul ki a bőriből mimiattunk.
- Lóhúst is kell itt ennem?
- Nem erőltetik beléd.
- De az a sajt lósajt, ugye?
- Nem biz e, csak tehéntejből való.
Valami húsz disznó robogott be a kapun az ólak felé.
A cselédek nagy füles dézsákban cipelték nekik a moslékot.
Az öreg fölkelt. Eltette a bicskáját, sótartóját. Odaballagott.
