25
25
Negyedóra múlván kilépett Csáth. Már akkor ott állt a lova felszerszámozva.
- Szerencsés jó reggelt adjon az Isten - bólongtak a szolgák -, kedves egészségedre váljék az éccakai nyugodalom!
Csáth körültekintett:
- Még egy lovat. A Füst itthon van-e?
- Nincs, uram - felelte a lovász -, kieresztettem a ménesbe. Iszen...
- Hát akkor az öreg Balkánt.
- Nyergesen?
- Nem.
Elővezették a másik lovat. Se nyereg, se pokróc rajta, se kengyel. Csáth intett, hogy üljek fel. S megindult. Én utána.
Végigporoszkáltunk a hosszú utcán. Mindenfelől köszöntek neki. Ő csak a kezét emelgette a süvegéhez.
Egyszer aztán hátrakiált:
- Zéta!
S lépésre lassította a paripáját. Melléje siettem.
- Jártál te az uraddal a császári palotába?
- Sokszor, uram, szinte mindennaposan.
- Beszélj valamit róluk, hogy miféle emberek azok.
- Úgy tudom, uram: jártál ott követségben. Ezelőtt három évvel jártál ottan, mikor hatezer font aranyat vettetek a császáron.
- Igaz. De hazugság ott minden szó, fiam, és színeskedés minden mozdulat. A becsületes színt úgy öltik magukra, mint az ünnepi ruhát. Én a hétköznapi pofájokról szeretnék hallani valamit. Beszélj.
Elmondtam neki, hogy, Theodóziusz gyönge, gyámoltalan ember. A nénje kormányoz voltaképpen, de az meg egynehány tanácsosnak az eszével. Már láttam, hogy társalkodóképpen járat maga mellett. A beszélgetés szünetében aztán a magam ügyéről is szóltam neki:
- Engedd meg, uram, hogy valamit mondjak, ami nem a beszédünkhöz tartozik. Mikor kijöttem tőled, uram, a cseléded figyelmeztetett, hogy nem köszönök. Hát én ezért bocsánatot kérek tőled, uram. Nem tudtam a szokást. Nálunk a rabszolga nem szólhat, csak ha az ura kérdezi.
- Nem baj - legyintett jóságosan.
Kiérkeztünk a méneshez. Ott egy alacsony, deres paripát választott ki. Az volt a Füst. Azon kellett járnom. Mert Csáth nem engedhette, hogy a szolgája olyan magasan üljön, mint ő.
