33
33
Egy esős napon, amikor nem gyakoroltunk, meglátogattam Bial táltost.
A táltosok ott sátoroztak Atilla palotái mögött. Rudakra tűzött lókoponyák jegyelték minden sátoron, hogy itt pap lakik. S valamennyinek a bejárata előtt egy kicsiny négyszögletes kőoltár állott, amelyen tüzecske füstölgött. Kellemes pecsenyeszagok lengedeztek a sátorok során. Hát persze: az áldozatállat a papé. Ha más költi el, akkor az áldozatnak nincs foganatja.
- Te gyerek, melyik sátorban lakik a tudós Bial táltos?
- Amoda átal, ahun az a fehér gödölye ugrál.
- Köszönöm, kis pajtás.
- Rabnak én nem vagyok pajtása.
A legemeltebb sátorban az öreg vak Káma lakott. Az még Balambér idejében kezdte a papkodást, s bölcs ember volt. Fontos ügyekben ott lehetett látni mindig a főurak között. Ritkás ősz szakálla melle közepéig ért, s vékony, hosszú bajusza bal felől araszosan kinyúlt, jobb felől meg többnyire lelógott. Mert bal könyökén szokott gondolkodni. Annak a papnak az a híre volt, hogy belelát a jövendőbe. De nem szabad mindent megmondania, mert ahány igét elárul a jövőből, annyi napot veszít abból a száz évből, amely neki ki van mérve ezen a világon.
A sátort csupa fehér lóbőr takarta. Ámbátor hát valamennyi táltosnak olyan volt a sátora, csakhogy az övé terebélyes. Árnyékvető ernyők is voltak az elején.
A sátor előtt sok gyermek játszott. Valamennyi az ő unokája. Vidám lármájukat a vak ember napestig hallgatta, mosolyogta.
A papi sátorok körben álltak egy kerek gyöpös tér körül.
S minden sátornak megvolt mindennap a maga dolga, látogatója. Aszerint, hogy melyik pap mit tudott. Mindenik tudott valami különöset.
Az öreg Káma volt a főpap és főlátó, viharcsillapító, seregáldó. Kezének rátevésével életre tudta kelteni a fölakasztottakat. A vihar elcsendesült, ha bűvös botjával fölkavarintott az ég felé, s meg is szűnt persze - ha Isten is úgy akartra.
Az öreg Iddár volt az áldozó. Nagy fejű, vállas, hetvenéves ember. A hangja dörgő, a tekintete olyan erejű, hogy a levegőben megállította az ellenség nyilait úgy, hogy a nyilak ártalom nélkül estek le a földre. Ha Isten is úgy akarta.
A fiatal Zobogány volt a főimádkozó és énekes. Hangja erős, mint a kürtszó, s éneke velőkig ható, bűvölő erejű. Azt beszélték róla, hogy van egy imádsága, amellyel eltompítja az ellenség fegyvereit, s ólommá változtatja az acélt is. Ha Isten is úgy akarja.
Bogár táltos (kövér, víg, szőke ember) volt a tűz papja és a népnek íródeákja. Ha levél kellett valahova, ő rótta föl a buta hun betűket. Persze jól megfizették. Arról nem hallottam semmi csudásat. Mondták, hogy a tüzes követ a markába veszi, de hát az nem nagy mesterség. Nálunk az utcai bűvészek tüzes vassal is játszanak.
Győrhe táltos igézéseket, szemveréseket gyógyított. A közrendű hunok temetésén ő volt a sirató, lakodalmakon a szerencsekérő. Áldozásoknál ő metszette ki az állat nyelvét, s tartotta kanálban, amíg a főpap imádkozott.
Bucsa táltos gyógyította a szembajokat. Áldozásokkor ő vágta le az állat fejét, s tűzte póznára, hogy a rossz szellemek elijedjenek.
Bial táltos a csonttörések összeragasztásának volt a mestere. Áldozásokon ő fogta föl az állat vérét, s öntötte az oltár alá az üregbe, a Gonosznak.
Sármánd a nehéznyavalyát gyógyította sikeresen. Szent táncos volt, fegyverbűvölő, ellenségátkozó. Ha a csecsemőre vizet csöppentett, bizonyos volt, hogy a szemverés nem fog rajta.
Damonogh a szüléseknél imádkozott, különösen az idegenbe menő embereknek áldotta meg a nyilait. A szeretőknek tanácsot adott. A forgószelet kézlengetéssel elűzte. Az átkokat vissza tudta fordítani az átkozódókra.
Vitos táltos, ájtatos, púpos vénember, a lovak és más háziállatok betegségére olvasott rá, s adott orvosságot. Volt neki szere, amellyel ha bekenték a ló száját, a harcban lerántotta az ellenséget a lováról, és eltiporta.
A többi is mind tudott valamit, amiből megélt. Legtöbbet mégis, azt gondolom, az amulettek eladásából szereztek. Nem volt hun, akinek valami ne lógott volna a nyakában, persze a köntös alatt. Még a ma született kisgyermeknek is, mihelyt megfürösztötték, piros fonalat kötöttek a kezecskéjére, hogy a rossz szellem ne árthasson neki.
Én persze csak nevettem azt a vallást. Fiatal fej könnyen nevet. Pedig hát minden hajó, akár kicsi, akár nagy, akár kék, akár zöld, akár evezős, akár vitorlás, csak azonegy csillagra igazodik. A csillag neve nekünk: Theosz. A gótnak: Gut. A hunnak: Isten.
Bial táltos otthon volt. Sátorának szélesre bocsátott ernyője alatt ült Zobogány főpappal. Előttük asztalka, s azon tökkulacs meg két ezüstpohár.
Megálltam előttük ötlépésnyire, tiszteletesen, s vártam, hogy megszólítsanak.
- Te vagy-e, Zéta? - fufnyázott rám vígan a táltos.
- Én volnék, uram - bókoltam -, eljöttem hozzád, hogy még egyszer kifejezzem a hálámat.
- No, derék! De hát ne állj ott az esőben. Kerülj beljebb! Hé, gyerekek - kiáltott be a sátorba -, párnát hozzatok ki!
Szabadkoztam, hogy nem vagyok rá méltó, de le kellett ülnöm.
Zobogány is szívesen nézett rám, noha nagy pap volt, s gazdag is - vagy tizenöt rab ura.
- Hallottam már rólad - mondotta a kezét nyújtva. - Priszkosz küldött téged ide, és tudós ember vagy. Persze körösztény vagy, mint, a görögök valamennyien.
- Keresztény vagyok - feleltem -, azon keresztények közül való, akik Jézus szívével néznek a más vallásúakra is.
- Hogyan?
- Az ő főparancsolata, hogy minden embert bele kell foglalnunk a szeretetünkbe.
- Nagy és szent ember volt - bólogatott Zobogány. - Hallottam felőle, és nem aludtam miatta egynéhányszor. De lehetetlen embernek úgy élnie, ahogy ő óhajtotta.
Sovány és lógó bajuszú ember volt az a Zobogány. Úgy harmincöt éves, álmodozó, lassú mozgású. Fia volt különben az öreg Kámának.
- Eszerint - mondottam - már itt is jártak hittérítők?
- Mindig jön egy-kettő a visszatérő haddal - felelte Zobogány -, a rabokat kísérik. Aztán próbálkoznak a hunokkal is. De nem sokra jutnak. Mihelyt a hun azt hallja, hogy ne harcoljon, otthagyja őket: nem nekünk való.
Bial is mosolygott:
- Egyetlenegy hunt se térítettek meg soha. Csak az idegen rabszolgák, azok keresztelkednek meg. De jönnek más térítők is: keletről a sárgák, akik arra tanítják a hunt, hogy ne kívánjon semmit, ne akarjon semmit. Az még a raboknak se kell.
- És - kérdeztem alázatosan -, tisztelt pap uraim, szabad volna-e tudnom, hogy nektek mi a véleményetek a harcról?
Egy hun asszony jött hozzánk. Nyolcéves fiúgyermeket hozott a hátán. Bial táltost kereste. Tehén hágott a gyermeknek a lábára.
A sátorból padot hoztak ki, s ráfektették a kis szenvedőt. Nemigen jajgatott. Tapasztalásból tudom, hogy a csonttörés nem fáj az első napon.
Zobogány felelt a kérdésemre:
- Hogy mink minek ítéljük a harcot? Kell az, öcsém. Ha nem kellene, nem volna.
- A rosszra mondod-e, uram, hogy kell?
A pap vállat vont:
- Mi a rossz? A jónak az anyja. Minden, ami jó a világon, valami rosszból születik. Ha a keresztény hitet valljuk, bele kell szórnunk a Tiszába minden fegyverünket. S ha ma beleszórjuk, holnap kiirtják a hun népet. Maguk a keresztények irtják ki. Akkor aztán igazán nincs se jó, se rossz a hun népre ezen a világon.
- De gondoljuk el - feleltem -, hogy minden nemzet elfogadja a keresztény vallást.
- Lehetetlen!
- Hátha nem? Bocsáss meg, uram, nem azért mondom ezt, hogy ellene mondjak a szavadnak, hanem csak hogy az igazságot megtaláljuk.
- Csak bátran.
- Csak azt mondanám, hogy ha egyes emberek meglehetnek verekedés nélkül, mért ne lehetnének meg nemzetek is? A nemzet is egyes embereknek a nagy csoportja.
- De az emberi faj ma még a gyerekkorát éli. Hol láttál olyan gyermeket, aki nem verekedik? Minden verekszik a teremtett világban. Az erős föléje kerekedik a gyengébbnek. Viaskodás az élet.
- De mink nem vagyunk állatok.
Behunyta a szemét, s mosolyogva hümmentett az orrából:
- Nem vagyunk állatok. Hm. Hogy mink nem vagyunk állatok. Hm. De hátha az állatok is emberek?
- Emberek?
- Emberek, más-más testi formákban élő emberek.
- Nem értem uram, bocsáss meg.
- Mielőtt ember voltál volna, voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, minden, minden.
- Bizonyos ez?
- Bizonyos-e, hogy mindennek van előzménye?
- Az bizonyos.
- És az előzménynek is előzménye?
- Az is bizonyos.
- Nem is lehet másképpen. Nem érzed-e magadban hol az egyik állatot, hol a másikat?
- Nem én, uram.
- Nem ismersz-e embereket, akik prédalesők, hálófonók, mint a pók?
- Ismerek.
- Nem ismersz-e olyanokat, akik gyűjtenek, mint a hörcsög, akik vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra valók, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kígyó? Mi egyéb ez, ha nem maradvány az előbbi életnek a természetéből?
- De mire volna ez jó, uram, a léleknek ez a minden testen való átutazása?
- Mire jó? Tudja az, aki elindított. Én csak azt gondolom, hogy erőérzésre jó. Az értelmünk erősödik, mint a növekvő csillag fénye. Minden halál vedlés. Vedlés után megújult testben, megújult erőkben élünk a következő vedlésig. Aztán megint egy fokkal előbbre.
- És aztán, ha emberek is voltunk?
- Megint egy fokkal feljebb: még tökéletesebb test formába jutunk. Csak semmittevésbe nem. Az élet: mozgás. Mozog maga a Teremtő is szüntelenül. Az embernek is mozognia, alkotnia, küzdenie kell. Minden formában, csakhogy más-más helyen, más-más ütközők között. De egyre világosabb az értelmünk, jobb a szívünk, nemesebb a kezünk.
- De én nem emlékszem arra, hogy mi voltam, micsoda tapasztalatokat gyűjtöttem például tücsök koromban.
- Hát minek is emlékeznél? Érdekel téged, hogy kétéves korodban mért sírtál? mért nevettél? mivel játszottál? hogy gondolkodtál? Egy minutumra ha érdekel.
- Hallottam már, uram, nem egy prédikációdat, de vajon erről is papolsz-e?
A táltos vállat vont:
- Nem értené a nép. Hiszen te sem érted, pedig te tanult ember vagy. Majd ezeréveknek elmúltával. A népnek ma még bűvölés kell és jelek, amiket a testi szem láthat. A lelki szem, az még nem nyílt meg bennetek.
Félbe kellett hagynunk a beszélgetést, mert Bial táltos föltette a bűvös süveget, s áhítatosan gajdolt rá egy fekete táblás könyvből a gyermekre.
