35
35
Csáth mindennap Atillánál ebédelt. Dőzsölésnek véltem eleinte. Gondoltam, az ilyen barbár népnek evés-ivás a fő gyönyörűsége.
Ebben is tévedtem.
Azok az ebédek csak ünnepi alkalmakkor voltak zajosak, vagy ha Atilla királyt vagy követeket vendégelt meg. Máskor az ebéd mindig tanácskozás volt.
A király személye így családias körbe egyesítette a hun előkelőket. Mindenik elmondhatta a véleményét, s a különbséget meghányták-vetették.
Az öreg szava mindig sokat nyomott, s végül Atillának a szava volt a befejező.
Ebéd után hol korábban, hol későbben szétoszlottak, ki-ki a maga dolgára. Atilla is vagy a feleségeit látogatta, vagy a fiatalság hadigyakorlatát nézte meg, vagy pedig követeket fogadott. A világ minden tájáról jártak oda.
Egy októberi esős napon estefelé a kovácsunk műhelye előtt ültem. A telek hátulsó sarkában dolgozott az az ember. Többnyire lovat patkolt, s nyilakat kovácsolt.
Akkor éppen azzal foglalkozott, hogy a nyilak szárába bélyeget sütött. A bélyeg csak az volt, ami a családi jelvény: kézben egy-két kard s a nap. Én is azokkal a nyilakkal lőttem. Gyakorlatok után a hun fiúk összeszedték az ellőtt nyilakat, és a bélyegek szerint visszaosztották.
Az én nyilaim fenyőfából készültek. A gazdám nyilai tengeri nádból. A nagyobbik fiúnak is vert már a kovács nyilakat, könnyű tiszai nádból valókat persze.
Hát ahogy ott néztem, milyen ügyesen tollazza a kovács a nyilakat, befut Kaza udvari szolga lelkendezve:
- Zéta! Zéta! Üstöllést a palotába! Átilla elé.
Én csak megdöbbenek.
- Siess, siess!
Hát sietek. Váltom a ruhámat. Loholok át a palotába.
Mi szólít? Szerencse vagy szerencsétlenség? Forgott velem a világ. Jaj, ha Priszkosz érkezett meg!...
Bevezetnek.
Káprázó szemmel látom, hogy valami ötven ember ül a borszagú terem felső felén, Atilla körül az asztalnál. A király mellett jobbról Barcza, a király nagybátyja, balról Aladár. Ott ül a lesikutyaszemű Csáth, a borzas, nyalka bajuszú Edekon a fővezér Csáth mellett. Ott ül Dorog, Mácsa, Kászon, Vacsar, Upor, Bálán, Madarász, macskaszemű Urkon, Zsögöd, Csomortán, az öreg félkezű Barakony (Csáthnak az apósa), Salló, Kontsagh, Hargita - mind-mind a főurak. Az asztal fehér abrosszal van beterítve. A terem oszlopain viaszfáklyákat gyújtogatnak a szolgák. Kamocsa, egy kerek fejű s vastag nyakú hun beszél. Állva beszél, Atilla felé. S pajkosan hunyorog. Az arcok az asztal körül nevetők, vörösek.
Kaza megállít az ajtó mellett. Várakoznunk kell, míg Kamocsa beszél. Az uram is int, hogy várjak, de Kamocsa éppen végzi a beszédét. A kupáját fölemelve mondja:
- És most üdvözöllek, király uram. Nem tehetek másképpen, csak hogy vőlegényi díszes mivoltodban üdvözöljelek. S nem lehet az, hogy egyúttal arra is ne köszöntsem a poharamat, akit menyasszonyodul köszönteni most már kénytelen vagyok.
Harsogó nevetés követte ezeket a szavakat. Az őregek is döcögve nevettek. A vén Barakony az asztalra csapott:
- Ez az!
Atilla szintén mosolygott.
Először láttam mosolyogni, s különös volt nekem. A zöld alma mikor pirosra változik, a komoly ember mikor mosolyog, mintha nem egy és ugyanaz volna. De csak a szeme mosolygott, az a rettenetes két fekete szem, amelytől még a hegyek is reszkettek... Percekig tartott, míg elsimultak a derültség hullámai. Akkor a gazdám intett, hogy lépjek előbbre.
Fölkelt, és Atilla elé vezetett.
- Íme, uram - mondotta -, ez az a rabszolga, akit említettem. Ez nem hazudik, ha fejbe vered is.
A szívem verése szinte elállott. Micsoda ajánlás ez: ha fejbe vered is...
A társaság elcsöndesült. Minden szem rám fordult.
Nem tudtam, mi a szokás. Meghajoltam, aztán meg letérdeltem. Gondoltam: rabszolgának talán így illik.
- Kelj föl - szólított meg Atilla. - Ösmered-e Honoria hercegleányt, harmadik Valentinián császárnak a húgát?
A terem elcsöndesült, csak a fáklyák sercegtek az oszlopokon.
- Csak egyszer láttam őt - feleltem habozva -, mikor még Konstantinápolyban őrizték, lakat alatt.
- Él még?
- Mikor én eljöttem, élt még. Csakhogy akkor már Ravennába vitték. Ott is fogva tartják.
- És miért tartják fogva?
- Azért, mert neked, király uram, ezelőtt tizenhat esztendővel jegygyűrűt küldött.
Atilla szemében megelégedés látszik. Körülpillant az urakon.
Halk moraj és mozgolódás. Aztán ismét csend. A fáklyák sercegnek.
- És miféle teremtés az a hölgy? - vallat tovább Atilla.
- Azt mondják: bolond.
Erre a szavamra kitör a nevetés. Kitör, kirobban, mint a vezúvi kráter. Csáthra nézek, hogy miért nevetnek. Csáth a kezével int, hogy jól szóltam. De ő is röhög. Aladár királyfinak minden foga fehérlik a nevetésben. Röhögnek, mintha megvesztek volna.
Atilla ül csupán derült szemmel.
Tovább kérdez:
- És úgy ábrázatra milyen az a hercegnő?
Nagy csend. Néhány nevető nyikkanás. Összeszorított ajkak.
Csak a szemek karikáznak rám pokoli vidámsággal.
Teremtő Istenem, mi ez? mit feleljek? De felelnem kell azonnal.
- Csak arra emlékszem, hogy hosszú orrú, mint Nagy Theodóziusznak minden ivadéka, és hogy az arca hervadt.
A nevetés kidurran. Nagyhajú Dorog szinte fetreng belé a széken. Atilla nagybátyjának, Barczának az arcán öreg könnyet látok lecsordulni, testének nagy hája szinte reng a széken.
Atilla is hátrahajlik a széken, és hunyorgón mosolyog.
Csak én állok komolyan az egész társaságban, mint a bolond. A zűrzavaros hangokból a fülem kihalászni próbálja a nevetés okát, de hasztalan: ötven ember beszél és nevet egyszerre. Végre Atilla fölemeli az ujját, s minden elcsöndesül.
- Fiú - szól ismét komolyan -, mondd meg nekem, hogyan vélekednek rólam, mit beszélnek rólam a római birodalomban.
A kérdés szinte nyájas, de mégis remegek belé. Nem tudom mihez mérni a szavamat, nincs vezérgondolatom. A nagy vidámságban egyedül egymagam állok tájékozatlanul. Azonban Atillát nem szabad várakoztatnom.
- Az udvarnál azt tartják rólad, király uram, hogy egy különös fajta oroszlán vagy, akit arannyal kell etetniük, különben széttéped a világot.
- Nem az udvart kérdeztem. Az csak banda ott, az ismer engem. Hanem azt mondd meg, hogy úgy általában, abban a nagy birodalomban, mit beszélnek rólam.
A gazdámra pillantok. Látom, hogy a szeme szinte aranykarikákat hány a gyönyörűségtől, ahogy rajtam áll. Biccent, mint aki kutyát pajkosságból uszít, hogy csak beszéljek bátran.
Én hát vakmerő nyíltsággal szólok:
- Semmi jót, uram.
- Bővebben.
- Az a vélemény rólad, felséges király uram, megbocsáss: nem az én véleményem, de mert parancsolod, hogy igazat beszéljek...
- Csak az igazat.
- Hát az a vélemény rólad, felséges király uram, hogy boszorkányoktól született szörnyűség vagy, mint minden hun. Azt is beszélik, hogy a fejed kopasz. Orrod olyan, mint a disznóé. A füled lelóg, mint a vadkutyáé. És beszélni se tudsz, csak morogsz, mint...
A kacagásnak olyan vihara tört ki a teremben, hogy véltem, beledől a ház. Magam is alig bírtam a komolyságomat megtartani.
Az emberek vonaglottak. Eszlász elkékült arccal ordított. Berki fuldokolva röhögött, mintha dugó akadt volna meg a torkán. A fővezér szeméből patakzott a könny. A gazdám üvöltve verte az asztalt. Edekonban a léleknek bizonyára kapaszkodnia kellett, hogy ki ne zökögjön a száján. De még a király mögött álló szolgák is izzadó arccal vonaglottak. Tomor pohárnok befogta a száját, s kínlódva tekergett Aladár mögött, hogy nem mert hangosan nevetni. De a többi, az szabadon eresztette a kacagását. Én olyan nevetést, olyan rihogást-röhögést, nyerítést, üvöltést életemben nem láttam, nem hallottam. Volt olyan főúr, aki lefordult a székéről, s a földön kínlódva rángatta a nevetés görcse. Még az agg Barakony is pirosra izzadó arccal döcögött, és rázta a keze fejét a levegőben.
Én csak Atillát néztem. Az ő arcán ismét az a finom mosolygás játszott át. Amily sötét és félelmes volt az az arc abban a plutói komolyságban, éppoly kellemes volt, mikor a vidámságnak sugara fénylett elő a szeméből.
Azon aggódtam, hogy talán a bolond Cerkó mesterségébe estem, s ezt rab létemre sem éreztem volna szerencsémnek. Azonban Atilla intett, hogy elmehetek.
A gazdám azon a napon csak estefelé tért haza.
Megvártam őt az ajtóban, hogy talán szól valamit. S magamban röstelkedtem, hogy talán a nyíltságom volt a barbároknak a mulatsága. Mit nevettek olyan vadul? Holnap reggel átmegyek Kazához, hogy világosítson meg, különben örökké pirít a szégyenkezés.
Csáth ragyogó arccal ült a lován. Vidámságtól és izzadságtól ragyogó arccal. A szája még akkor is nevetőre állott.
Leugrott a lováról, és a vállamra csapott.
- No, fiú, megálltad a sarat! Ma este velem vacsorázol. Rab vagy, de velem vacsorázol!
Ez olyan kegyesség volt, aminőben Csáth házánál rab még nem részesült.
A vacsorán aztán elmondta a feleségének, hogy én milyen bátran viselkedtem Atilla előtt.
- Napok óta fől a fejünk - úgymond -, hogy hogyan kössünk bele a római birodalomba. Már indultunk volna, ha ki nem adják Krizafiosz fejét, de kiadták a gyávák! Átillát rágta a méreg, hogy nincs okunk miért csatolnunk fegyvert. Végre eszébe ötlik, hogy ezelőtt tizenöt esztendővel valami bolondos hercegleány jegygyűrűt küldött neki. Keresteti a gyűrűt: megvan. Hívatja Rusztit. Kiolvassák a régi írásokból, hogy Honoria a neve a herceglánynak. Hát mármost az keresztény, Átilla meg pogány, s még rá Átilláról az a hír, hogy nyers húst eszik, röfög, és ördögi ábrázatú. Átilla követeket küld holnap Rómába a menyasszonyáért.
Egyszerre megvilágosodott nekem minden. Micsoda ravasz, félelmes nép ez! Szinte hideg fújt át a csontjaimon.
- Ezen mulattunk ma példátlan szélesen - folytatta Csáth -, az a róka Edekon nagy komoly képpel fölveti a kérdést, hogy: "De uram király, mi lesz, ha a menyasszonyt kiadják?" Kiadják!...
S újra megröhögte.
Az asszony is nevetett.
Emőkére is rápillentettem: mosolygott.
Csáth aztán szórul szóra elmondta, egy szavamat se felejtve, hogy miket feleltem Atillának, és hogy milyen nyugodtan és bátran állottam előtte.
- Valami úri fajzat ez a görög.
Én az asztal végén csendes-megvontan ültem persze a szememet is lesütve. Csak illedelemből tettem a számba egynéhány falatot.
Mikor Csáth dicsért, éreztem, hogy Emőke szeme az arcomon pihen.
