40
40
Az első nagy állomás, ahol egy hétig pihentünk, Auguszta városa volt.
Atilla nagysátorát ott állították föl először. Csak elbámultam azon az aranytól ragyogó pompás alkotmányon. Csupa aranyoszlop és csupa aranylemez. Nem is annyira sátor, mint inkább kárpitokkal falazott emeletes, tornyos fapalota.
Az emeleten lakott a két királyi asszony is, és a két asszonynak a női cselédsége. Földszint a tágas ebédlő, amely egyúttal tanácskozóterem is.
Szép időben csak három fala volt annak az alsó teremnek. A sarkában keskeny falépcső kanyarodott föl az emeletre. Atilla akkor már aranytól és gyémánttól ragyogó ruhában járt-kelt közöttünk.
Meg nem foghattam, mi történt.
A ravók mondták aztán, hogy hadjáratokon mindig a pompa környezi Atillát, különösen mikor népek hódolatát várja.
Már akkor velünk jöttek a markomannok, a kvádok és svábok ezrei is. Azok a fővezérnek a túlsó parton haladó seregéhez csatlakoztak.
Ott a Rajna előtt hozták el a zászlóikat a türingi törzsek, a Rajnán túli burgundok és a Nekár-parti frankok, akiktől az elűzött királyfi Atilla szárnyai alá bújt. Elhozták neki a koronát, s jelentették, hogy bátyja meghalt. Gondolom: agyonverték.
Míg ezek a csatlakozások történtek, az ős hercini erdő fejszecsapásoktól csattogott.
A Rajnán át kellett szállania a seregnek, de hol annyi híd, tutaj és komp a világon, hogy ezt a tengernyi hadat átvigye?
- Vágjátok le az erdőt! - parancsolta Atilla.
Nem telt bele fél óra, mennydörgéshez hasonló morgás keletkezett, s ez a mennydörgés tartott napestig, tartott éjten által.
Amennyi szekerce, balta, fejsze volt a hadban, mind csak hidat és dereglyét faragott.
A következő napon már átkelt az elöl járó hadrész és a vezetők százai. A kémek persze már régelőbb.
Ha a nap szemével lehetne nézni ezt a népözönlést, olyan látvány volna ez, aminő nem ismétlődik többé a föld életében.
Milliónyi hangya nyüzsög-bözsög a hegyeken és völgyeken, s összesűrűsödik a Rajna előtt. Napokig, hetekig szüntelenül látni, mint szállnak a csillogó emberi hangyák apró csoportokban keskeny sárga fűzfalevelekre, és vonulnak át a vízen.
Ott ismét elszélednek északnak, délnek, s mint mikor a hajtóvadászaton nagy karéjba nyúlad a hajtók serege, úgy terjeszkednek a népek is ki száz-kétszáz mérföldnyi szélességben.
S előttük vonul, jóval nagy-előttük egy másik népsokaság.
Micsoda sokaság az, amelyet Atilla hada nyom egyre jobban nyugat felé?
A római helyőrségek, melyek elhagyják a városokat, s menekülnek előlünk. Keresik Aéciusz hadát, hogy egyesüljenek vele. Aztán a száli frankok, parti frankok, mindazok a népek, amelyek ittak már a római műveltség poharából.
Csak a sátoros népfajok csatlakoznak Atillához. A kőházakban lakók elvonulnak, s mennek-mennek, míg csak a római hadsereget meg nem találják.
De hol az a római hadsereg?
Csak arra, amerre a nap lebocsátkozik az égről.
Mégis van egy burgundi népfaj, őrült vakmerőségében nevetséget keltő és tisztelni való egyaránt.
A királyuk, Gondikár megveti a sarkát, és a mellére csap:
- Mi nekem Átilla! Mik nekem a földi istenek! Az én hátamat nem látja Átilla maga előtt!
Valami nyolcvanezer embere van. Mind hős, és mind bolond.
Egy óra múlván vér-sártól piroslik a hun lovak patája, s nyolcvanezer lélek száll a felhőkön át.
Egy szikla tövében sebekkel borított, meztelen karú szürke ember fekszik. Se kard, se sisak mellette. A feje be van horpadva. Ősz szakálla véres. Ruhát alig hagytak rajta a fosztogató kezek. Mutatják, hogy az ott Gondikár király.
Levettem a süvegemet.
