41
41
Továbbutazunk. Atillánál jönnek-mennek a kémek, posták és követek.
- A római hadak délnek húzódnak - mondják a kémek márciusban.
- A vízigótok nem csatlakoznak a római sereghez - mondják áprilisban -, a királyuk, Teodorik nem egyezett meg Aéciusszal.
Aztán megint:
- Aéciusz már az Alpesek alatt jön. Rómából hozza a derékhadat, százezer fegyverest.
- Az alánok királya, Szangibán a rómaiakhoz csatlakozott.
- Teodorik azt izente Aéciusznak, hogy ha a rómaiak magukra idézték a vihart, ám lássák, hogyan hárítják el. Aéciuszt kétség gyötri.
Végeláthatatlan mezőre érkezünk, amelyen mindenféle csontok fehérlenek: lócsontok, emberi koponyák. A mezőn át egy széles medrű, de nem mély patak kígyózik el. Víz csak alig arasznyi folydogál benne. A kékes távolban egy városka falai fehérlenek.
Az a város Katalaun.
Atilla pihenőt parancsol a seregnek, s bejárja a vezérekkel a síkot. Órák hosszat nyargalnak fel-alá. Meg-megállnak. Mikor visszatérnek, Atilla megjelöl egy halmot a maga sátorának. A táborverők tudják a többit, tudják, hol verjék a főurak sátorát, a testőrség sátorát, s hogy melyik nép merre telepedjen.
Nagy karajt lovagolnak, s annak a vonalába állítják a szekereket.
Napokig és hetekig tart, míg a szanaszét szállingózó népek odagyülekeznek.
A városka üres, mint az apró városok mind, amerre vonulunk. Csak egy-egy eb csahint ránk félőn az elhagyott utcákon. Atilla azt a várost jelöli a szekérkör sarkának. A vasas szekereket két körbe vontatják. A főtábor. Oda térünk vissza, ha a római hadsereg megérkezik. A szekeres hadak gyűjtsenek takarmányt és lisztet, szarvasmarhát, juhot, zsírt, szalonnát, főzeléket. A patakra zsilipeket ácsoljanak a szekercések: sok lónak sok víz kell.
Az elhelyezkedés közben napokig tanácskoztak a vezérek, hogy Párizs városát támadjuk-e meg előbb vagy Orleánt.
Közben követek eredtek Szangibán alán királyhoz, hogy Atillához szólítsák. Meg is ígérte, hogy Orleánnál csatlakozik hozzánk, de ki tudná, miért, később mégiscsak Aéciuszhoz pártolt.
S indultunk Orleánnak.
Már akkor tudtuk, hogy Aéciusz Galliában van, és hogy útközben ő is szedett fel népeket. A hada nagy. Egy napon újságolták, hogy a büszke római vezér maga ment el a vízigótokhoz, hogy ne Atillához csatlakozzanak, hanem őhozzá.
- Ötheti idő ez - mondotta Atilla.
S fölállította Orleán körül a faltörő kosokat, a kővető katapultákat és a vasas gerendákat lövő ballisztákat.
A vár olyan erős, aminőt nem láttam soha. Ahányszor mozgás mutatkozik a falakon, a hunok nyilai felhőként szállnak föl. A válaszfelhő igen csekély. De hát a falak!...
Fölállítjuk a gémeskútforma gépparittyákat. Mázsás kövek repülnek át a falakon, s dörögve hullanak bent alá.
A gerendákra csigázott faltörő kosok is megkezdik a munkálkodást. Száz-kétszáz ember vonja visszafelé köteleken a vasakkal fejelt, nehéz fatörzseket. Kürtrikkantásra egyszerre eresztik el, s a hosszú, vastag fatörzsek akkorát duhhannak a falon, hogy a föld is reng belé.
A harci zaj csak este csillapul le. Az éjjeli csöndben kihallatszik a város mélyéből a zsoltárének:
Ut quid Domine recessisti longe, despicis in opportunitatibus in tribulatione!
A férfihangok csak a falak közelében hallatszanak, távolabb csak a női hangok. Ezernyi ezer nő énekel, hátbizsergető fenséggel a csillagos éjszakában:
Kelj föl, uram Isten: emeld föl kezedet!
Tereád van hagyva a szegény! Te légy segítője az árváknak...,
hogy ne kegyetlenkedjék többé a földből való ember!
Az ostrom hajnalban ismét megmorajlik: dörög a kő, duhog a fal, tüzes kóccsomók repülnek a nyilakon a várba egyszerre ezerfelől. A várból pedig parittyák köve sivít közénk, s rézzel hegyezett nyilak brummognak. Egy-egy koppanás, valakinek a bőrpajzsa nyilat fogott.
És a magasban, a füstölgő város felett százezer holló kavarog.
Jönnek közben a hírek:
- A bretonok egyesültek Aéciusz táborával!
- A-ffekete csuda egye meg őket! - mondta a gazdám.
- A burgund menekültek a száli frankokkal csatlakoztak, Meroveusz vezérli őket. A rómaiak hadát növelik.
- A-ffekete csuda egye meg őket!
- Velük a lét teutunok, a lét batávok, a manszi svábok, a renni frankok, poatyiéi szarmaták és tájfalok, mind-mind a római sasok alá!
- A-ffekete csuda!...
Végre jött a hír:
- A vízigótok királyát Aéciusz megnyerte segítségül.
Atilla azon a napon komor arccal lépett ki a sátorból.
Beizent a várba, hogy hódoljanak, mert ha nem, erdőt vitet a falak köré, s tűznek tengerébe fojtja bele a várost: nem marad élten a csecsemő se!
A városbelieknek a püspökük volt mindenük: polgármester, generális és egyházfő egy személyben.
Háromtagú küldöttség vonult ki másnap délben a kapun, ajándékokkal és levéllel.
- Mi van ebben a levélben? - kérdezte dühösen Atilla.
- Alázatos föltételek! - rebegte a követ.
- Semmi föltétel! - csapja vissza Atilla, s a levelet a követ lába elé dobja. - Nem levelezni jöttem én ide, hanem hódítani! Ha meg nem nyitjátok a város kapuit, megnyitja a tűz.
Már akkor ezernyi szekérrel állt az ölfa a város alatt.
Atilla türelmetlenségének más oka is volt: közeledtek a római hadak. Irdatlan sokaság! Atilla kémei mérföldről mérföldre hírelték a jövetelüket. Csak az orleániak nem tudták.
- Uram - könyörgött térden a három követ -, csak három napot engedj, míg az emberek útra készülnek! Elhagyjuk akkor a várost, vagy ha a szavad biztosít, hogy a népeid közé fogadsz, a lábadhoz rakjuk a kincseinket.
- Holnap reggelig várok! - felelte Atilla.
Június 14-e volt másnap.
A vár kapui megnyílottak, s a püspök küldöttei bársonyvánkoson hozták Atilla elé a város kulcsait.
- A véreteket nem kívánom - mondta Atilla -, de a hadnak élelem kell.
S háromezer üres szekeret eresztett a városba. Az utcákon csakhamar megkezdődött a rablás.
Mi Atilla környezetében egy dombról néztük, mint vonulnak be a szekeres hun csapatok.
A háztetők megteltek emberekkel. A lakosság oda vonult föl, hogy ne lássa, mint fosztják ki a várost. Persze a vadak oda is föltörtek, különösen ahol kincseket szimatoltak a lakás szépségében.
És hát sürgősen intézték el a kérdéseket.
De íme, déltájban futó gepidák érkeznek véresen. Jelentik, hogy a római had előcsapatai szétverték a mi szélső csapatunkat.
Atilla visszavonulót fúvat a városban, s alánokat küld fedezetül a kapuk elé.
A város tornyairól azonban messze lehetett látni: a lakosság bizonyára látta nyugat felé a nagy porfellegeket s bennük a római légiók előcsillogó sasait.
Már akkor mindenfelé riogtak a kürtök:
- Vissza! Vissza!
De a háztetőkön is megmozdult a nép: a szabadulás örömének dühével szórták az utcán nyüzsgő ellenségre a követ és gerendákat. A foglyok is letépik a kötelüket, szíjukat, bilincseiket, s ki mit foghat!
De künn a város körül is nagy a kavarodás: a seregek rend és parancs nélkül csapnak össze a római haddal. A Loár vizében emberek és lovak veckelődnek a véres hullámokban. S ezernyi kürt rikoltoz:
- Vissza! Vissza!
Hát harcol, aki már rádühödött, de a had dereka oda sem ügyel. Már tegnap megkezdték a vonulást vissza a katalauni síkságra.
A csata csupáncsak a vár körül viharzik, míg a hunok a zsákmányt eltakarítják, azután odaengedik a lépeszedett kast a rómaiaknak.
