43
43
Atilla sátora nyugatnak állott, hát a többi is arra fordította a sátorát. De lám, Aéciusz nem oda vezette a hadát, ahová vártuk, hanem lejjebb, keletnek nyomakodott. A Vezle-patak, amely a táborunknak mögötte folyt, egyszer csak azt látom, előttünk van.
Csáth is morgadozik:
- Mi az Isten fekete csudája!
Atilla az Ob folyónál hagyta Ardarikot, hogy a gyülekező hadakat fedezze, s hogy a római had fölvonulása elibénk történjék: legyen szemben a reggeli nappal az ellenség.
A magyarázat aztán az első római lovasok megjelenésével egy időben érkezett: Aéciusz megrohanta a gepidákat, s áttörte a vonalukat kelet felé. Tizenötezer emberünk veszett el abban az ütközetben.
A megmaradt gepidákat beküldötte Atilla Katalaunum falai közé: védjék, ha rákerül a sor.
Akkor, hogy arra kellett fordulnunk, amerre addig háttal állottunk, eszembe ötlött nekem egy halom a mezőn jó távolocskán tőlünk. Az a halom a két had között... Mikorra én erre gondoltam, már a mi seregünk négy csapatja vágtatott arra. De a római hadból is: egy sebesen száguldó nagy lovascsapat. Látszott, nagyobb a mienknél. Nagy roppanással csaptak össze. A mieinket visszanyomták.
- Rossz jel - morogta mellettem Bial táltos.
- Miért volna rossz jel? - fordultam rá kedvetlenül. - Ha mi előbb lódulunk és nagyobb lovassággal, a miénk a domb!
- Éppen ez a rossz jel! - csapott el a fülem mellett a táltos.
- Mi?
- Hogy nem lódultunk előbb, és nem nagyobb lovassággal.
A táltosok csúnyán megváltoztak, mióta velünk járnak. A pestistől való félelem volt-e az oka, vagy hogy mindig imádkoztak, nem tudom, de mind elkomorodott. Fekete ruhájukban olyanok voltak, mintha a halál szolgái volnának.
- Attól tartok - szóltam bosszúsan -, hogy ti, babonás papok, hangosabban számláljátok a rossz jeleket, hogysem kellene. Bocsáss meg: nem okosság.
- Mi a babona? - fufnyázott vállat vonva. - Te keresztény vagy: neked babona a mi hitünk. Mi hun vallásúak vagyunk: nekünk babona a ti hitetek.
S hogy így három ujjával gesztikulálva beszélt, olyan volt nekem, mintha a Szentháromságot gúnyolná.
Én is megbosszankodtam.
- Az Isten egy. Hun isten nincsen, latin isten sincsen, görög isten sincsen. Az isten: Isten; közös atyja és ura minden népnek. Nem harcol dombokért se velünk, sem ellenünk.
- Tudatlan rab, nem disputálok veled.
- Mert tartasz tőlem.
- Tőled?
- A szavaimtól, az igazságtól.
Sötéten nézett porosz szemöldöke alól.
A gazdám szekerén állottunk, a sátorunk oldalában.
- És ha én bebizonyítom neked - mondta halkan -, hogy a hunok istene nem egy a rómaiakéval...
- Azt ugyan meg nem bizonyítod.
- Nem bizonyítom-e avval, ha megmondom előre, ami történik?
- Az csak koholás.
- De ha bebizonyosodik?
- A fejemet neked ajándékozom.
- Köszönöm. Értéktelen ajándékokat nem fogadok el.
- Nekem nem értéktelen.
- Biztosíts, hogy nem mondod el, amit közlök.
- Itt a kezem. De ha nem teljesedik?
- Raboddá tehetsz. Megkeresztelhetsz. Eladhatsz. Mindent tehetsz velem.
- Hallgatlak.
- Hát tudd meg, hogy a jelek ma mit mutatnak: Átilla elveszti a csatát.
Ezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy a szava végigborzongatott.
- Lehetetlen! - döbbentem el. - A népet igaz, hogy dögvész tizedeli, de még mindig leírhatatlan sokaság. Átilla sohase vesztett még csatát. És hát az Isten kardjáról megfeledkezel?
Leült a szekér kerekére, és a markába csavarta deres sárga szakállát. Komoran bámult maga elé.
