56
56
Másnap délelőtt csakugyan hívatott a királyné.
Én már akkorra el is készültem. A jó rabtársak szinte versenyeztek, hogy melyikük dolgozzon többet a katalauni ruhám tisztításán. A szíjakat sárga festékkel kenték be. A bársony porát kikefélték. Az aranygombokat ragyogóra dörzsölték. Szakadás ahol volt, megvarrták. Röviden: mikorra fölébredtem a régi szobámban, már akkor tisztítottan hozták a ruhámat.
Az asszonyom is kitett magáért: szép széles gyolcsgallért adott. Mikor azt is fölkapcsoltam, általános vélemény volt a házban, hogy csakis valami bujdosó királyfinak nézhet, aki nem ösmer.
A szép ruhát mindig szerettem. Ez az egy női vonás kiirthatatlan maradt bennem. Ha magamnak kellett is mosnom, de volt mindig fehér ruhám, s illatszert is mindig szereztem, ha egyebet nem, szagos füveket. De soha olyan rangosan nem raktam a lábamat, mint akkor, amikor hosszú távollét után ismét megjelenhettem Emőke előtt.
Valamicskét mégis aggódtam: a képem megváltozott: szakállam nőtt, fekete és bolyhos. A rabok és cselédek azt mondták ugyan, hogy szakállasan formásabb vagyok, de mit mond Emőke? A bajuszomat hegyesre pödörtem. A hajamat azonban nem csombókoltam hunosan: rab vagyok. De ez nem aggasztott: szépen lesimítva omlott a vállamig.
Hát lépek a palotába. Széles karimájú süveg a kezemben, kard az oldalamon, aranysarkantyú a sarumon, cseresznyeszínű nadrág, meggyszínű bársonydolmány, gyolcsgallér, a vállamon ezüstláncon lógó kétaraszos elefántcsont kürt. Valóban nem cseréltem volna ruhát sok kócos királyfival.
Mikor a szolga elrántotta az ajtó kárpitját, úgy is léptem be, mint valami királyfi. A pillantásom végigfutott a nőkön. Voltak valami húszan. Emőke is köztük piros virágú fehér ruhában, a haja hátul egy ágba fonottan, mint azelőtt. Csak épp hogy rápillanthattam. De azzal az egy pillantással is láttam, hogy semmit se változott. Egy kenderszín szőke nőre próbáltak fehér-kék új ruhát. Mikor én beléptem, szinte megrándultak a meglepetéstől.
De én már akkor mélyen meghajoltam, s féltérdemre ereszkedve vártam a királyné megszólítását.
- Teremtő Isten - szólt a királyné a kezét összecsapva -, te vagy-e Zéta? Hogy megijesztesz bennünket!
- Bocsánatot kérek, felséges asszonyom, nincs más ruhám, csak ez, amelyben jöttem. Alázatomat és szolgálatra való készségemet méltózzál megismerni ebben az ijesztő ruhámban is.
- Jer közelebb! No, nézzétek lányok, micsoda nyalka legény lett ez a fiú! Zéta, beszélj nekem sokat! Mindent! Az a hír jött, hogy meghaltál. Megkönnyeztelek.
- Köszönöm, Felség - bókoltam meghatottan. - Ha tudtam volna azokban a nehéz óráimban, megvigasztalódva éreztem volna magamat.
- Beszélj sokat. Mindent, hogy hol jártál, hol éltél. Mért nem jöttél meg a múlt év őszén?
A kerevetre ült, s fél könyékre támaszkodva nézett. De bámult a többi is.
A fehér bőrű, szőke idegen leány a lábához ült, s hidegen vizsgált végig. Emőke hímzett párnát tett maga alá, s háttal a királyné kerevetének támaszkodott. És talán ő is mosolygott. Nem tudom bizonyosan, mert nem mertem ránézni. De éreztem, hogy kedves bámulatuk vagyok.
Nem szoktam elfogódni. Ritka ember az, akinek a tekintete megzavar. De akkor, hogy ismét láthattam Emőkét, s éreztem, hogy a szeme rajtam pihen, alig bírtam megszólalni. Csak álltam előttük: nem tudtam, hol kezdjem.
- Felséges asszonyom - mondottam végre -, nem tudhatom, mi érdekel és mennyi a sok történetből, amelynek tanúja voltam...
- Minden érdekel, minden. Hozzatok neki egy széket, vagy ülj le a szőnyegre. Hiszen ebben a ruhában olyan feszes vagy, mintha újévi köszöntőt akarnál mondani. Dobd a sarokba azt a süveget, és ne ünnepieskedjél.
Én hát leültem közéjük egy alacsony párnaszékre. A süvegemet letettem. Hogy minden szem mosolyogva nézett rám, elmúlt az elfogultságom. Láttam, hogy gyermekek között vagyok - mert a nők, mikor vidámak, mindig gyermekek, tízéves gyermekek. Csak Emőke tekintete nyomott meg édesen.
- Felséges asszonyom - mondottam -, ha rám bízod teljesen az elbeszélést, attól tartok, hogy hosszadalmas leszek és unalmas. Mert a te körödben, felséges asszonyom, úgy érzem magamat, mintha a felhők felett volnék. Parancsold, hol kezdjem.
- Itt a város végén, mikor lóra ültetek. Aztán elmondod az utazást, a csatát és minden hányódásodat.
Egy pajkos szemű hun nő hozzátette:
- És azt a részt mondod el legbővebben, amelyikről hallgatni akarsz.
Nevettek. Csak a fehérbőrű szőke leány maradt komolyan csodálkozó szemű.
Később tudtam meg, hogy a tréfás nő Écska királyné, a szőke leány meg nem ért még hunul: germán nő. A neve Ildikó.
- Hát ott kezdem, ahol parancsolod, felséges asszonyom. Hajnal volt, mikor fölültünk a város szélén, s a főpap megáldott bennünket. Bizony búsak voltunk. Egyikünk se tudta, hogy visszatér-e valaha ebbe a városba vagy pedig, hogy a lelkek országába indul innen. A király is bús volt. Könnyet láttam az ő szemében is.
- Csalódtál - mosolygott Rika asszony -, a király mindig búsnak látszik, és ha sírna is, könny nélkül sírna.
- Lehet - feleltem meghajolva -, lehet, hogy én könnyeztem, s azért láttam mindenkit könnyezőnek.
A tekintetem átfutott Emőke arcán. Nézett reám pillantás nélkül való, gondolkodó nézéssel. Az ő arca is olyan, mint Atilláé: nem tudni mi van belől.
- Nem történt velünk semmi különös az úton. Mentünk a Duna völgyében, míg csak ki nem tavaszodott. A seregek előttünk jártak, és eldúlták a római városokat. Dúltak először Pannóniában, aztán mindenütt a Duna mentén. Az első említésre méltó valami, ami sok gondolatot keltett bennünk, egy posványon való átkelésünkkor történt. Ahogy ott lovagoltunk a lótérdig érő sárban, a nád között, egyszer csak kisuhan a nádasból egy rongyos, sovány vénasszony. A szeme ki van karikásodva. Sovány karjain smaragdszín vizes foszlányok lógnak. Mikorra megkaphatnánk, ott terem a király előtt. Megragadja a lova kantárát, és germánul üvölt:
"Vissza, Átilla! Vissza!"
Elrántják a király elől és ellökdösik. Ő belemerül a mocsáros vízbe és eltűnik a nád között.
A hallgatóságom elsápad. Látom, hogy Emőke is.
- Azután más ilyen baljóslatú jelek is következtek - folytatom. - Egy helyen meg remete ember áll a sziklák között. S mikor a király odaér, fölemeli a két karját és így kiált:
"Tudom, ki vagy. A világ pörölye vagy te! Föld megrendül, ahova lépsz, és a csillagok lehullanak, ahol a kürtödet megfúvod. De tudd meg, hogy ahogyan Isten kibocsátott erre a világra, éppúgy vissza is szólít!"
- Mily ostobák a jósok mindenütt - komolykodott a királyné. - Ég és föld, minden szerencsétlenséget jósolt Átillának, és hát mi lett a vége?
- Én még ma sem tudom, felséges asszonyom. Én ott maradtam a csatatéren.
- Az lett a vége, hogy az ősz utolján hazajött egészségesen, gazdagon. Egy falka királyfit és királyleányt is hozott túszul, hogy a napnyugaton lakó nemzetek hívei maradjanak. Nézd ezt a csodás szép leányt (Ildikóra mutatott). Ezt is napnyugatról hozta. Királyleány és kedves.
S magához ölelte Ildikót, és megcsókolta.
Én aztán elmondtam nekik a csatát. Mikor azt a jelenetet festettem, amint Atilla meztelen karddal a küzdők élére állt, a lélegzetüket is visszafojtva hallgattak, s minden nő szeme ragyogott. De én csak Emőkét bámultam, akinek az arcát addig változatlannak ismertem. Kipirultan, égő szemmel nézett reám. Látszott rajta, hogy az elbeszélésem magával ragadja a lelkét.
Gondoltam, ez a pillanat alkalmas arra, hogy a magam hőstetteiről is beszéljek, de a kárpit megnyílt, és a szolga jelentette, hogy követ érkezett, a királytól.
Mintha villámütés érte volna őket, felszöktek. A királyné is fölkelt.
- Gyászban? - kérdezte aggodalommal.
- Nem, asszonyom, jó hírekkel jött.
- Ereszd be. Hívjátok a tiszttartót. - S megkönnyebbülten lélegzett: - No lám, hogy megijedtünk.
A követ, Igar hun vitéz, portól lepetten lépett a szobába, s térden nyújtotta Atilla levelét.
- Mi hírt hoztál? - kérdezte a királyné. - Rómában vagytok-e már?
- Nem, nagyasszonyom - felelte Igar -, Róma maga jött elénk.
- Nem értelek.
- A római pápa, a keresztény világ legnagyobb ura ünnepi ruhában jött elénk. A király lábához borult: könyörgött, hogy kímélje meg a várost.
- És?
- Jövünk visszafelé.
Rika asszony megrándult.
- Miért kímélte meg? Mért nem ült a birodalom trónusára!
A szeme szikrázott. A termete megnyúlt. Ah, hogy megváltozott az az asszony! Igazán királyné volt. Akkor értettem, hogy Atilla nála acélozza a lelkét.
De ez csak egy pillanat volt: villámlobbanásnál felfedett ismeretlen vidék. Azután a nő a földre nézett, és szinte unatkozón kérdezte:
- Nem állt ellen senki?
- Nem, asszonyom. Ki merne nekünk ellenállni?
- Aéciusz?
- Aéciusz azt híresztelte otthon, hogy a katalauni mezőn ő győzött.
- Ezt már hallottam. De hol van?
- Nem tudjuk. A nagy győző sehol sem látható. Ellenben a legyőzött a világ legnagyobb városát igázza le, és alázza adófizetővé.
- Hát semmi csata nem volt?
- Nem, asszonyom. Amint Akvileját letörtük, az egész Itália mind a lábunkhoz esett. Ezernyi ezer szekér kincset hozunk haza. Megmérhetetlen sok selyem, bársony, edények, képek, arany, ezüst jön, és fiatal raboknak szép nagy serege.
- A csoma?
- Mint tavaly, nagyasszonyom. Vélem, hogy a király azért is nem ment be Rómába.
- De neki nincs baja?
- Nincs, hál' istennek.
- Mondd csak - kérdezte Écska királyné -, milyen ember az a pápa?
- Vén, sovány ember - mosolyodott el a követ -, ráncos orrú, és ijedt képű.
A tiszttartó megérkezett. A királyné bevonult vele és Écskával egy belső szobába, hogy elolvastassa a levelet.
Mink a nagyteremben csendesen voltunk addig. A nők susogtak. Nekem nem volt kivel beszélgetnem. Mikor senki se nézett rám, Emőkét nyeltem a szememmel. Mikor rám nézett valaki, Igaron szemlélődtem. Emőke szólott Igarnak:
- Apám egészséges?
- Egészséges, kisasszonyom.
- Nekünk is hoztál izenetet?
- Csak szóban.
- Elmondhatod nekem?
- Csak annyi, hogy egészséges, és hogy az úrfiaknak éretlen gyümölcsöt ne adjanak.
Emőke a kerevetre ült, és Ildikó nyakát átölelte. Az arcát az arcához szorította.
- Ugye szép ez a leány, Zéta? Láttál-e ennél szebb leányt?
- Láttam, kisasszonyom.
- Ugyan hol?
- A Tisza partján, kisasszonyom. Ott láttam egyszer egyet lóháton, vadgalambszínű ruhában, fátyolosan.
A szeme megrebbent, de az arca egykedvű maradt.
- Szép vagy - kedveskedett Ildikónak -, szép vagy. Érted?
Ildikó elmosolyodva bólogatott:
- Érted: szep fagy.
S nevettek.
