- A város bözsgött, mint a rajzó méhkas. Az utakat mindenfelé locsolták a rabok, és falevéllel, fűvel hintették be. A sátorok előtt férfiak és nők rendezgették az ünneplőjüket. A fehér lovak sörényét, farkát befestették börzsönnyel vagy sárga festékkel. A sátorokat kívülről virágos szőnyegekkel aggatták tele.
Porfellegek, trágyaszag, lombillat, lovak csengőinek csilingelése mindenfelé.
Siettünk, hogy Maksziminosszal idejekorán visszajuthassunk a fővezér palotájába. A fővezér egy szolgája az emeletre vezetett bennünket, egy tágas szobába, amelynek nyitott ablakából leláthattunk a főútra és a királyi palotáig elnyúló térségre - már hát én csak az urak háta mögül.
A nyüzsgés egyre elevenebb. Délfelé a lovasok eltisztultak a főútról, s a helyüket fehér ruhába öltözött nők foglalták el.
A nap már az ég közepén delelt, mikor a királyi palota tornyából erős kürthang rikoltozott alá.
Néhány perc múlván három vágtató lovas porzott fel keletről a főutcán, és megállott a fővezér palotája előtt. A fővezér csakhamar elő is lovagolt.
Arannyal hímzett, könnyű piros mente volt rajta. Süvege is piros. Sastoll elöl rajta. Valami harminc fiatal előkelő hun csoportosult köréje. Köztük öt ifjúnak a süvegén aranykarika ragyogott. A legfiatalabbik tizennégy-tizenöt éves lehetett. Az az egy égszínkék selyemruhába volt öltözve.
- A király fiai - mondta Rusztikiosz.
A vezér megindult velük Atilla elé.
Negyedóra múlván már hallottuk a nép örömzúgását a távolból. Hasonlított az kezdetben a tenger morajlásához, de aztán, hogy nőttön-nőtt, nem tudom semmihez se hasonlítani. Mintha a földnek is szíve volna, és dobogna, zúgna az örömtől.
Akkor már a királyi palotából is elővonult egy különös csoport. Fehér selyemben pompázó asszonyok, hervadtlevél-színű lovakon. A lovak kicsinyek voltak, s minden lovat apród vezetett.
A női lovasok egy fél dió alakú nagy aranyozott réda köré csoportosultak. A rédában királyi hölgy ült: halvány és sovány asszony. Mellette egy tízéves, hosszú hajú fiúcska, fehér selyemben, mint az asszonyok. Csak a süvege kék, égszínkék, talán hogy a haja szőkesége jobban előtessék.
- A főkirályné: Rika asszony - susogta Rusztikiosz -, a gyermek neve: Csaba.
A rédát nyolc fehér ló vonta. Micsoda lovak! Hogy hányták a fejüket, hogy táncolt a lábuk! A réda hátulján egy vigyorgó fekete női rabszolga állt, és pávatollból készült ernyőt tartott a királyné fölé. A kocsi széle körös-körül virág, de még a kerekek küllői is.
Amint megjelentek, a nép mosolyogva kiáltozta:
- Áldás, Csaba! Áldás reád!
Éljen helyett áldás a szó a hunoknál, csak az idegenek vivátoztak náluk.
A kis Csaba mosolyogva intett mindenfelé a süvegével.
Később hallottam, hogy miért tüntetik ki annyira azt az egy királyfit. Hát azért, mert annak a születésekor a papok azt jósolták, hogy a hun nép Atilla halála után széthull. Mint szélben a polyva. De az a királyfi mégis megmenti majd a nemzetet. A jóslatot nemigen hitték, de azért a kis királyfi kedves volt mindenki szemének.
A királyné mellett lovagló tündérek között megismerem Emőkét. Repülj, szívem, a mennyországba! Hát repül is, ott repes mellette, míg csak meg nem gyorsul a réda. Csakhamar eltűnik ez az álomképcsoport.
De íme, előföllegzik a királyi násznép úti pora. Napsütésben gomolygó aranyköd. Legelőször is kilovagol belőle egy kunkorgós bajuszú, zászlós vitéz. A zászló nagy, fehér. Rajta arannyal hímzett sas röpköd. Hun nyelven: kurul. De turulnak is mondják.
Következik egy gyalogzenekar: vérszínpiros a ruhájuk. Hangszerük fából való tárogató és dob meg különféle csontból való sípok, két nagy rézcsincsa, egynéhány csengős bot, apró ezüstcsengők rajtuk.
A muzsikusok százan is vannak. Az egyik dobosuk szerecsen. A többi zenész se lapos orrú hun. Lehet különben, hogy hunok, csakhogy a muzsikus hunokat talán gyermekkoruktól kezdve nevelik a zenére, s azért nem lapítják be az orrukat.
A hun zene különös a római fülnek, de jól lehet rá lépni. Annyiszor hallottam az ünnepi utcai melódiájukat, hogy nem nehéz lekótáznom. Hát ez az:
A zenészek mellett az öt-tíz éves rabgyerkőcök nagy raja ugrál, ficánkol, ujjong a zene örömére. Egyik még kereket is hány közbe-közbe.
A zenészek nyomán aranytól és ezüsttől ragyogó lovasok jelennek meg. Valamennyinek a süvegénél araszos zöld gallyacska és gyöngyvirág vagy tulipán.
A nép mind a főútra tolong. Az első sorban a hun leányok és hun asszonyok állnak. A sok leány csupa fehér fátyol. A fátyolok alól előcsillog az aranylánc, aranyfüggő, arany karperec, arany mellboglár, gyémánt homlokcsillag. A fiatal asszonyok fején aranypillangós női süveg. Azokon is annyi az arany, hogy káprázat!
- Áldás! - közeledik s nőttön-nő az öröm hangviharja.
Atilla nagy fehér paripája léptet elő, büszke nyakát hányva, mintha tudná, kit visz. Mellette lovagol jobbról a kis Csaba királyfi, balról a fővezér. Mögöttük a királyfiak. Utánuk vonul be az asszonyhad. Rika királyné aranyozott rédájában az új menyecske. Az arcát nem látni, oly sűrűn befátyolozta. Csak a fején zöldellő koszorú jegyzi, hogy ő a legújabb. A rózsalevélből csinált koszorún mogyorónyi gyémántok csillognak.
A rédát a királynék és udvari hölgyek rajozzák körül. Most már nincs az arcukon fátyol. Emőkét ismét megismerem köztük. Milyen szép, milyen méltóságos! A lovat egy apród vezeti. A fátyolát ő is hátravetette, s beletűzte a végét aranyos övébe.
A fátyol nagy divat náluk, és énnekem is tetszik.
A nők minden ünnepi alkalommal fehérbe öltöznek. Az erőkelő nők hétköznap is.
Mikor Atilla odaért a nők sorához, a sok asszony, a sok leány valami hun dalba kezdett. Ennyi nőt egyszerre énekelni sohase hallottam. Ha nem láttam volna őket, azt hittem volna, hogy meghasadt a menny, s az angyalok millióinak kara hangzik le a földre.
A fővezér háza előtt lombokból összeválogatott széles ernyő alatt álltak a hun vezérek asszonynépei s az öregmamák. Egy csúnya, kövér vénasszony mérgesen nézett reám, nem tudom, miért.
Amint Atilla közeledett, azok is eléje indultak, s az út közepén csoportosultak össze.
A fővezér felesége tálat tartott a kezében, s egy másik asszony serleget.
Mikor Atilla hozzájuk érkezett, a süvegéhez emelte a kezét, és üdvözletet intett nekik.
De akkor is szimpla szürke ruhába volt öltözve, csak a süvege volt tornyosabb a többinél, s valami különös, nagy gyémántos forgó villogott rajta. No meg a paripájának a szerszáma volt csupa tündöklő ékkő, gyöngy, rubin, zafír, smaragd - a szivárvány minden megkövült színe.
A tálat és serleget ezüstasztalkára tették, és két apród fölnyújtotta Atillának. A király kivett egy falat ételt. Én bizony nem láttam jól, hogy kenyér volt-e vagy hús. Valami jelentősége volt annak az egy falat ételnek és egy korty italnak. Talán azt mondták vele, hogy a hazatérőnek az itthon való étel és ital a legkedvesebb.
Minden arc mosolygott, minden szem ragyogott. Csak Atilla arca márványos, vértelen. Az éneklő leánycsoport eközben fölgyülekezett Atilla és a királynék csoportja köré. Emőke is mosolygott. Nem nézett reám, nem is láthatott volna a ház előtt álló hársfától, de hogy ő mosolygott, nekem is vidámság szállta meg a szívemet: én is mosolyogtam.
Abban a pillanatban szerettem Atillát, a hun népet, a lószagot, az ünnepet, a napot, a földet. Szerettem volna megcsókolni mindenkit, még a lovakat is!
Aztán Atilla továbbhaladt, s utána húzódott a hosszú nászsereg is. Minden lovon színes fátyolok, minden süvegen virág.
Csáthék visszavonultak a palotába, és az erkélyről gyönyörködtek tovább a néphullámzásban. Mi még ott maradtunk. Néztük, hogyan kísérik be Atillát a nők és testőrök a zászlókkal díszített palotába, s hogyan ujjong és éljenez a nép, s azután hogyan marad ott a palota körül a nagy embersokaság. A nők ott zengték tovább az éneküket. Hasonlított az a jelenet ahhoz, mikor a méhek rajzás után a kason belül és a kason kívül mozdulatlanul állanak, és csak a szárnyukat rezgetik. Ember és állat oly egy az érzésben!
Később, hogy a népsokaság összekeveredett, egy sovány, vén szerecsen keltett nagy vidámságot. Tarkára festett öszvéren nyargalászott fel-alá a nép között, közben széles fakarddal hadonászott maga körül, és különféle nyelven rikoltozott.
- A király bolondja - mondotta Rusztikiosz -, Cerkó a neve.
Már jól elmúlt dél, mikor a fővezér hozzánk küldötte Csáthot, hogy az uraink üljenek az asztalhoz. Ő maga aligha lehet velünk az ebéden, mert jelentést kell mondania Atillának a hadjáratról és a fia balesetéről, hanem ott lesz a felesége meg a családja.
- És ott leszek én is - mondotta Csáth.
Vajon Emőke is ott lesz-e?
A szívem elszorult. Az uramra néztem, hogy maga mögé rendel-e. Örömebédeken mögötte kellett állnom, és ő római szokás szerint a hajamba törülte időnként a kezét.
Irgalom Istene, ha most is odarendel! Hogy mondhassam neki: "Uram, most az egyszer ments fel!" Nem mondhatom, mert hiszen minden úrnak a szolgája a fő dísze a nyilvánosság előtt.
Priszkosz, mintha megértette volna az aggodalmamat, magához intett:
- Egy óra múlva hozz föl egy tál datolyát a legszebbik ezüsttálban. Hozd be az ajtón, s állj meg vele ott, ahol Maksziminosz úr ül. Ő veszi el majd tőled.
Tehát nem szolgáltat velem!
A datolyát hamar összerendeztem. Szépen leraktam babérlevelekre, s középre néhány kis virágot illesztettem. Azután nekiálltam: víz, fésű, illatkenőcs! Bekentem a hajamat az uram finom nárduszával, és középen kétfelé választottam, mint a szabad emberek szokták. Inkább szidjon meg az uram a kenőcsért, mintsem hogy beletörölje a hajamba az ujjait.
Mikor a homokóra az egy felé pergett, fölfogtam a kis tálat, és vittem az emeletre.
Az ebédlő ajtaja nyitva volt. Pecsenyeszag áramlott ki rajta. Ültek ott valami húszan. Az asztalfőn a fővezér neje, egy ékszertől csillogó, májfoltos arcú asszony. Mellette jobbról Maksziminosz, balról az én uram, aztán nők és férfiak vegyesen. Emőke is!
Egy minutumig csak álltam az ajtó mellett: vártam, hogy az uram meglásson. Közben Emőkére is rászemlélődtem. Ült egy szeplős leány mellett, aki hunyorgó szemmel fecsegett neki valamit. Emőke gyöngyházas késsel munkált egy csibecombon. Komoly volt. Nem tudom, miért.