2
2
A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehér szakállú és nagy hajú zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy, keresztes végű botjával vitézül nem hadonászna maga körül.
Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy, bozontos kutyák mindegyre szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy L alakban megszögellő sövénynek, és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön, és megszabadítja az ostromtól.
Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba vágtató öt magyar vitézre fordul. Egy piros köpenyeges, szőke dalia lovagol elöl. Darutoll a süvegén. Előtte a nyergen keresztbe fektetett puska. Könnyű, meggyszín zekéje alól páncéling csillog. Mögötte négy másik vitéz. Hogy beérkeznek a faluba, jobbra-balra forgatják a fejüket, mintha valami csoda volna annak a falunak minden háza.
A Cecey kapuja előtt egy dárdás parasztember ült. Kövön ült, és szunyókált. A robogásra fölhorkant az álmából. Sietve kitárta a kapu másik szárnyát is, és a lovagok beugrattak a hídon át az udvarra.
Cecey ott gubbaszkodott a szérű árnyékán, mint valami vén sas. Néhány jobbágya nyírt ott birkát. A kezükben olló, az oldalukon kard. Ilyen világ volt akkor Magyarországon!
Cecey meglátta a vitézeket. Fölkelt, és eléjük baktatott. Furcsa járása volt az öregúrnak: az egyik lába nem hajlott térdben, a másik nem hajlott bokában. De hogy is hajlott volna, mikor fából volt mind a kettő. És a jobb keze is hiányzott: a vászonzeke ujja csak lötyögött a csuklóján.
A darutollas vitéz leugrott a lóról, és a lova kantárát az egyik közvitéznek dobta. Ceceyhez sietett.
- Dobó István vagyok - mondotta a süvegét levéve, bokáját összeütve.
Hosszú, csontos legény, de csupa erő minden mozdulata. S a szeme hegyesen néző, erős szürke szem.
Cecey hátradugta a kezét.
- Kinek a hadában szolgálsz?
- Most a Török Bálintéban.
- Eszerint Ferdinánd híve vagy. Isten hozott, ecsém.
S kezet nyújtott neki. Egy pillantással végignézte a paripáját, másik pillantással a kardját.
- Hát mi szél hordoz erre?
- Mink bizony, bátyám, Palotáról jövünk.
- A Móré várából?
- Nem a Móré vára az már.
- Hát?
- Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.
Az öreg falábú elbámult.
- Lerontottátok?
- Földig.
- Hála Istennek. No, gyere be a hűvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd csak, anyjuk, vendégünk érkezett.
- Lerontottátok! - kiáltott újból elbámulva.
A kis, kövér úriasszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazított az árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.
- Hogy is hívnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?
- Dobó István.
- Dobó Pista - szólt Cecey, bemutatva az ifjút a feleségének.
Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s egyben a papért is futtatott.
- Mielőtt leülnénk, bátyám - mondotta Dobó -, meg kell kérdeznem, hogy nincs-e itt Móré. Mert én őt keresem.
- Nem láttam a gézengúz haramiáját. De ne is lássam, csak az akasztófán.
Dobó a fejét csóválta.
- Akkor rossz nyomon járunk.
Aztán vizet kért.
- Hát várj, mindjárt hozzák a bort - mondotta Cecey.
- Vizet iszok, ha szomjazok - felelte Dobó.
S fölfogta a nagy csöcsös korsót, és a szájához emelte.
- Megengedi, bátyám, hogy estig itt pihenjek? - kérdezte a víz után szakadó, jóízű sóhajtással.
- De el sem eresztelek egynéhány napig! Hova gondolsz!
- Köszönöm. Nincs most farsang. Este továbbmegyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni. Kutya meleg ez ilyen időben, ha csupa lyukból varrták is.
Míg Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok is.
- Te a baráttól jössz! - szólalt rá Cecey, a fejét fölemelve.
- Attól - felelte bámulva a zarándok. - Honnan tetszik tudni?
- Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borzzsírtól fehér, azt az első szempillantással megösmertem.
- Igaz - felelte az ember.
- Ebből látom, hogy messziről jössz hozzám.
- Az is igaz.
- Nekem pedig messze földről nemigen izenget más, csak a sajóládi gvárdián, aki atyámfia.
- Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.
- Azt is tudom, üsse meg a mennykő a gazdájával együtt. Hogy hívnak?
- Varsányi Imrének.
- Hány esztendős vagy?
- Harminc.
- No, hát lássuk: mi hírt hoztál?
A zarándok leült a földre, és a csuhája bélését bontogatta.
- Istentelen melegség van erre - dünnyögött jókedvűen. - Oszt annyi a török, mint a légy.
- A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No, hova a pokolba varrtad úgy azt a levelet?
Varsányi elővonta végre a kis, vörös pecsétes levelet, és átadta.
- Adjatok enni-innivalót ennek az embernek, meg szállást is - szólt Cecey a feleségének.
És feltörte a pecsétet. Kibontotta a levelet.
- Az - szólt a levélbe belehunyorítva -, a barát írása. Tiszta, mint a nyomtatás, de igen apró. Én ugyan el nem olvasom.
A zarándok beljebb ült a diófának az árnyékában.
- Bizonyosan jót írt pedig - mondotta. - Mert nem noszított, hogy siessek. Mikor nagy pöcsétes levelet küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kis pöcsétes; nem ország dolga.
S hogy ily bölcsen megkülönböztette a leveleket, elégedett arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.
Az asszony is a kezébe vette a levelet. Nézte alul, felül, s nézte a széttöredezett pecsétet. A zarándokhoz fordult:
- Egészséges a Gyuri bácsi?
A zarándok sajtot evett. Nagyot nyelt.
- Nem beteg az soha.
Egy bikafejű, vállas és erős, vén pap fordult be a kapun. A jövevény felállott, és kezet akart neki csókolni.
- Pápista vagy, vagy újhitű? - kérdezte a pap.
És mellközépig érő fehér szakállát simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.
- Pápista vagyok - felelte a zarándok.
A pap akkor elfogadta a kézcsókot.
Bementek a szobába. Ott a pap az ablakhoz állott, és magyarul olvasta a deák levelet:
- Kedves sógorom...
Különös, tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében. De azért akik megszokták, értették a beszédét.
Folytatta:
- és kedves Juliska! Istentől jó egészséget és zavartalan életet kívánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti, fut, ki a Felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben vagytok, szerelmesim, és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek magatokat. Beszéltem őfelségével, hogy térítse meg a károtokat.
- Ne olvasd tovább - pattant fel Cecey -, ebnek kell eb kegyelme!
- Csöndesen, kedvesem - csillapította az asszony. - György okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa végig kegyelmed a levelet.
A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:
- A király ugyan nem adhatja vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad közelében...
- Hagyd abba, hagyd abba, Bálint! - szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.
- Már más következik - felelt a pap.
És olvasott tovább:
- De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség...
- Belém, belém - kiáltotta az asztalra csapva Cecey -, sem ezen, sem a másvilágon! Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel!
A pap tovább olvasott:
- Itt Budán az én kis házam üresen áll, és mi nemsokára Nagyváradra költözünk. Csak egy íjgyártó lakik benne az alsóházban. A felházi három szoba üres.
- Nem kell! - kiáltott Cecey fölkelve. - A Zápolya pénzén vetted, barát! Dűljön össze, ha belemegyek!
- Tudod is te, hogy azon vette! - szólt a pap bosszúsan. - Hátha örökség?
De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a szobából, és végigkopogott a tornácon.
A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott előtte haragos peckesen.
- Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit írt, annyi, mintha nem írt volna semmit se.
- Hát nem viszek levelet?
- Nem.
Azzal tovább-baktatott, ki a szérűre. Föl és alá topogott a napon. Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan mormogta:
- A fejem még nem fa!
A parasztok buzgóbban nyírták a birkát.
A kutyák is távolabb húzódtak. Még a ház is mintha lejjebb csúszott volna a parton.
Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.
- És ha nem örökség is - mondotta -, munkájából való szerzeménye a barátnak. Annak adja, akinek akarja. Hát Péternek adja. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol benne a király se.
Dobó kilépett a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is visszatért, és ráhörkent a papra:
- Te pap, te megfordultál! Te még utóbb beszegődsz Jánoshoz zászlótartónak.
- Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet! - mordult vissza a pap.
- Te beállsz hóhérnak! - rikácsolt Cecey
- Te meg németnek! - bőszült fel a pap.
- Hóhér!
- Német!
- Sintér!
- Hazaáruló!
A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra ordítozott. Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztania.
- Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket - mondotta nyugtalanul -, vagy inkább vesszenek össze a törökkel.
- Nem érted te ezt, öcsém - felelt Cecey a székre zöttyenve -, ennek a papnak a nyelvét vágatta le Szapolyai, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem bolond ez, hogy a maradék nyelvével Szapolyait védi?
- Ha csak az én ellenségem volna - felelt a pap is megcsöndesült hangon -, régen megbocsátottam volna neki. De azért még így is azt mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, hogysem a német.
- De biz inkább a német, mintsem hogy a török! - kiáltott ismét Cecey.
Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon:
- Jónak egyik se jó, az igaz. Várnunk kell valameddig, hogy állít-e a német erőt a török ellen. Meg hogy csakugyan el akarja-e János adni az országot a töröknek.
- Eladta az már, öcsém, régen!
- Nem hiszem - felelte Dobó -, neki sohase kellett a török, neki csak a korona kellett.
Az asszony egy tál rántott csirkét tett az asztalra. Az illatos, piros sült csirke láttára eltűnt a méreg vörössége a két öreg arcáról.
- Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém... - mondotta Cecey jókedvvel. - Hány esztendős vagy?
- Harmincegy - felelte Dobó -, bizony maholnap engemet se mond senki fiatalnak.
- Míg az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem házasodtál meg?
- Nem értem rá - felelte Dobó. - Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig hadban vagyok.
- Hát így jó. Így él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém, Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólított. Aztán végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.
Fölvette a színig töltött ónpoharat, és szólt jókedvűen:
- Isten szeresse a magyart, és téged, öcsém, kiválóképpen. Adjon győzelmet a kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. Tudsz-e sakkozni?
- Nem tudok - felelte Dobó, elmosolyodva ezen a gondolatszökemlésen.
És kiürítette a poharát. Jó erős veresbor volt. Gondolta magában: most már értem, mitől olyan mérges ez a két öregúr.
- No, nem is leszel akkor jó hadvezér - mondotta Cecey.
- Nem, ha keletiesen harcolnánk: sereg sereg ellen. Mink csak magyarosan harcolunk: ember ember ellen. Erre pedig a sakktábla nem tanít.
- Eszerint mégis tudsz.
- Nem, csak éppen ismerem a játékot.
- Nohát, ha majd tudsz, másképpen ítélsz róla. Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét.
- Kegyelmetek talán mindig sakkoznak itthon?
- Mink? Soha. Két tüzes embernek nem szabad összeülnie sakkra. Ha sakkoznánk, összevesznénk rajta. Márpedig, öcsém, mink együtt tollasodtunk fel az öreggel, együtt éltünk, együtt harcoltunk.
- Együtt is fogunk meghalni - fejezte be a pap bólogatva.
S a két öreg barátságosan nézett egymásra, és összekoccintotta a poharát.
- De nini - szólt Cecey a bajuszát megtörülve -, mégis derék ember az a Ferdinánd, hogy azt a róka Mórét kiugratta a várából.
- Nemcsak Ferdinánd. A két király közösen. Kettejük hada volt. Sokallták már a gazságait, mert utóbb már a sírokat is felforgatta.
- De mégiscsak Ferdinánd küzdött jobban ellene.
- Nem: inkább János. Ferdinánd csak Török Bálintnak izent, hogy segítsen Jánosnak, meg ötven bányászt küldött.
- Faldöntésre?
- Arra. Török had is volt velünk valamelyes.
- Persze, a János zászlaja alatt.
- Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segítséget! Mindig rabolva mennek hazafelé.
- Azok a disznó akindzsik!
- Azok.
- Könnyen elbántatok avval a várral?
- Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az. Faldöntő ágyút nem hozott egyik fél se. A sugárágyú meg mit ér?
- Jártam ottan - szólalt meg a pap -, sziklavár az, nem palánk. Hát nem adták meg a várat?
- Nem. Neki kellett állítanunk az ötven bányászt a sziklának. Nagy és nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és a vasrudak egy-egy lökésre alig egyujjnyit vertek a sziklaoldalba. De végre is sok kéznek még a kő is enged.
- Felrobbantottátok?
- Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett azalatt a gonosz róka? Összehítta a vár népét, és biztatta őket, hogy csak tartsák a várat keményen, ő kioson, és elfut segítségért. - Jó - felelték azok -, de mi a biztosíték, hogy vissza is térsz? - Itt marad mind a két gyermekem - felelte a lator - és minden arany -, ezüstmarhám, mit kívántok többet? - És leereszkedett a kötélen a vár faláról. Elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem láttuk. Mikor aztán a nap fölkelt, és se fehér zászló, se követ, se kapunyitás, felrobbantottuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Hegyeket rázó dördülés volt. A falak ott leomlottak. Mink meg be a várba! A vitézeink olyan dühösek voltak, hogy Mórénak minden emberét leöldösték.
- A gyerekeit is?
- Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna fiú. Azóta ott vannak János királynál.
- Hát ti most Mórét keresitek?
- Csak egyet kanyarodtunk erre Móréért ezzel a négy emberemmel. Mert útközben egy csősszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált. Azt mondta, hogy erre, Pécs felé tartott.
- Te Magda - szólt hátrafordulva az asszony az udvaron súroló cselédnek -, merre van Vicuska?
- Nem láttam - feleli a leány. - Ebéd után a kertben játszott.
- Szaladj csak, keresd meg!
- Az én kisleányom - magyarázta Cecey Dobónak. - Vénségemre ajándékozott meg az Isten vele. Majd meglátod, milyen kis Tündér Ilona.
- Fia nincsen, bátyám?
- Nincsen - felelte szomorúan Cecey. - Hiszen ha fiam volna, öcsém, még a kezem is kinőne, mint a ráké.
Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogyis volt rá gondjuk. Mind ott talált dolgot az udvaron. A vitézek a bajuszukat pödörgették. A lányok a szoknyájukat hedergették. Úgy mulattak, mintha valamennyi vitéz mind leánynézőbe jött volna Ceceyhez.
Csakhamar tűvé tesznek mindent a ház körül. Megkutatnak minden bokrot, minden játszóhelyet a faluban. Hol van Kató néne? Ő vigyázott rája. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluból a gyerek. Ki látta? Senki se látta. Egy fiúcska a kert mögött beszélt vele délután. Ki ment el a kert mögött délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja lovát vitte fűre. De hát hol a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan kiment a lóval az erdőbe. Ó, gyermeki meggondolatlanság! Hányszor megmondták neki, hogy a szedresen túl ne menjen a lóval!
Összekutatták a falu körül az erdőt. Már Dobóék is segítenek. Megnéznek minden fát, minden cserjét, árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg Katóra ráakadtak az erdőben. Az is keresett már régen, s rekedtté kiabálta a torkát azóta.
Végre estefelé az egyik cseléd megáll, és nagyot kiált:
- Megvannak!
- No, hál' istennek! Hol vannak?
- A ruhájuk itt van!
A ruhájuk, bizony csak a ruhájuk: a patyolatingecske, piros karmazsincipőcske, sárga tafotaszoknyácska, meg a Gergő gyerek inge, gatyája, kalapja. Látszik, hogy fürödtek. A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fövényben. A nagyobbik láb, amelyiknek széjjel vannak nyílva az ujjai, az a Gergő gyereké. A kisebbik lábnyom a Vicuskáé.
Bizonyosan belefulladtak valahol a vízbe.
