11
11
Egy májusi délután három bársonyruhás olasz ifjú s két rövid szoknyás olasz leány jelent meg a Héttorony kapuja előtt. Az egyik ifjúnál koboz volt, az egyik leánynál is. A másik leány tamburint tartott a hóna alatt.
Az őr az árnyékon félálmosan álldogált, s talán el is aludt volna álltában, ha időnkint katonák nem járnak a kapu alatt.
Hogy az idegeneket meglátta, eléjük nyújtotta a lándzsáját.
- Mit akartok?
- Olasz énekesek vagyunk - felelte az egyik. - A várnaggyal szeretnénk beszélni.
- Nem lehet.
- De nekünk kell.
- Nem lehet!
- Miért nem lehet?
- Meghagyta, hogy idegent ne bocsássak hozzá. Sok a dolga. Hurcolkodik.
Valami hat katona állt és guggolt a fal árnyékában. Öreg cigányasszony jósolt ott nekik rostán rázott tarkababból.
Az egyik leány, a kisebbik, bátran odalépett, és megszólította a cigányasszonyt:
- Láláká. Az őr nem akar beereszteni. Küldj be valakit Veli béghez, hogy ajándékot hoztunk.
A cigányasszony éppen valami érdekes jóslatnál tartott. Öt csoportba osztotta a babot, és csevegett a katonának:
- Most vetődött a szerencséd képe, de nem mondom el addig, míg be nem mégy a béghez, és meg nem jelented neki, hogy olaszok vannak itt: ajándékot hoztak.
A megszólítottnak már vörös volt a képe a kíváncsiságtól. Egyet vakarintott a tarkóján, aztán fölkelt és besietett.
Nem telt belé tíz perc, újra megjelent a kapuban. Intett az olaszoknak:
- Kövessetek.
S megindult az olaszok előtt. Átvezette őket egynéhány folyosón, majd egy kerten a malom mellett, majd újból egy másik kerten, amely óriás levelű salátával volt tele.
A katona leszakított egy fej salátát, s azon nyersen levelezni kezdte. Megkínálta vele a leányokat is:
- Egyetek maruját.
A cigányleány elfogadott egy levelet, s odakínálta a társának.
- Nem kell; köszönöm, Cserhán.
- De egyél! Jó.
- Tudom, hogy jó, de mink nem így szoktuk.
- Hát hogyan? Sóval?
- Sóval, de főképpen rántott csirkével.
Az egyik olasz tolmácsolta mindig a beszédüket, s mivelhogy a két leány mindig beszélgetett, s néhányszor a tolmács elfordult, a leány mindig megszólította:
- Gergely, mit mond Cserhán?
Két magas fal között volt az a kert.
Kettős vár. Két torony a közepén külön fallal van összekötve.
- A tornyok is kettősek belől - magyarázta Gergelynek a cigányleány. - Egy katona beszélte egyszer a kocsmában, ahol az éjjel háltunk, hogy ezek a tornyok tömve vannak arannyal, ezüsttel. Ő már söpört ottan, s benézett a kulcslyukon.
- Azért őrzi ezt annyi katona - felelte búsan Jancsi.
A fiú különben izgatott volt. Hol elpirult, hol elsápadt, s mindenfelé nézett, hallgatódzott.
Elérték a bég hajlékát. Nem is volt több ház belől a fal mentén, csak a sok vastag ágyú; minden ötven lépésre egy. Mellettük a rozsdás golyók gúlába rakottan.
A bég udvara tele volt ládával meg egy piros vászonból készült sátor részeivel. Fegyverek, tábori bútorok és szőnyegek hevertek szanaszéjjel a kavicson meg a gondozott virágágyakon. Aki innen elmegy, bizonyára nem találkozik azzal, aki a helyébe költözik.
Tíz-tizenöt katona rakodott a ládákba.
A bég ott állt közöttük, és ő is salátát evett nyersen, rántott csirke nélkül.
Félrehívta az olaszokat a bástyafal mentén. Egy kifelé néző, vastag ágyúnak a kerekére ült, s ott salátozott tovább.
- No, mit akartok? - kérdezte jókedvűen.
Gergely előállt. A kalapját a kezében tartva szólott törökül:
- Uram, mink olasz énekesek vagyunk. Az éjjel itt halásztunk a vár alatt. Tudod, uram, szegények vagyunk, hát esténkint halásznunk kell. Hanem az éjjel nemcsak halat fogtunk. Ahogy kihúzzuk a hálót, valami megcsillanik benne. Nézzük, micsoda, hát egy gyönyörű aranytányér.
- Mi a manó!
- Az, uram. Nézd, itt van, láttál-e valaha szebbet ennél?
A kebelébe nyúlt, és egy kis aranytányért vett elő, amelynek a közepén remekül kivert görög istenalakok domborodtak.
- Masallah! - rebegte a bég.
S a szeme a gyönyörűségtől elmeredt.
- Magunk se láttunk ehhez hasonlót - folytatta Gergely. - Azon gondolkoztunk, hogy mihez fogjunk vele. Ha eladjuk, ránk fogják, hogy loptuk, s isten tudja, micsoda bajba kerülünk! Ha nem adjuk el, mit ér annak a tányér, akinek nincs mit ennie belőle?
A bég ide-oda forgatta a tányért, s meg is emelgette.
- No, és miért hoztátok éppen nekem?
- Éppen azt akarom elmondani, nagyságos uram. Ahogy ott tűnődtünk, eszünkbe jut, hogy raboskodik itt a Héttoronyban egy jótevőnk, valami magyar úr. Kicsikoromban én az öcsémmel együtt rabja voltam annak az úrnak.
- És jól bánt veletek?
- Tanított bennünket, és úgy szeretett, mint a saját fiait. Hát arra gondoltunk, hogy megkérünk téged: engedd meg, hogy danolhassunk neki egyet.
- Hát ezért hoztátok nekem a tányérat?
- Ezért.
- És jól tudtok danolni? Hát danoljatok egyet.
Az öt olasz mindjárt körbe áll. Ketten megpendítik a kobozt, s egyszeriben rákezdik:
Mamma,
Mamma,
Ora muoio,
Ora muoio!
Desio tal cosa
Che all orto ci sta.
Mamma,
Ora muoio,
Ora muoio!
Desio tal cosa
Che all orto ci sta.
A két leány dala: mint két hegedűhang. Gergelyé, Jancsié: mint két fuvola. Mekcseyé: mint valami gordonka.
A bég abbahagyta a salátaevést is, tányérbámulást is, szinte lehetett látni, hogy nől a füle.
- Angyalok vagytok ti, vagy dzsinnek? - kiáltotta bámulva.
Az énekesek felelet helyett víg táncdalba kezdtek. A cigányleány kiperdült a középre, és a tamburint zörgetve irgett-forgott a bég előtt.
A bég fölkelt.
- Elnéznélek benneteket három nap, három éjjel. De nekem holnap reggel Magyarországba kell indulnom. Csatlakozzatok hozzám. Akár itt csatlakoztok hozzám, akár az úton, én, amíg velem lesztek, jól tartalak benneteket. Pénzt is adok. Soha többé semmi gondotok nem lesz az életben.
Az öt olasz kérdőn pillantott össze.
- Uram - mondotta Gergely -, ezen tanácskoznunk kell. De előbb, ha megengeded, amit kértünk...
- Szívesen. De kihez is akartok ti menni?
- Török Bálint úrhoz.
A bég kedvetlenül terjesztette a tenyerét maga elé.
- Törökhöz? Bajos. Ő most a mázsásban van.
- Micsoda mázsásban? - kérdezte Gergely.
- Hát - felelte bosszúsan a bég -, gorombán bánt a főmuftival.
A bég mindazonáltal teljesítette az olaszok kívánságát. Rábízta őket egy katonájára, s megparancsolta a katonának, hogy Bálint urat - ha van kedve, ha nincs - ki kell tenni az udvarra, mert az olaszok dalolni akarnak neki.
A belső vár kapuja is megnyílt. Annak az udvara már alig nagyobb a pesti Erzsébet térnél. A két sakkozó akkor is ott ült a platánfa alatt. Móré is ott nézte a játékosokat, sőt Maylád is ott lebzselt, és a herceg bosszúságára bele-beleszólt a játékba.
Csak éppen a mázsás bilincs cserélt gazdát.
Az öt olaszt megállították a kapuban, míg Bálint urat elővezetik. Kihozták a ketrecből. Két katona a bilincsét emelte, hogy járhasson. Kitettek egy kemény faszéket az udvar közepére, arra ültették Bálint urat. Még szép, hogy az árnyékba tették. Ott aztán megülhetett az öreg. De nem is tudott volna megmozdulni a karnyi vastag vasláncban.
Hát ült. Nem tudta, miért ültették oda. A nyári kendervászon ruhája volt rajta. A fején nem volt süveg, csak a sörénnyé nőtt, nagy, fehér haja. Két kezét a bilincs lehúzta a szék két oldalára. Ötven fontot nyomott az a két bilincs. Erőtlen, öreg karjai nem bírták emelni. És sápadt volt az arca és szenvedő.
- Jöhettek - mondta a katona az énekeseknek.
Jönnek is a kapuból. Megállnak sorjában egymás mellett, alig ötlépésnyire Bálint úr előtt.
A sakkozók is abbahagyják a játékot. Mi lesz itt? Hiszen ez pompás mulatság: olasz énekesek a Héttoronyban! Odasorakoznak Bálint úr mögé, és várják a dalt s különösen a két leány táncát.
- A fiatalabbik nem olasz - véli a herceg.
- Száz közül is megismerni, hogy cigány - felelte Maylád.
- Hanem a többi az olasz.
Véletlenül csakugyan barnák voltak valamennyien. Mekcsey a legvállasabb, Gergely a legnyúlánkabb, Jancsi a legfeketébb szemű. Éva dióolajjal volt megbarnítva. A haját frígiai piros sapka takarta, mint valamennyiét.
Az öt olasz csak állt.
- No, énekeljetek hát - mondotta a katona.
Hanem biz azok csak álltak, merőn és halaványan.
A legfiatalabb olasz arcán végigcsordult a könny. A másikén is.
- Daloljatok hát, ebadta komédiásai! - szólt rájuk a török.
A legfiatalabb erre előretántorodott: odaomlott a láncokon ülő rab elé, és átölelte a lábát:
- Apám! Édesapám!
