6
6
Az öt magyar lovas ezalatt tovaszáguldott a konstantinápolyi országúton. A robbanás az ő lovaikat is megvadította, de biz ők nemigen bánták. Annál jobban repültek. Egyik a másikat előzgette a veszett rohanásban, s az útonjárók már messziről kitértek nekik. El nem tudták gondolni, hogy versenyt futnak-e, vagy hogy üldözik őket.
De hogyan került közéjük Cecey Éva?
Azon az ünnepi estén, mikor Gergellyel találkozott, fölébredt benne a régi érzés: hogy egy ő Gergellyel. Gondolt ő előbb is rá, de hogy mindenfelől kényszerítették, nem bírt szabadulni. Gergelynek se háza, se földje, se maga asztala; gyámság alá kötött, fiatal legény. Még csak levelezniük se lehet. Kezdett meghajolni a sorsának.
De Gergely megjelenése minden más erőt lerontott.
A nő a szívével gondolkodik. Évának azt mondta a szíve: Ez a te igazi párod! Ha az egész világ ellene beszél is, neki vagy teremtve!
És ő kitépte magát az okoskodásokból, és követte azt a belső szót, amely hatalmasabb volt a királyné szavánál, hatalmasabb az anyja szavánál is.
A Gyalui-havasokon át menekültek, s a reggeli napfény már az Aranyos vize mellett sütött rájuk.
Az erdő új lombok halvány zöldjében pompázott. Mindenfelé az ibolya nyílt, s a völgyben a pimpó, pitypang és kikirics virága sárgállt mindenfelé. A levegő fenyvesek balzsamával teljes.
- Most értem, miért nevezik ezt a patakot Aranyosnak - mondotta Gergely. - Nézd, Éva, mintha arannyal volna behintve a partja mindenfelé. De te gondolkodol. Nem bántad meg, ugye, hogy velem jöttél?
- Nem - felelte Éva. - Csak valami búsít.
S fiatal, üde arca szomorú volt, a szeme komoly.
- Az - folytatta -, hogy én mégiscsak leány vagyok, és azt gondolom, erkölcstelen az én cselekedetem. Te ma örülsz annak, hogy a szívem sugallatát követtem, de talán évek múlva, talán öregségünkben eszedbe jut, hogy nem a templomból vezettél ki engem, hanem egy vacsorázószobából.
Mekcsey elöl haladt az oláh paraszttal, aki kalauzolta őket a hegyi úton. Ők ketten egymás mellett lovagoltak.
- Te fiatal vagy - folytatta Éva -, s nincs pap a világon, aki bennünket összeesketne.
- Éva - mondotta Gergely szemrehányó hangon. - Nem éreztél-e engem mindig testvérednek? Nem azt érzed-e most is mellettem? Idegen vagyok én neked? És ha téged a pap hiányzása búsít, nem bízol-e bennem, hogy addig, míg megesküdhetünk, úgy oltalmazlak, hogy a galambszárnyú Szentlélek se jobban. Ha te akarod, én a kezedet se fogom meg, és az arcodat se csókolom meg, amíg a pap el nem mondja ránk a szent áldást.
Éva elmosolyodott.
- Fogd meg a kezemet: a tiéd. Csókold meg az arcomat: a tiéd!
És ahogy ott lovagoltak egymás mellett, odanyújtotta a kezét, és odanyújtotta az arcát.
- A katekizmus beszélt belőled az imént - mondta Gergely megkönnyebbülten. - Látod, én is pápista vagyok, de az én tanítómesterem nem a katekizmusból tanított engem Isten-ismeretre, hanem az ég csillagaiból.
- Gábor pap?
- Ő. Lutheránus volt, de sohasem akart senkit lutheránussá fordítani. Ő azt mondta nekem: Nem az az igazi Isten, akiről a képek és írások beszélnek. Nem az a szakállas, mindenkit fenyegető, hisztériás, vén zsidó. Az igazi Isten személyéről nekünk gondolatunk sem lehet. Csak az értelmét és szeretetét láthatjuk. Az igazi Isten velünk van, Éva. Az igazi Isten nem haragszik senkire. Nincs haragja. Ha fölemeled a tekintetedet az égre, s azt mondod: Istenem, Atyám, én ezt a Gergelyt élettársamnak választom, és ha én is ezt mondom a te neveddel, akkor, édes Évám, mi már Isten előtt házastársak vagyunk.
Éva boldogan nézett Gergelyre, míg az halkan, félig magába merülten beszélt. Ó, az árvaságban nőtt gyermek korán érik komollyá!
A fiú folytatta:
- A papi ceremónia, Éva, az már csak a világ számára való. Dokumentálni kell a világnak, hogy lelkünk és szívünk szándéka szerint keltünk egybe, s nem ötletesen és nem időre, alkalomra, mint az állatok. A házasságot, édes lelkem, mink már kicsi korunkban megkötöttük.
Mekcsey egy füves dombra ért. Megállt és visszafordult. Megvárta őket.
- Egy kis pihenés nem ártana - mondotta.
- Jó - felelte Gergely. - Szálljunk le. Látom, amoda lent víz is van. Az oláh itassa meg a lovakat.
Leugrott a lóról, és lesegítette Évát.
Leterítette a köpönyegét a fűre, s leheveredtek.
Mekcsey kibontotta az iszákot. Kenyeret és sót vett elő. Levágta a kenyér szárazát, és odakínálta a kenyeret elsőbben Évának.
- Várjunk - mondotta Gergely.
És Évához fordult.
- Mielőtt egy kenyéren lennénk, ne kössük-e meg, Éva, a mi szívünk szövetségét szóval is az Isten színe előtt?
Éva fölkelt. Nem tudta, hogy Gergely mit akar, de érezte a hangja rezgéséből, hogy a gondolata szent és ünnepies. Odanyújtotta a kezét Gergelynek.
És amint ott álltak egymás mellett, egymás kezét fogva, Gergely levette a süvegét, és az égre nézett. Áhítattal remegő hangon imádkozott:
- Istenünk, Atyánk! A te templomodban vagyunk. Nem kőből rakott emberi épületben, hanem a te eged alatt, a te fáid között! Az erdőből a te leheleted árad felénk! A hegyekről a te napod süt reánk! És a magasságból a te szemed néz bennünket. Ez a leány kicsi koromtól fogva kedves volt nekem, legkedvesebb a föld minden leányai között. Csak őt szeretem. Csak őt fogom szeretni, síromig, síromon túl is. Az emberek akarata nem engedte, hogy a szokott formában keljünk egybe, engedd, hogy legyen a feleségem a te áldásoddal.
És a leányra fordította nedves szemeit:
- Térdeljünk le. Leány, én ezennel az Isten színe előtt feleségemnek nyilvánítalak!
Éva könnyes szemmel rebegte:
- És én a férjemnek...
És Gergelynek a vállára hajtotta a fejét.
Gergely fölemelte az ujját:
- Esküszöm, hogy soha el nem hagylak, semmi bajodban, semmi nyomorúságodban! Holtodig. Holtomig. Isten engem úgy segéljen!
- Ámen! - szólt Mekcsey meghatottan.
Éva is fölemelte a kezét:
- Esküszöm, amire te esküdtél. Holtodig. Holtomig. Isten úgy segéljen!
- Ámen! - szólt ismét Mekcsey.
S a fiatal pár összeölelkezett. Megcsókolták egymást olyan áhítattal, mintha Isten áldó kezét éreznék a fejükön.
Mekcsey visszaült a kenyér mellé, és a szemét törölgette.
- No - azt mondja -, én ilyen házasságot még sose láttam. De érzem, hogy ez szentebb és erősebb házasságkötés, mint az lett volna, amit Gyaluban kötött volna kilenc pap előtt a tekintetes asszony.
Erre elmosolyodtak. Leültek, és hozzáláttak a falatozáshoz.
Este Hunyad várába érkeztek. Jancsi vacsorával várta őket. (Mindennap várta őket, hol ebéddel, hol vacsorával.)
Az utasok átöltözködtek. Évának női ruhát szedtek össze. Azután vacsorához ültek.
A vacsorán ott volt a vár plébánosa is, egy beteges, hosszú bajszú öregúr, aki ott vénhedett meg a vár csöndességében, mint a hársfák.
- A tisztelendő urat azért hívattam be - mondotta Török Jancsi -, hogy összeeskessen benneteket.
- Mi már azon túl vagyunk - felelte Gergely.
- Hogyhogy?
- Fölvettük a házasság szentségét az Isten színe előtt.
- Hol? Mikor? - kérdezte a pap.
- Az erdőben.
- Az erdőben?
- Ott. Úgy, ahogy Ádám és Éva. Talán biz az nem volt törvényes házasság?
A pap elszörnyülködve nézett rájuk.
- Micsoda? - szólt Mekcsey felhörkenve. - Az Istennek nincs szüksége papra, ha valakit meg akar áldani!
A pap megint a fejét rázta.
- Istennek lehet, hogy nincs szüksége papra, de embernek igenis. Aztán hát a mennybéli jó Isten nem adogat házassági bizonyítványt senkinek.
Gergely vállat vont.
- Tudjuk mi bizonyítvány nélkül is, hogy házasok vagyunk.
- Az is igaz - dünnyögte a pap. - De majd az unokáitok nem tudják.
Éva elpirult.
Gergely vakart egyet a füle tövén. Évára pillantott. Aztán a paphoz fordult.
- Hát összeesketne bennünket, tisztelendő úr?
- Össze hát.
- Szülői engedelem nélkül?
- Anélkül is. Elvégre a Bibliá-ban nincsen benne, hogy szülői engedelem kell a házasságra.
- Hát akkor - mondotta Gergely -, tegyük meg, Éva, a bizonyítványért.
Átmentek a kápolnába, s egynéhány perc alatt megtörtént az esküvő. A pap beírta a nevüket az egyházi könyvbe. Tanúknak odaíratta a Török János meg a Mekcsey nevét.
- A szülőknek megküldöm az írást - mondotta aztán a pap, mikor visszaültek az asztalhoz. - Béküljetek meg velük.
- Azt akarjuk is - felelte Éva. - De kell egy-két hónap, hogy a haragjuk elcsillapodjon.
És Gergelyhez fordult.
- Hol töltjük azt a két hónapot, kedves férjuram?
- Hát, édes feleségem, te itt, Hunyadon, én meg valahol másutt.
Ezt mondva a társaira nézett.
- Megmondhatjuk neki - szólott Török Jancsi. - Elvégre is egyek vagytok, s nincs titok ezentúl köztetek. A papunk is jobb, ha tudja. Legalább ha valami baj ér bennünket, hát értesíti róla két hónap múlva édesanyámasszonyt is.
- Hát akkor tudd meg, édes, ifjú párom - szólott Gergely -, hogy mink már indultunk volna Konstantinápolyba, mikor, meghallottam, hogy te menyasszony vagy. Mink hárman megfogadtuk szent erős fogadással, hogy kiszabadítjuk Bálint urat, a mi nagyságos apánkat.
- Ha lehet - tette hozzá Török Jancsi.
A menyasszony komolyan és figyelemmel hallgatta az urát, aztán elmosolyodott:
- Bezzeg megjárta velem kegyelmed, édes uram. - Hol tegezte, hol magázta Gergelyt, mióta megesküdtek. - Mert én ugyan szívesen elhűselnék itt két hónapig is ebben a gyönyörű várban, de nem azt fogadtam-e ma két helyen is, hogy soha kegyelmedet el nem hagyom?
- Csak nem akarsz tán velünk jönni?
- Nem tudok-e úgy lovagolni, mint akármelyikük?
- De ez nemcsak lovaglás lesz, angyalom, hanem veszedelmeknek útja is.
- Vívni is tudok. Olasz mestertől tanultam. Nyíllal lelövöm a nyulat. Puskával akár a fecskét is.
- Gyöngy asszony! - kiáltotta Mekcsey a poharát fölemelve. - Irigyed vagyok, Gergely!
- Jó, jó - szólt Gergely aggodalmasan -, de hát az ilyen asszonyféle csipkés ágyban szokott ám hálni.
- Az úton nem leszek asszony - felelte Éva. - Ide is férfiruhában jöttem, oda is férfiruhában megyek. De hamar megbánta kegyelmed, hogy elvett! Tisztelendő atyánk, válasszon széjjel bennünket üstöllést, mert bizony megcsúfol ez az ember: elhagy mindjárt az első napon!
A pap azonban inkább a kappanmellet iparkodott már leválasztani a csontról.
- De hát te törökül se tudsz - szólt utolsó ellenvetésül Gergely.
- Majd megtanulok az úton.
- Jól beszél - mondta Jancsi. - Én is tanítom, meg aztán nem is olyan nehéz az.
- Mondjon egypár szót! - szólt az egyórás menyecske.
- Hát például: elma = alma; benim = enyim; bapa = papa; pabucs = papucs; sarompo = sorompó; daduk = duda; cságána...
- Csákány! - kiáltotta Éva tapsolva. - Nem is gondoltam, hogy tudok törökül is!
Az inas, aki felszolgált nekik, azt mondja halkan Mekcseynek, hogy egy ember mindenképpen be akar jönni.
- Micsoda ember?
- Azt mondja: Mátyás.
- Mátyás? Micsoda Mátyás?
- Más nevet nem mondott.
- Úr vagy paraszt?
- Olyan szolgaféle.
Mekcsey nevetésre fakadt.
- Matyi az, hogy az ördög vigye el. Hát csak ereszd be: mit akar?
A megmátyásodott Matyi rákszínvörös képpel állított be, és Mekcseyre pislogott:
- Itt vagyok, hadnagy uram, szolgálatjára.
- Azt látom. De hol voltál az este?
- Az este is rendben voltam én mindjárt. De olyan hamar el tetszett sietni, hogy nem értem utol hadnagy uramat.
- De hiszen részeg voltál, mint a csap!
- Nemigen, instállom.
- És hát hogyan jöttél el? Hiszen én elhoztam a lovadat.
Matyi megemelgette a vállát, szemöldökét:
- Volt ott ló elég.
- Loptál, akasztófáravaló!
- Nem én. Csak ahogy az úrfi elment, feltétettem magamat egy lóra. A lovásztársaim tettek föl, mert magam nem bírtam felülni. Hát tehetek én arról, ha nem a magam lovára tettek?
Hogy a társaság ezen felvidámodott, Matyi teljes bocsánatban részesült, s ez a részegen történt elszökése, éppen ez tetszett meg Gergelynek.
- Hova való vagy, te Matyi? - kérdezte nevetve.
- Keresztesre - felelte a legény.
- Hol a pokolban van az a Keresztes?
Milyen furcsa volna, ha most a kocsis így felelne a kérdésre: Hej, szegény Gergely úrfi, majd megtudja egyszer tekegyelmed, hogy hol van az a Keresztes. Majd mikor szép szakállas ember lesz kegyelmed, majd mikor nagyságos úr lesz tekegyelmed, ott ejti tőrbe a gonosz török, ott verik majd a vasat kezére-lábára! S le nem bontja azt a vasat, csak a halál...
Három nap múlva útra keltek. Matyi volt a kocsis. Ők négyen felváltva rabok és delik. A kocsi egyúttal Évának volt az éjjeli nyugvóhelye.
