16
16
Semmi sem úgy történik, ahogy előre elgondolgatjuk.
Mikor Török Bálint hazaérkezett, órákig nem lehetett vele beszélni.
Bezárkózott a szobájába, és fel-alá járt. Az alsó szobákban hallották nehéz, egyforma járását.
- Az úr haragszik - mondotta Martonfalvai aggodalmasan. - Talán csak nem énrám?!
Hát ha még engem meglát! - gondolta Gergely.
S vakart egyet a fején.
Martonfalvai háromszor is fölment a lépcsőn, míg végre be mert nyitni.
Török Bálint a Dunára néző ablaknál állott. Úgy volt öltözve, ahogy a török császárnál járt. Még a bársonyos díszkardot sem oldta le a derekáról.
- Mi az? - kérdezte visszafordulva. - Mit akarsz, Imre? Most nem akarok beszélni semmiről.
Megállt a tornácon, és zavartan vakarta a füle tövét. Mert az is baj lesz, ha szól. Bálint úr olyan, mikor haragszik, mint a zivatarfelleg: könnyen kilobban belőle a mennykő. De hátha az is baj, hogyha nem szól? Akárki jön hazulról, az úr mindig örömest látja.
Török Bálintnak a háza a Fejérvári kaput támasztotta. Egyfelől Pestre nyíltak az ablakai, másfelől a Gellért-hegyre. Martonfalvait végre az segítette ki a zavarából, hogy amint lenézett az ablakon, Werbőczyt látta a ház ajtaján belépni.
Visszasietett hát, és megint csak benyitott az ajtón.
- Nagyságos uram, Werbőczy úr jön.
- Itthon vagyok - felelte Török Bálint.
- Gergely is itt van - mondotta nagy lélegzettel a deák -, a kis Bornemissza fiú.
- Gergely? Egyedül?
- Egyedül.
- Hát hogy kerül az ide? Jöjjön be!
Gergely egyszerre érkezett az ajtóhoz az ősz szakállú, hajlott hátú Werbőczyvel.
Hogy Martonfalvai mélyen meghajolt, Gergely is utánozta.
Azzal az öregúrral találkozott ő az imént a királyi palotánál. Az előtt vitték a lúdtollas deákok a papírtekercset. (Hej, nagy hírű ember! Legénykorában látta Mátyás királyt.)
- Isten hozott, bátyám - hangzott ki a szobából Török Bálint mély, férfias hangja.
Megpillantotta Gergelyt.
- Engedd meg, bátyám, hogy a fogadott fiammal szóljak előbb. Gyere be, Gergely!
Gergely azt se tudta, élő-e vagy holt: állt cövekként a két úr előtt.
Bálint összevont szemöldökkel nézett reá.
- Valami baj van otthon?
- Nincs - felelte a diák.
- Te a pappal jöttél!!!
- Avval - felelte sápadtan a fiú.
- És hogy estetek rabul? Hiszen a pap meghalt. A fiaim is veletek voltak?
- Nem.
- Hát hogy kerültetek a törökök közé?
Az agg Werbőczy megszólalt.
- Nono, Bálint öcsém - mondotta jóságos, mély rezgésű hangon -, ne kiabálj úgy arra a szegény gyerekre, hiszen féltében se tud felelni.
És megsimogatta a fiú arcát, aztán leült a szoba közepén egy fekete bőr karosszékbe.
A fiú a féltében szóra észre tért, mintha vizet loccsantottak volna az arcára.
- Úgy - felelte egyszerre bátran -, hogy égbe akartuk röpíteni a török császárt.
- Per amorem - szólt elszörnyedve Werbőczy.
Török Bálint maga is meghökkent.
A fiú - jöjjön, aminek jönnie kell - elmondotta, hogyan vitték a puskaport az országútra, és a pap hogyan tévesztette össze a császárt a basával.
Werbőczy összecsapta a kezét.
- Micsoda meggondolatlanság! Micsoda szamárságot eszeltetek ki, édes fiam!
- Nem ott a szamárság - felelte a kardját a padlóhoz ütve Török Bálint -, hanem ott, hogy a pap nem ismerte meg a szultánt.
És a két úr egymásnak fordult.
- A szultán barátunk! - szólt Werbőczy.
- Elvesztőnk! - felelte Török Bálint.
- Nemes gondolkodású úr!
- Koronás gazember!
- Én ismerem, de te nem ismered! Én jártam nála Konstantinápolyban...
- Töröknek a szava nem szentírás. És ha szentírás volna is, az ő szentírásuk nem a miénk, a miénk nem az övék. Az ő szentírásuk az, hogy a keresztényt le kell tiporni.
- Csalatkozol.
- Adja az Isten, bátyám, de én gonosz bűzét érzem ennek a látogatásnak. Hazamegyek innen. Fiam - szólt Gergelyhez fordulva -, megmenthettétek volna Magyarországot!
S hogy ezt mondta, a hangja fájdalmas volt. Másnap reggel azzal ébresztette fel Gergelyt Martonfalvai, hogy a ruhatárból egy vörös és kék selyem apródöltözetet tett az asztalára.
- Az úr parancsolja, hogy öltözzél fel. Tíz órakor állj készen az udvaron. Bemégy vele a királyi palotába.
Azzal előfogta Gergelyt, mint valami gondos anya. Megmosdatta, felöltöztette. A haját középen kétfelé fésülte. Az aranygombjait megtörülgette szarvasbőrrel. Még a meggyszínpiros dali-cipőket is ő akarta felhúzni a lábára.
- De már ezt nem engedem! - mondotta nevetve Gergely. - Nem vagyok én olyan gyámoltalan fráter, hogy még a cipőt se tudnám felhúzni.
- Hát nem félsz?
- Mitől félnék, deák uram? Hogy a királyné elé megyek? Nagyobb asszony az én nagyasszonyom annál, ha nincs is korona a fején!
- Abban is igaz a szavad - felelte a deák, tetszéssel nézve végig a fiún. - De tudod, mégiscsak királyné.
Ahogy Török Bálinttal mentek aztán a királyi palotába, az udvar egy szolgája sietett eléjük.
- Nagyságos uram - mondotta lihegve -, a királyné őfelsége küldött, hogy azonnal jöjjön. Valami basa érkezik. Annyi kincset hoznak, hogy szörnyűség!
Török Bálint a kísérő vitézeihez fordult.
- Nem ingyen hozzák, meglássátok!
A katonák az udvaron maradtak. Bálint úr Gergellyel felment a széles márványlépcsőn.
Az alabárdos ajtónálló tisztelgőre emelte a bárdot, s jobb felé mutatott:
- Őfelsége a trónterembe rendelte az urakat.
- Akkor velem jöhetsz - mondta Bálint úr Gergelynek. - Mindig a hátam mögött állj négy-öt lépésnyire. És katonásan állj! Senkivel ne beszélj! Ne krákogj, ne köpdöss, ne ásíts, illedelmes légy!
Magas ívű csarnokok, színes és faragott falak, mindenütt arannyal tündöklő és koronás címerek, magas, széles ajtók, ezüst csillagokkal ékesített kék mennyezetek, lépések zaját elnyelő vastag, vörös szőnyegek.
Gergely kábuldozott a pompától.
Úgy érezte, mintha minden sarokban egy koronás szellem állana, és suttogná:
- Királyok lába nyomán jártok! Ezt a levegőt királyok lehelték be itten!
A trónteremben már öt fényes öltözetű úr ácsorgott. Mögöttük apródok és tisztek. A trón mellett néhány alabárdos testőr. De a trónon nem ült még senki.
A terem boltozatos volt, mint a többi, s a katángszínkék selyemboltozat csillagai az eget abban az órájában ábrázolták, amelyikben a nemzet Mátyást királyának választotta.
A trónus mögött nagy bíborszőnyeg az ország aranyfonállal szőtt címerével. Az országos címer belsejében megint egy kis címer: koronás kígyó és hármasan koronás leopárd, fölül lengyel sas. A Szapolyai-család címere volt az.
Török Bálint elé egy palotás hadnagy lépett.
- Őfelsége hívja, nagyságos uram.
Gergely magára maradt az apródok és deákok között.
A mellette beszélgető két ifjúhoz fordult.
- Bornemissza Gergely a nevem. Török Bálint apródja vagyok.
Az egyik ifjú (vidám tekintetű, naptól barnult, szőke hajú) kezet nyújtott neki.
- Zoltay István vagyok, Batthyány uram hadában.
A másik, egy rövid nyakú, köpcös legény, csak összefonva tartotta a karjait, és elnézett a Gergely válla fölött.
Gergely megütődve bámult rá. (Ez a bikafejű úrfi bizony még megveti!)
- Bornemissza Gergely vagyok - ismételte a mellét kidomborítva.
A bikafejű ránézett félvállról.
- Mi közöm veled, öcsém? Apródnak hallgass a neve.
Gergely elpirult. A szeme rávillant a gőgös ifjúra.
- Nem a te apródod vagyok! Akié pedig vagyok, az nem úgy hí engem, hogy hallgass, hanem úgy, hogy ne tűrj bántást!
A bikafejű végignézett rajta.
- No, majd ha kint leszünk az udvaron, megmondom neked a nevemet.
S a tenyerét érthető mozdulattal emelte meg.
Zoltay közéjük lépett.
- Nono, Mekcsey, csak nem izéled ezt a gyereket!
- Nem vagyok gyerek, ha bántanak - felelte Gergely. - Engem Dobó István már hétéves koromban karddal övezett fel, és vitéznek nevezett.
A Dobó névre Zoltay megfordult, és Gergelynek a vállára tette a kezét.
- Nini - mondotta -, talán biz te vagy az a gyerek, aki egy janicsárnak a lovát elvitted?
- Én - felelte Gergely büszke örömmel.
- Pécs mellett valahol?
- A Mecseken.
- No, pajtáskám, akkor add ide még egyszer a kezedet!
Megrázta, megszorította a Gergely kezét, aztán magához ölelte.
Mekcsey ezalatt háttal volt fordulva hozzájuk.
- Ki ez a goromba fráter? - kérdezte Gergely Mekcseyre intve.
- Jó fiú - felelte Zoltay -, csak kissé tüskés.
- De én nem hagyom annyiba! - tüzeskedett Gergely.
Rácsapott Mekcseynek a vállára.
- Hallja az úr...
Mekcsey megfordult.
- Éjfélkor a Szent György téren megösmerkedhetünk.
És a kardjára csapott.
- Ott leszek - felelte röviden Mekcsey.
Zoltay a fejét csóválta.
A termen mintha szellő fuvallt volna át. Mozgolódás támadt. Két alabárdos testőr - vagy mint akkor mondták: palotás - lépett be az ajtón, aztán néhány udvari méltóság: udvarmester, kamarás, egy fekete pap - bizonyosan az udvari káplán; aztán négy kis apród, aztán a királyné; utána a barát, Török Bálint, Werbőczy, Batthyány Orbán meg az öreg Petrovich.
Gergely elpirosodva nézett az ajtóra. Még valakit várt, hogy jön. Bizonyosan azt gondolta, hogy amint a férfiaknak fiú apródjaik vannak, az ilyen nagyasszonyt is környezik leány apródok. De nem jött leány apród egy se.
A királyné fátyolos gyászruhában volt. Csak a fején ragyogott egy vékony, hold alakú, gyémántos korona. A trónba ült. Két testőr mögéje állott. A főurak melléje.
A királyné körülnézett a teremben. Még valamit kérdezett halkan a baráttól, aztán visszahelyezkedett a trónusába.
A barát intett az ajtónállóknak.
A török szultán küldötte lépett be: egy aranysallangos, fehér selyembe öltözött termetes ember.
Amint az ajtón belépett, földig meghajolt. Aztán futó sietéssel ment a trón szőnyegéig. Ott előrevetette a két kezét, és hasra feküdt.
Vele együtt tíz apródféle, citromszín ruhás, cirkászi barna fiú. Azok is úgy siettek be, mint az agájuk. Ketten-ketten egy-egy violaszín bársonnyal borított ládát cipeltek. Letették a ládákat kétfelől az aga mellé. S ők is a szőnyegre borultak.
- Isten hozott, Ali aga - szólalt meg ekkor a királyné latin nyelven.
Gyönge rebegés volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a melle erőtlen-e, vagy hogy, mint afféle asszony, nyárfalevél-természetű lélek.
A török fölemelkedett. Csak akkor látszott, micsoda szép arcú arab ember. Lehetett negyvenéves.
- Felséges királyasszony - szólalt meg latinul s dercés, reggeli hangon -, a hatalmas padisah üdvözletét hoztam trónusod elé. Kér, hogy fogadd olyan szívesen, mint ahogy ő adja.
Intésére az apródok fölemelték a ládák tetejét, s az aga egyenként szedte elő a ragyogó aranyláncokat, karpereceket, selyem- és bársonykelméket, egy szép drágaköves kardot és buzogányt.
Odarakta a szőnyegre, a királyné lába elé.
A királyné halvány arcán az öröm gyönge rózsája pirosodott elő.
Az aga még egy kis, csipkézett, ezüstfoglalatú kristályszelencét nyitott fel és nyújtott át. Gyűrűk csillogtak abban, a mesés Kelet legszebb kincseiből valók. A királyné őszinte gyönyörködéssel nézett a gyűrűkre.
- A kardot és buzogányt, felség, a kis király őfelségének küldi az én uram - folytatta a szót Ali aga. - Továbbá lent az udvaron áll három telivér arabs ló. Azok kettejét a két szultánfi küldi. Ők is eljöttek, és testvéri csókjukat küldik a kis János Zsigmond őfelségének. Méltóztatna talán megtekinteni, felséges asszonyom: úgy állíttattam, hogy ablakból megtekinthető lehessen.
A királyné fölkelt, s a főurakkal az udvari ablakhoz sietett. Ahogy Gergely mellett elhaladt, Gergely érezte rajta azt a finom loncillatot, amelytől Vica is illatozott. Egy testőr félrevonta az ablak vastag kárpitját. A terembe napfény szállt be. A királyné a tenyerét a szemére árnyékozva nézett le az udvarra.
Ott állt a három gyönyörű kis paripa. Arannyal kivert, drága keleti szerszám rajtuk, s körülöttük a bámuló udvari nép.
A királyné néhány szót váltott a baráttal.
A barát a követhez fordult:
- Őfelsége mély meghatottsággal és hálával köszöni a kegyelmes szultán ajándékait, valamint a két főherceg ajándékát. Mondd meg uradnak, a kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné őfelségük küldöttjeinek elfogadására, akik e köszönetet tolmácsolni fogják a kegyelmes padisahnak.
A királyné bólintott, és vissza akart vonulni a termeibe, azonban az aga még nem végzett.
- Mindezeket az ajándékokat - mondotta finom mosolygással - csupán annak jeleképpen küldi a hatalmas padisah, hogy ő János Zsigmond király őfelségét fiának tekinti, a felséges királyasszonyt pedig leányának. És az volna a legnagyobb öröme, ha elhunyt királyi barátjának fiát, a kis király őfelségét láthatná és atyai csókjával illethetné.
A királyné elhalványodott.
- Ez okból - folytatta a követ - kéreti felségedet a hatalmas padisah, méltóztassék a kis király őfelségét a dajkával együtt kocsiba ültetni, és méltó kísérettel hozzá bocsátani.
Ezen a méltó kísérettel szón hangsúly volt. Senki nem értette akkor. Mindenki megértette másnap.
A királyné fehér volt, mint a fal. Hátradőlt a trónusán, nehogy elájuljon.
A teremben az elszörnyülködés halk moraja futott át. Gergely fázott.
- Mit mondott? - kérdezte suttogva Mekcsey.
- Nem értettem tisztán - felelte Zoltay.
És Gergelyhez fordult:
- Értetted te? Te bizonyosan jobban tudsz latinul, mint mink.
- Én értettem - felelte Gergely -, és neked megmondom.
Azonban mielőtt szólhatott volna, a török hangja hallatszott megint:
- Nincs ok az aggodalomra. A hatalmas padisah csak az ellenségeinek félelmes, a jó barátok irányában ő is csak jó barát. Egyébiránt ő személyesen jött volna el, hogy tiszteletét és jóindulatát kifejezze, de a mi vallási törvényeink tiltják ezt, felséges királyné.
S megállt a beszédben. Várta, hogy vagy a baráttól, vagy a királynétól feleletet kap. Azonban senki se felelt.
- Továbbá - folytatta ekkor a török - az én uram és császárom azt óhajtja, hogy János Zsigmond őfelségét mindazok az urak kísérjék el, akik Buda védelmében kitüntették magukat. Ismerni óhajtja a magyar hősöket; valamennyit a maga hőseinek tekinti.
Hogy erre se feleltek, meghajolt:
- Ezzel elvégeztem a hatalmas padisah megbízását, s várom a kegyelmes választ.
- Délután három órakor megadjuk - felelte György barát a királyné helyett. - Őfelsége, a császár, meg lesz a mi válaszunkkal elégedve.
A királyné fölkelt. Intett Török Bálintnak, s hogy az erre a trónhoz lépett, belefűzte a karját a karjába. Látszott rajta, hogy alig bír a lábán megállani.
