5
5
A robbanást egypercnyi kábult csönd követte. Azután ezernyi ezerek kiáltozása, káromkodása zúdult fel összekeveredve. Mint a hangyazsombékok, mikor megzavarják, olyan volt a sereg kavargása. De mindenki arra tolongott, ahonnan a lángoszlop fölcsapott.
Az a hely holtakkal és sebesültekkel volt borítva.
A távolabb levők is megzavarodtak. Nem tudták, hogy valami elrejtett hadsereg öregágyúja szólalt-e meg, vagy hogy puskaporos szekér robbant fel az úton.
A janicsárság azonban tudta már, hogy aknarobbantást intéztek ellene.
Szétzúdult az erdőbe, mint a fölvert darázsraj.
Keresték az ellenséget.
De nem találtak mást az erdőben, csak a papot, a diákot meg Tulipánt.
A pap félholt volt. Az ajkán véres hab. A ruhája: mintha korpával hintették volna be. A farétől volt olyan. A robbanás eldöntötte a fát, s kivetette őt az üregből.
A szultán maga elé vezettette a három elfogottat.
Leszállt a lováról. A katonák egy nagy rezesdobot tettek székül a földre. Egy főtiszt ráterítette szőnyegül a saját kék selyemkaftánját.
A szultán azonban nem ült le.
Tulipánra nézett.
- Kik vagytok?
Megismerte az arcáról meg a láncáról, hogy török rab.
- Én rab vagyok - felelte térden Tulipán -, láthatod, minden igazhívő atyja: itt a lánc a lábamon. Janicsár volnék különben. A nevem Tulipán.
- Hát ez a kölyök?
A diák csak állt, és a helyzetbe belezavarodottan nézett a diószemű, kifestett arcú, birkaorrú emberre, a népmilliók urára, akinek fel kellett volna az imént röpülnie a török mennyországba.
- Fogadott fia Török Bálintnak - felelte Tulipán.
- Az enyingi ebnek?
- Annak, felség.
- És ez az ember? - kérdezte a szultán a papra mutatva.
A papot két janicsár tartotta. A feje lelógott. A vér végigcsurgott a szájából a mellén. Nem lehetett tudni, hogy ájult-e, vagy hogy meg van halva.
Tulipán ránézett a papra.
Egy főtiszt belemarkolt hátulról a pap hajába, és felvonta a fejét, hogy Tulipán jobban láthassa.
A vér csepegett a félholtnak az álláról. A melle zihált.
- Nem ismerem - felelte Tulipán.
- A diák se ismeri?
Gergely a fejét rázta.
A szultán a fiúra pillantott, aztán ismét Tulipánhoz fordult.
- Micsoda robbanás volt ez? - kérdezte tovább. - Engem akartak megölni?
- Felséges uram - felelte Tulipán -, mink a diákkal gombát szedtünk erre. Meghallottuk a zenét. Idesiettünk. Én a te lábad méltatlan pora, csak azt vártam, hogy elhaladj, azután kiáltottam volna, hogy szabadítsanak meg.
- Eszerint nem tudsz semmit.
- Úgy üdvözüljek az igazak paradicsomában!
- Oldjátok el! - felelte a szultán, egy vércseppet utálattal törülve le a kabátja ujjáról. - A láncát kössétek át a diák lábára.
Aztán a papra nézett.
- Ezt az ebet az orvosok fogják gondozásba. Akarom, hogy vallomást kapjunk tőle!
A szultán azután újra lóra ült. A fiai melléje csatlakoztak, s a bosztandzsik és basák kíséretében a robbanás helyére lovagolt.
Míg a diák lábára a láncot verték, látta, hogy a papot lefektetik hanyatt a földre, és egy bőrtömlőből vizet csurgatnak az arcára és a mellére.
Mosták róla a vért.
Egy hamuszín kaftánba öltözött, komoly török időnként felvonta a pap szeme héját, és figyelemmel nézte.
A diák lábára eközben föllakatolták a bilincset, s elkísérték a foglyok közé.
Sápadt volt a fiú, és remegett, mint a nyárfalevél.
Negyedóra múlva ott termett Tulipán is. Kékbe volt öltözve, mint a janicsárok. A fején fehér süveg, a lábán vörös bakancs.
Az öklét rázta a diákra, és dühösen ordított a szemébe:
- Markomba kerültél, hitetlen kutya!
S Gergely mellől eltolta a janicsárt.
- Ez az én rabom - mondotta. - Eddig én voltam az ő rabja. Allah igaz és hatalmas.
A janicsár bólintott rá, és engedte Tulipánt Gergely mellé.
A fiú sápadt arccal bámult Tulipánra. Valóban megfordult-e Tulipánnak a lelke?
Nem telt bele két perc, Tulipán lopva intett neki, hogy ne nyugtalankodjon.
