16
16
Azon az éjszakán nyolcvan puskás híján minden katona alhatott. A falak mellett, szalmán és árkokban háltak. Rajtuk és mellettük a fegyver: kard, dárda.
Fenn a sövény mellett a puskásoknál a puska a falra fektetve, fölporozva, lövésre peckelve, ronggyal, csepűvel takarva, hogy harmat ne érje.
Minden tíz-húsz lépésnyire őr állott az alvók között. Az ágyúknál is, a tornyokban is. A város felől való oldalon álltak a legkevesebben.
Aki pedig nem volt katona, az mind fenn volt és dolgozott.
A kőmívesek mellé Dobó odarendelt minden parasztot, aki csak a várban volt, a mészárosokat, molnárokat, lakatosokat, ácsokat, a négy kovácsot, a két pecért, de még a cigányt is.
A törésekbe a leghosszabb szálfákat állíttatta be. Föld, deszka és homok s amennyi kő csak lehetett a sebes munka összevisszaságában, került a törésekre. A bedöntött kaput meg kell hordani földdel, kővel, homokkal, töltött hordóval. Mozsarat eléje, föléje; oldalt tarackot, szakállas ágyút, amennyi jut.
A tüfenkcsik mély árkokban állanak lent, és fel-feltüzelnek, valahányszor a munkások közül valaki a romlásban megjelenik. S kell, hogy megjelenjen, előtűnjön, akárhogyan takarják is a fellátást vesszőkasokkal.
A szeglettoronynál Bolyky Tamás tömeti az omladékot. Ott, hogy az omladék háromöles, a gerendákat kötelekkel, láncokkal szoríttatja össze a borsodi hadnagy. Bajos munka. Ki is kell néha fordulni, s lent a janicsárok mindannyiszor lőnek.
Hiába lőnek vissza rájuk, hiába szórnak le bombát, azok úgy elburkolták a helyüket földhányással és sövénnyel, hogy csak a hegye látszik ki a puskájuknak.
És hát a várbeliek lámpása világít nekik a célpontokhoz.
- Fel a gerendákat! - kiáltja Bolyky Tamás.
A parasztok ott állnak a gerendákkal, de azon az éjszakán közülük is hárman kerültek a sebesültek közé.
- Fel a gerendákat! - ismétli Bolyky Tamás.
A parasztok habozva állnak.
A hadnagy föllép a szakadék közepébe, s újra kiált:
- Mozduljatok hát! Ide! Ide!
S a gerendák sebesen szállnak fölfelé. Alul ropog a török fegyver. Fent ropog a kalapács, és zörög, csattog a lánc, amellyel összecsatolják a gerendákat.
- Ne féljetek! - kiáltja a borsodi hadnagy.
S nem mer félni senki.
Egy golyó elcsattan a hadnagy sisakján, s leüti róla a tolltartó ezüstöt.
- Gyorsan, gyorsan! - S megragad egy szálfát: hozzáláncolja a másik gerendához.
- Tamás! - kiáltja föl Mekcsey. - Gyere onnan!
Mert a golyó sűrűn kopog a tornyon, s lent egyre ropog a török puska.
- Azonnal - feleli Bolyky Tamás.
S még egy gerendáért hajol le, hogy fölsegítse.
Marad meghajoltan, mintha kővé vált volna.
- Tamás! - kiáltja Mekcsey megrendülve.
Tamás marad fél térden. A sisak lehull a fejéről, hosszú, szürke haja előreomlik.
Mekcsey fölrohan, s leöleli Tamást a romladék nyílásából. Fekteti a bástyafal belső szögletébe.
- Lámpást ide!
Bolyky Tamásnak viaszszínfehér az arca. A szakállán vér csordul végig, s csöpög a földön fehérlő mészporba.
- Tamás! - kiáltja Mekcsey. - Tudsz-e szólni?
S könnyezve néz reá.
- Tudok - rebegi Tamás. - Küzdjetek... a hazáért...
A várban szanaszét lámpások és szögre akasztott szurokfáklyák égtek. Dobó lóháton járt egyik töréstől a másikhoz.
Az Ókapu fölött álló torony aggasztotta leginkább. A török ágyúk a kaput is bezúzták, a tornyot is megrongálták. A dél felőli oldalon kifeketéllt belőle a csigalépcső, s annak is el volt törve négy foka.
A kaput csak be tudják rakni, de már a torony megépítésére nincs idő. Mi lesz, ha a tornyot holnap is lövik? Az a torony vigyázó- és puskázóhely a déli irányba. Ha ledől, nagy erőssége vész el a várnak.
Negyven jó puskás drabantot rendel oda. Ott kell hálniuk felporozott puskával, harcra készen.
- Aludjatok! - kiált fel hozzájuk. - Elég, ha két ember virraszt a külső ablakoknál!
S megfordította a lovát. A szeglettoronyhoz rúgtatott.
- Mi az itt? - kiáltotta. - Mért nem dolgoztok?
- Uram - mondja remegő hangon egy munkás -, ebben a percben lőtték el Bolyky hadnagy uramat.
A lépcsőn akkor hozták lefelé egy kőhordó saroglyán. A lába lelógott. Két keze kesztyűtlenül összekulcsoltan a mellvérten. Mekcsey a sisakját vitte utána.
- Meghalt? - kérdezte Dobó.
- Meg - felelte Mekcsey szomorún.
- Dolgozzatok tovább! - kiáltotta fel Dobó a bástyára.
S leszállott a lováról. Levette a süvegét. Hozzálépett a halotthoz, és szótlanul, búsan nézett reá.
- Isten veled, Bolyky Tamás. Állj meg az Isten előtt: mutass rá vérző sebedre, és mutass le erre a várra is.
Hajadonfővel, búsan nézett utánuk, míg csak a lámpás el nem tűnt az istállók szögleténél. Akkor ismét a lovára ült, és a másik töréshez sietett, a palota mögé.
Ott Zoltay egy nagy kötéltekerccsel bajlódott, hogy gerendát gerendához erősítve építse be a romlást. Ő maga is segített a kötelet húzni, s közben-közben rákiáltozott az emberekre:
- Ne féltsd a kötelet: nem kolbász! Fogd meg, Jancsi, az irgalmát! Úgy húzd, mintha a török császárt húznád akasztófára!
S a gerendák ropogva feszültek egymáshoz. Az ácsok fölverték a foglalóvasakat, s föld, kő és homok szaporán hullott, hogy töltse a rést, amelyet a török ágyúk szaggattak.
Dobó felszólt Zoltaynak:
- Gyere le!
Zoltay eleresztette a kötelet, de még egyszer visszakiáltott:
- Vaskapcsot rá, mentül többet!
Dobó a vállára tette a kezét.
- Eredj aludni, fiam. Holnap erő kell!
- Csak még egypár hordót...
- Aludni takarodj! - dördült rá Dobó. - Egy! Kettő!
Zoltay a süvegéhez emelte a kezét, és szótlanul ellépett.
Dobó nem ismert ellentmondást.
Még Fügedyt és Petőt zavarta be Dobó, aztán maga is leszállt a palota előtt. A lovát rábízta az ajtónálló őrre. Bement a szobájába.
A kis földszinti szoba, ahova az ágyúzás óta helyezkedett, zöld cserép függőlámpással volt megvilágítva. Az asztalon hideg hús, bor és kenyér. Dobó csak úgy állva fölvette a kenyeret, és tört belőle.
A szomszéd szobából ősz hajú, gyászruhás asszony nyitotta Dobóra az ajtót. A kezében gyertya.
Hogy Dobót meglátta, belépett a szobába.
Baloghné volt, a Balázs apród anyja.
A derék kis úriasszony a bent rekedéskor mindjárt beleilleszkedett a helyzetbe. A kulcsárné dolgát vette át, s ő főzött Dobónak, ő gondoskodott mindenről.
- Hogy van a fia? - kérdezte Dobó.
- Alszik már - felelte az asszony. - Hat seb is van rajta. A mellén, fején, karján. De kapitány úr, kegyelmed nappal nem eszik, éjjel nem alszik. Ez nem tarthat így tovább. Hogyha holnap se jön ebédelni, én magam hordom utána, ameddig el nem költi.
- Nem értem rá - felelte Dobó a poharát fölhörpintve. - Az ágyam meg van-e bontva?
- Három napja úgy van éjjel-nappal.
- No, akkor ma lefekszek. - (S valóban le is ült.) - Nincs nagy sérülés a fiún?
- Bizony a fején hosszú a vágás. A többit a bőrdolmánya valamennyire felfogta, hála Istennek. Minden tagját könnyen mozgatja.
- Feküdjön most már maga is, tekintetes asszony. Én is úgy cselekszek ma. Pihennem kell. Jó éjszakát.
A levegőbe nézett, és megint kilépett a szobából.
Az előszobában függött az éjjeli hosszú mentéje. Fölkapta, és a tömlöcbástyára sietett. Gergelyt ott találta, amint egy legénnyel nagy bőrzacskót vitetett felfelé.
- Mi az - szólt rá haragosan -, hát te ébren vagy? Nem megparancsoltam, hogy aludjál?!
- Már aludtam - felelte Gergely. - De eszembe jutott, hogy a harmat rászáll az ágyúkra. Száraz port hordatok mindenüvé.
Dobó leszólt a világító mozsárhoz:
- Tűz!
A mozsár sistergett és eldördült. A golyó lángot hányt a százölnyi magasban, és pattogott, és megvilágította a vár körületét.
A török tábor mozdulatlan a vár körül. Csak az őrök ülnek imitt-amott fülig begallérozottan a csapatok előtt
Dobó követte Bornemisszát a templombástyára, s nézte, hogyan fújja ki a nedves port a gyújtólyukakból, és hogyan hint mindenhova gondosan szárazat. Hogyan nézi meg, helyén áll-e a kanóc, a döröklőrúd, a porkanál, a golyó.
Dobó aztán ott maradt. Állt összefont karral a bástya ormán, a Baba ágyú mellett. S a körülötte hallgató nagy csöndességben fölemelte a szemét az égre.
Holdatlan, felhős ég. Csak egy kis tisztáson ragyog egynéhány fehér csillag.
Dobó levette a süvegét, és térdre ereszkedett. Az égre emelte a szemét.
- Istenem! - mormolta, a kezét imádkozásra illesztve. - Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet... A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg... ez a kis Magyarország...
Az arca halvány volt. Szeméből kicsordult a könny. És könnyes arccal folytatta:
- Mária, Jézus anyja. Magyarország védő asszonya! A te képedet hordozzuk a zászlóinkon! A te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörögj érettünk!
És ismét folytatta:
- Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te templomod falai, és ahol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király; ó, borulj az Isten lába elé! Isten, Isten! Legyen a szíved a miénk!
Az a kis tisztás az égen mintha az ég ablaka volna, s benne a csillagok fehér gyertyalángok...
Dobó megtörülte a szemét, s az ágyú fájára ült. Nézett mély gondban, mozdulatlanul a vár alatti sötétségbe.
A török tábor halk morajlással aludt. Százezer ember lélegzetétől remegett a levegő.
Dobó háttal az ágyúcsőre könyökölt. A feje egyre lejjebb kókadt. Végre a karjára hajlott: elaludt.
