7
7
A piacon mindjárt megkezdődött a kótyavetye. Öt megrakott szekér és nyolc apró török ló.
A cipóosztó deákot kihúzták az ágyból. Egy asztalt eléje, egy dobost melléje. Kikiáltónak megtették Bódogfalvit.
- Kezdjük a lovakon - mondotta Pető.
- Egy gyönyörű arabus ló - kezdte Bódogfalvi.
- Vedd össze a kettőt - szólt Mekcsey.
Mert két egyforma kis pej ló volt a zsákmányban.
No, azokra senki se ígért, de azért elkeltek. Dobó megbízta Mekcseyt, hogy a két szép lovat vegye meg az apródoknak. Hát Mekcsey megvárta, szól-e valaki.
De mindenki a fegyverekre és a ruhafélékre tartogatta a pénzét: Mekcsey megvette négy forinton mind a nyolc lovat, és bevezette az istállóba.
A szekerek következtek. Azokból már bőven fordult ki a sok szép fegyver. Egy-két dénáron ékköves kardot, elefántcsont nyelű puskát lehetett venni. Az asszonyok a ruhaféléért versenyeztek. Fügedy egy húszfontos buzogányt vett, Paksy Jób bársonycsótárt, Zoltay egy ezüstsisakot, amelynek orrvédő pecke volt. Hullt a pénz Mihály deák elé, s a deák szorgalmasan jegyezte, hogy ki mit vett, és mennyit adott érte.
Mikor az első szekérnek a fenekére értek, Bódogfalvi vidáman kiáltott:
- Most pedig következik ama híres Dárius királynak a kincsesládája!
S egy katona segítségével szép, borjúbőrös ládát emelt a saroglyára.
A láda be volt csukva, de zár vagy lakat nem látszott rajta. Balta kellett, hogy felszakíthassák.
A vár népe szinte nyomta egymást kíváncsiságában. Ha a Dárius kincse nincs is a ládában, bizonyosan értékes holmi van benne.
- Én egypár ezüstkupát szeretnék venni - mondotta a várnak az egyik kocsmárosa.
- Én egy szép selyemkendőt - szólt egy piros csizmás leány.
Merthogy már egy csomó női ruhát meg egynéhány virágcserepet dobtak le a szekérről, nyilvánvaló volt, hogy némelyik török tiszt elhozta a feleségét is.
- Én csak egy pár papucsot szeretnék - mondotta egy öregasszony. - Mindig hallottam, hogy a török jó papucsot varr.
A láda felpattant.
A nézők nem csekély meglepődésére egy hat-hét éves fiúcska emelkedett ki belőle.
Egy fehér arcú, őzszemű, ijedt török gyermek. A haja rövidre nyírt. A testén ingecske. A nyakán egy aranypénz.
Bódogfalvi káromkodott:
- Tyű, azt a rusnya, békafejű teremtésit annak a fügefán termett apádnak!
S tréfás utálattal fintorgatta az orcáját.
Nevettek.
- Csapd agyon a porontyát! - rikoltott át a másik kocsiról egy katona.
- El kell pusztítani még a magját is! - mondotta egy másik.
A gyerek sírva fakadt.
- Lépj hát ki, az apád sarkantyúját! - ordított rá Bódogfalvi.
S megfogta a vállánál. Kiemelte a ládából, s ledobta a gyepre, úgy, hogy elbukott.
A gyerek sikoltott.
Mindenki gyűlölettel nézett reá.
- Jaj de csúf! - mondotta egy asszony.
- Nem is csúf - felelte a másik.
A gyerek pedig könnyes, ijedt szemmel és görbe szájjal állott a földön is. Minden pillanatban törült egyet a szemén. Rémülten tekintett hol erre, hol arra. Hangosan nem mert sírni, csak szepegett.
- Üssétek agyon! - kiáltott újból a sátorbontó katona.
A gyermek a hangtól megriadt, és egy asszony szoknyájához bújt: belerejtette az arcát. Véletlenül az az asszony volt az, amelyik azt mondta, hogy csúf a gyerek. A sütőasszonyok közül való sovány, sasorrú vénasszony. A karja akkor is fel volt gyűrve; a fején hátrakötött kék kendő.
- Ó, hogyisne! - szólalt meg akkor a gyermek fejére téve a kezét. - Hátha nem is török. Ugye, fiam, nem vagy török?
A gyermek fölemelte az arcát, de nem felelt.
- Hát mi volna? - szólott Bódogfalvi. - Itt vannak a ruhái is. Itt a sapkája, piros; itt a dolmánya, ez is piros! Ki látott már ilyen bugyogót? Madzag van az alján; össze lehet húzni, mint a zacskót szokás.
S ledobálta a gyermeknek a ruháit.
- Annem - szólalt meg a gyermek -, nerede?
- No, ugye hogy magyar! - kiáltott az asszony diadalmasan. - Azt mondja: anyám, gyer ide!
- Dehogy magyar az, Vasné - szólt Pető nevetve. - Nem azt mondja az, hogy jer ide, hanem azt, hogy nerede. Azt kérdezi: hol az anyja?
És a gyermekhez fordult.
- Jok burda anang! (Nincs itt az anyád.)
A gyermek erre megint sírva fakadt:
- Meded, meded! (Jaj, jaj!)
Vasné letérdelt, és szótlanul öltöztette a gyermeket. Piros bugyogó, piros sapka, piros saru, violaszín bársonydolmány. Bizony foltos a dolmányka, fakó a piros saru. Megtörülte a kötényében a fiúnak az arcát.
- Vissza kell ereszteni - mondta aztán vélekedésképpen.
Pető maga se tudta, mit tegyen.
- Ej - ordította Bódogfalvi a kardját kirántva -, hát a mi gyerekeinket nem öldösik-e meg a kutyák? Még a csecsemőnek se kegyelmeznek!
- Szúrd le! - kiáltotta a sátorbontó.
Vasné elrántotta a gyermeket, s a karját tartotta, hogy a katona meg ne üsse.
- Ne bántsd!
S már akkor három asszony is fogta a gyermeket.
Mikorra a katona visszadugta a kardját, a gyermek úgy eltűnt a szoknyák és kötények között, hogy kopóval se lehetett volna megtalálni.
Gergely az éjszakai harc után leugratott a Meleg-vízre. Megfürdött. Azután gyorsan visszatért.
A palota előtt egy kék lajbis, vastag derekú legénnyel találkozott.
A legény ágyútömő vaspálcát, vagy amint akkor mondták, döröklő-t vitt a vállán. A pálca végén kormos csöpű feketéllett. Köszönt Gergelynek.
Amint így odafordult arccal, Gergely megdöbbenve állt meg.
Ez a kék lajbis, szőke legény, ez a gyerekes kis orr a két merész szem között...
Vannak olyan arcok, amelyek úgy megmaradnak bennünk, mint az olajfestmények a falon. Nem változnak. Gergelyben élt ez az arc és ez az alak. Mikor gyermekkorában rab volt, és a kocsin ült a parasztleány ölében, akkor látta ezt az arcot. A legény meg volt láncolva, és a törököt szidta.
Gergely rákiáltott:
- Gáspár!
- Az a nevem - felelte a legény elmosolyodva. - Honnan tetszik engem ismerni, hadnagy uram?
S levette a kalapját.
Gergely nem tudott szólani.
"Ez mégis bolond valami - tűnődött. - Hiszen ez mégse lehet az. Húsz esztendeje, hogy láttam."
- Hogy hívják apádat?
- Úgy, mint engem, hadnagy uram: Kocsis Gáspárnak.
- Anyád meg valami Margit, ugye?
- Az.
- Nem Baranyában kerültek azok össze?
- De bizony.
- Török rabságban voltak.
- Csak vitték őket.
- De kiszabadultak.
- Úgy volt.
- Dobó szabadította ki őket.
- Meg egy kisfiú.
Gergelynek elfutotta a láng az arcát.
- Itt van-e anyád?
- Idehúzódott. Mert apám is itt van, hadnagy uram. Velem van apám: egy ágyút gondozunk.
- Hol van édesanyád?
- Ahun gyün a!
Egy kerek képű, vastag asszony ballagott a kapu felől. Két tejes kupa a kezében. A hátán puttony. A köténye is tele sárgarépával.
Gergely hozzásietett.
- Kedves Margit némém! Kedves jó Margit néném! - Hadd csókoljam képen.
S mielőtt az asszony magához térne, csakugyan meg is cuppantja mind a két orcáját.
Az asszony csak hüledezve néz rá.
- Én vagyok, lelkem, az a kisfiú - mondja Gergely -, akit kend az ölében vitt a pécsi úton.
- Né - mondja az asszony meghőkölve -, kegyelmed volna, vitéz uram?
Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.
- Én, lelkem - feleli örömmel Gergely. - De sokszor eszembe jutott az a jóságos, leánykori képe! Meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált, a szekér tetején.
Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtől.
- Fogd ezt a kupát - mondja a fiának -, mert bizony isten kiesik a kezemből! Hát az a csepp lány? Él-e még?
- De él ám! Az most a feleségem. Odahaza van Sopronban. Kisfiam is van: Jancsi a neve. Megírom nekik, hogy a jó Margit nénit láttam. Megírom nekik.
Hej, Gergely vitéz, hol van a te kisfiad? Hol van a te szépasszony feleséged?
