10
10
Dobó csak este beszélhetett Évával.
Bornemisszáné már akkor fölkelt. Könnyű otthonkába volt öltözködve. Bizonyosan azokból a női ruhákból szedett valamit magára, amelyek az első kicsapáskor jutottak az ura kezébe zsákmányképpen.
Azokat a női ruhákat nem tudták a kótyavetyén eladni, hát beakasztották a palota egy üres szobájába. Jó lesz a szegényeknek az ostrom után.
Dobó a vacsoránál beszélt vele.
- Kicsoda kegyed? - ez volt az első szava hozzá.
Mert azt mindjárt látta, hogy úrinő.
Balázs apród Dobó mögött állt. Baloghné is bent forgolódott a szobában. A birkapecsenye mellé akkor tett vörösbort. A két viaszgyertya mellé még egyet gyújtott.
- Nem tudom, megmondhatom-e másképpen, mint négyszemközött - felelte Éva. - Nem Baloghné miatt, hanem mert nem tudom, hogy főkapitány úr megengedi-e, hogy a nevem tudva legyen.
Az apród Dobó intésére távozott.
Baloghné is kiment.
Éva megszólalt:
- Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.
Dobónak kiesett a kés a kezéből.
Éva aggódó szemmel folytatta:
- Tudom, hogy az ilyen helyen, az ilyen munkában nem jó, ha asszony van jelen. De higgye meg kegyelmed, én az uramat a harctól eljajgatni nem fogom.
- Tessék leülni - felelte Dobó. - Engedelmet kérek, hogy evés közben fogadom. Tessék velem tartani.
De ezek csak hideg szavak voltak.
- Köszönöm - felelte Éva.
S bágyadtan leült.
Hallgattak néhány percet. Aztán Dobó szólalt meg:
- Gergely tudja, hogy itt van?
- Nem. S bizonyára jó is, hogy nem tudja.
- Hát, húgomasszony - szólt Dobó erre már nyájas tekintettel -, jól tette kegyelmed, hogy elhallgatta a nevét. Gergelynek nem szabad tudnia, hogy kegyelmed itt van. Ebben kérlelhetetlen vagyok. Az ostrom már nem tarthat soká: a fölmentő seregnek meg kell érkeznie. Miért jött kegyelmed ide?
Éva szeme könnybe lábadt.
- A gyermekemet...
- Hát csakugyan elrabolták?
- El.
- És a gyűrű?
- Itt van - felelte Éva a nyakán függő zsinórt elővonva.
Dobó pillantást vetett a gyűrűre. Ivott egy korty bort, s fölkelt.
- Mivel biztosít kegyelmed arról, hogy Gergellyel nem beszél?
- Minden parancsának engedelmeskedem, főkapitány uram. Tudom, hogy...
- Megérti azt kegyelmed, hogy miért nem szabad Gergellyel beszélnie?
- Gondolom.
- Gergely a várnak az esze. Az ő elméjét nem szabad elvonni a vár védelmétől egy percre se. Kit ismer még itt kegyed?
- Mekcseyt, Fügedyt, Zoltayt. Apám is itt van, Bálint bácsi is, a papunk.
- Nem szabad mutatkoznia kegyednek a Baloghné szobáin kívül. Ígérje meg ezt becsületszavára!
- Ígérem.
- Esküdjön meg!
- Esküszöm!
- Én viszont ígérem, hogy a gyermeke előkerítésére mindent megteszek. Adja ide a talizmánt.
Éva odanyújtotta.
Dobó felcsatolta a sisakját, s mielőtt kesztyűt húzott volna, odanyújtotta a kezét az asszonynak.
- Bocsásson meg, hogy ilyen nyers vagyok. Nem lehet másképpen. Tekintse a feleségem szobáit, itt hagyott holmiját a magáénak.
- Még egy szót - mondotta Éva. - Baloghné asszonynak mit mondjak: ki vagyok?
- Mondjon, amit akar, csak Gergely meg ne tudja.
- Nem fogja megtudni.
Dobó köszönt, kilépett az ajtón, és a lováért kiáltott.
Estefelé erős szél kerekedett. Kifújta a kormot, pörnyét a várból.
Dobó a robbanás omladékaira szólította a kőmíveseket és parasztokat.
- Szedjétek össze a szanaszét heverő köveket! Úgy rakjátok a falat, hogy a lövésektől mindig takartak legyetek.
Fölment a Baba ágyúhoz, leült az ágyúra, s ónnal egy szelet papirosra írt:
Hallod-e, Dervis bég! A Bornemissza gyerekét mihelyt megtalálod, tudasd kék-vörös zászlóval azon a jegenyefán, amelyik a patak mellett, a vártól északra áll. Gyűrűd lenyomata a levélen van. A gyermeket fehér zászlós küldött hozhatja. Nemcsak a gyűrűt adom ki érte, hanem egy nálunk rab török gyermeket is.
Mekcseyt szólította.
Eltakarta az írást a kezével, s azt mondta neki:
- Írd alá, kérlek, a nevedet.
Mekcsey szó nélkül aláírta.
Balázs már ott állt a pecséttel és a gyertyával.
Dobó elhajolt az ágyútól, s úgy csöppentette a viaszt a levél belsejébe, a Mekcsey neve mellé.
Mekcsey rányomta a gyűrűjét a pecsétre, aztán anélkül, hogy kérdezte volna kinek?, minek? - dolgára sietett.
Dobó összehajtogatta a levelet, s kívül a török gyűrűvel pecsételte le.
A félhold és a csillagok tisztán látszottak a pecséten.
S hívatta Varsányit.
- Varsányi barátom - mondotta nyájasan. - Most tudom már én, hogy miért nem jössz te a várba. Minek is jönnél, mikor úgyis mindig kiküldünk. Ismered-e Dervis béget?
- Mint a csizmám szárát - felelte vígan Varsányi.
- Hát ihol ez a levél. Ezt belopod vagy a sátorába vagy a ruhájába vagy az ivópoharába, szóval ahogyan lehet, úgy juttatod hozzá.
- Meglesz, uram.
- Azután elmégy Szarvaskőbe, s megvárod Vas Miklóst. Most már jönnie kell.
- S hogy jutunk be a várba?
- A kapu mellett jobbra minden éjjel zsineg fog lógni. Tapogasd ki. Azt rántsátok meg. A csengetésre lepillantanak, bebocsátanak.
Varsányi kendőbe takarta a levelet, s a keblébe rejtette.
A Sándor-bástyán szaporán duhogott a golyó. Dobó látta, hogy zavarodás van ott. A katonák rendetlenül ugrálnak el onnan.
A török valahogy tudomást szerzett arról, hogy a külső várfalat egy kis kapu köti össze a belsővel. (Olyan volt az átjáró a két fal között, mint csaton a pecek.) Két magas létra a hegyen: fordított V betű. Egy török felfut reá. Látja, hogy a kiskapun ki- és bejárnak a vitézek. Nosza ágyút vontatnak a hegyre, s erősen golyózzák a kaput.
Alig egy óra alatt rakásra sebesült a magyar a kapu táján, s vagy öten el is dőlnek.
- Deszkát fel! - kiáltott Dobó. - A palánkot emeljétek magasabbra!
De hiába emelték a takarót oda. A török ágyúk már úgy feküdtek, hogy rászórták a golyót a deszkán, palánkon át is a kapura.
- Ez egy mázsa puskaporomba kerül! - morgott Dobó. - És éppen most!
Gergely futva jött a szeglettoronyból.
- Kapitány uram - mondotta -, így nem maradhat a kapu! A legjobb katonáimat ellövik!
- Teszünk róla - felelte Dobó.
S halkan folytatta:
- Várni kell, míg a porcsinálást megkezdik.
A golyó hull a kapura, mint a záporeső.
- Engedje meg, hogy a falat kitörjük vagy alul megássuk.
- Neked nem kell külön engedelmet kérned, Gergely. Cselekedd!
Gergely a kapu mellett lyukat vágatott a falon, s azon át járatta a katonáit.
A török pedig szórta tovább is a golyót az üres kapura, úgy, hogy söpörni lehetett a golyót a kapu alján.
Éjjel ismét hordta a török a földet, a rőzsét.
A hold valamennyire világított nekik. A várból ki-kilőttek rájuk.
- Ne lőjetek! - mondotta Dobó.
Hogy a várbeliek elcsöndesedtek, a török zsibajgás, dobogás, ropogás hangja egyre erősödött.
Szaporodtak.
Dobó a négy romláshoz rendelte valamennyi puskás katonáját. Egy sor fekvő fölött egy sor térdelő. A térdelők fölött egy sor előrehajló.
A lámpások elsötétedtek.
A török mindegyre több és födetlenebb. Apró kézilámpások világítanak neki a munkában.
Mikor a csoport följebb-följebb hágva ott turbánzik már a romlás előtt, Dobó tüzet kiált.
Ordítás és megzavarodás követte a lövést. A futó és elnyargaló csoportok bizonyították, hogy a lövés nem esett hiába. Egynéhány tüfenkcsi visszapuskázott, de senkit se talált. A munkát csak a fal tövében folytatták, s óvatosan, mindig takarva magukat.
