11
11
A malom éjjel-nappal duhogott. A friss puskapor feketén pergett a teknőbe. A várbeliek bizalma visszatért.
A török új sáncot vetett, s alighogy megvirradt, a nagyprépost házánál három zarbuzán dördült meg. Az északnyugati torony volt az új cél. Onnan ugyan bajos ostromot kezdeni, de talán el akarták vonni az erőt a többi vároldaltól.
A nagy, fekete ágyúgolyók sasokként szállottak a toronyra.
A lövés irányában állt a katonák lakóháza. Egy sor alacsony ház. Háttal a várfalnak támaszkodik valamennyi. Azokra hullt a faltörő golyók közül, amelyik nem kapott elég puskaport.
A várnagyi palota nyugati oldala kezdett szakadozni. Baloghné rémülten esett be abba a szobába, ahol Dobónak ágyat vetett.
A kapitány az ágy mellett ült. Vasban, ahogy künn szokott járni. Csak éppen hogy a sisak nem volt a fején. A két kezét a szék két karján pihentetve aludt édesen. Előtte égő gyertya. A feje fölött elbarnult olajfestmény: Szent István király képe, amint a koronát Máriának nyújtja. A bástyává átalakított templomból tették be oda, s már oly fakó volt, hogy az alakok szeme csak barna foltnak látszott.
Dobó ott szokott aludni.
Csak virradat felé tért azon a napon haza. A hajnali órára hirtelen való ostromot várt talán, hogy nem vetkezett le.
Azt az oldalt lőtték, amelyikben aludt. A golyók úgy rázták a házat, hogy a gerendák recsegtek. A szoba egyik falán négyujjnyi széles repedés. Ki lehetett rajta látni a palánkra.
- Kapitány úr! - rikoltotta Baloghné.
A vakolat egy újabb lövéstől a fejére hullt.
Odaugrott a kapitányhoz, és megrázta.
- No, mi az? - rezzent fel Dobó.
- A palotát lövik! Keljen fel, az Isten szerelmére!
Dobó körülnézett. Látta a szakadást. Fölkelt.
- Az ágyamat tessék levitetni - szólott - valamelyik alsó szobába, amelyik közel van az ajtóhoz. Mindjárt visszajövök.
Ez a mindjárt visszajövök olyan soha nem teljesített mondása volt Dobónak, hogy Baloghné még abban a veszedelemben is elmosolyodott.
- Legalább azt várja meg, míg egy kis borlevest főzök.
- Az jó lesz. Köszönöm - felelte Dobó, a vakolatport verve a hajáról. - A gyomrom alélt. Néhány szem szegfűszeget is kérek bele.
- Hova küldjem?
- Majd beugrok érte.
- Dehogy ugrik, kapitány úr. Kiküldöm a fiamtól.
Egy felkantározott ló mindig ott állt az ajtó előtt, s a ló mellett hol az egyik, hol a másik apród a maga kis lovával. Dobó ráfordult, és megindult, hogy a várat bejárja.
A katonák egy része öltözetlenül tolongott ki a városi oldalon álló apró kaszárnyaházakból. A fegyver a felsőruhával a vállukon vagy a hónuk alatt. Némelyiknek a nadrág is a nyaka között. Káromkodnak, mint a jégeső.
- Menjetek a monostorba - mondotta Dobó. - Azt nem lövik.
Egy másik csoporttal Mekcsey siet át a piacon. Ásó, kapa és csákány van a katonáknál. Mekcsey egy nagy kovás puskát tart a kezében.
Hogy Dobót meglátja, fölemeli a puskáját, s feléje int. Dobó odaszökteti a paripáját.
- A Királyszék felől árkot ásnak - jelentette Mekcsey. - Azok ellen megyünk.
- Jó - felelte Dobó. - Hát csak vezesd munkára őket. Ássanak. Azután azonnal keress meg.
A Bolyky-bástyára ment. Annak az alján, az istállók mellett öt ember ült. A fejükön sisak. Az arcuk piros a tűzfénytől. Apró szalmakoszorúkat kötöttek. Mellettük üstökben főtt a szurok.
A bástyán Gergelyt látja, amint a dob fölé hajol. Nézi a borsót. Hogy Dobót meglátja, fölkel:
- A törökök aknába fogtak. Ma már megneszeltünk egyet. Mekcsey maga ment rájuk.
- Tudom - felelte Dobó.
- A dobok mind meglágyultak, használhatatlanok, de a víz rezgése elárulja őket.
Dobó a palánkhoz állt, és annak a nyílásán kinézett.
A töréseknél körülbelül egy ölet emelkedett a vesszőhányás. Egy holt akindzsit akkor vittek el a dervisek két kopján a rőzse közül.
Az még az éjjeli lövésben esett el.
Szemben a falakkal már mindenfelé látszott a sok árok és deszkasövény. A török is takarta magát.
- Valami készül megint - mondotta Dobó. - A jaszaulok és janicsárok nem mutatkoznak semerre se.
Mekcsey akkor ért föl a bástyára.
- Ásnak - jelentette röviden.
Az arcán látszott, hogy azon az éjjel semmit sem aludt. Vörös szemű volt, színtelen és kócos. A dolmánya vállon meszes és sáros. Bizonyosan a kőmíveseknél segített a gerendák emelgetésében.
- Kapitánytársam - mondotta rideg, szemrehányó hangon Dobó -, már megint magad akartál az aknába szállni! Azonnal aludni menj!
A lépcsőn akkor hágott fel Balázs apród. A kezében ezüsttálca, s azon ezüstpohár. Fehéren párolgott a pohár a hajnali hideg levegőben.
Mekcsey köszönt és leindult.
Dobó szelídre változott hangon szólt utána:
- Pista!
Mekcsey megfordult.
- Vedd el Balázstól a poharat, és idd meg, kedves öcsém.
