12
12
A következő éjjelen megtudták, hogy mit műveltek aznap a janicsárok.
Hát biz ők olyanforma alkotmányokat szerzettek, mint amilyenek alatt a papok viszik a szentséget a körmeneteken. Csakhogy a mennyezet teteje erős deszka, a négy rúdja meg négy kopja.
Ilyen mozgó tetők alatt hordták aznaptól éjjelenként a földet meg a rőzsét.
Magyarul ezt az alkotmányt tárgy-nak nevezték akkoriban.
A főtisztek délután kialudták a fáradtságukat. Többnyire délután aludtak, mert az ostromtól csak reggel lehetett tartani, s délelőtt a török aznapi szándéka már kitudódott. Éjjel megint talpon voltak, s olyankor a legénység fele tért nyugodni. Dobó úgy egyezett meg Mekcseyvel, hogy nem osztanak rendes időt az alvásra, hanem amint az egyik kipihente magát, a másik azonnal pihenni tér.
Bizony nem aludt az egyik se, csak itt-ott a bástyazugban, földhányáson ha aludtak ültön egy-egy órát, néha délután kettőt is.
Hej, ette a méreg a puskásokat, hogy a törököt a tárgyak sokasága takarja. Ami ép deszka maradt a városi házakban, udvarokon, azt a török mind összeszedte. Látta, hogy másképpen nem boldogul, csak ha maga is falat emel.
A Sándor-bástyán már annyira felmagasították a töltést, hogy a romlásig ért, vagyis a várbeli falnak ágyúgolyóktól lerombolt szakadékának az aljáig.
A tárgyak fedték a törököt, a rőzsék fedték a feltoló fejét. A romlás körül mindig húsz puskásunk őrködött meg egy-egy töltött mozsár. A falon is odavigyázó fegyverek. De hát hiába: a homály is takarójuk volt az éjjeli munkában a törököknek.
Gergely maga is ott őrködött legjobban, a romlás mellett.
Egyszer csak valami húsz török törekedik elő. Mindenik fején venyigecsomó.
Gergely leszól a falról:
- Gasparics!
- Tessék - hangzik egy férfihang.
- Nem viszket a markotok?
- Dehogynem, az áldóját! Hadd üssünk ki rájuk, hadnagy uram!
- Üssetek ki, a pogány teremtésit! Csak arra vigyázzatok, hogy amint szúrtatok, azonnal ugorjatok vissza.
- Értem, hadnagy uram.
A romláson dolgoztak a kőmívesek, de még akkora volt ott a rés, hogy akár egy szekér is bemehetett volna rajta.
Gergely szavára kiugrik Gasparics, mellbe szúr egy jatagánokkal körülfegyveres törököt. S visszaugrik.
A török összeesik. A többi hord tovább.
Gasparics hőstettét látva, három ember ugrik ki a résen. Lándzsával leterítenek ugyanannyi törököt. Megint ugranak vissza.
A török káromkodik, pillanatra megzavarodik. De alulról tolong fel a többi.
A résen most már tíz ember surran ki. Ki karddal, ki lándzsával. Szúrják, vágják a rőzsehordókat. Aztán visszafordulnak, és beugrálnak a résen egymás után.
A török elhányja a rőzsét, harmincan is neki a három hátul maradtnak.
Gergely lövet a falról. A török egyik a másikra bukfencezik, hanem egy Kálmán nevű tizedes nagy lándzsaszúrást hoz vissza a mellében.
- Lőjetek tik is! - kiált le Gergely.
A többi törökre már az alsó nyílásból villámlik a halál.
Ennél a villanásnál látszik, hogy körülbelül negyven török hever véresen a rés előtt. A többi török új csoportba pattan, és lándzsával, karddal rohan a résnek.
- Lőj! - kiáltja Gergely a falon fent állóknak.
Akkor érkezik oda Dobó.
A rés előtt ott fekszik hanyatt a vérében Kálmán. A résen beszúr egy janicsár, s hogy senkit sem talál, egy kurjantással beugrik.
Dobó épp a rés mellett áll. Úgy üti orrba meztelen ököllel, hogy a vér szétpreckel belőle. Ugyanabban a pillanatban Gasparics lándzsát vet beléje.
A többi török nem meri követni. Hátat fordítanak, és széjjelugrálnak a rőzsehányásban.
- Dobjátok ki a kutyát! - mondja Dobó a kőmíveseknek.
S fölmegy a falra.
- Az aknázást abbahagyta a török - mondja Gergelynek.
- Gondoltam - feleli Gergely.
- Van valami mondanivalód?
- Tessék megnézni a bögréinket.
A bástyaoldalon függő olajlámpásnál öt legény dolgozott s köztük a cigány is.
Egynéhány száz cserépbögre hevert ott. Azokat töltögették.
Az egyik puskaport tett bele egy marokkal. A másik rongyot és követ gyömöszölt rá. A harmadik ismét egy marok puskaport tett a bögrébe. A negyedik egy halom arasznyira vagdalt, rozsdás puskacsődarab mellett ült, s azokat töltötte puskaporral. Kétfelől fával verte be. Az ötödik dróttal szorította a két dugót a csőhöz. A cigány besározta.
- Már háromszáz bögrénk van készen - jelentette Gergely.
- Tegyetek közéje ként is - mondotta Dobó. - Jó nagy darabokat.
- Az bizony jó lesz - felelte Gergely.
Balázs apród futott a kénért.
Dobó kis ideig elégedett arccal nézte ezt a mesterkedést, aztán körülpillantott.
- Itt van Gasparics?
- Itt vagyok - felelte a legény alulról.
- Gyere fel.
A legény felugrott, és összecsapta Dobó előtt a bokáját.
- Te voltál az első, aki a résen kiugrottál?
- Én, kapitány uram.
- Mától fogva tizedes vagy!
Hogy a tárgyak jó védelmet nyújtottak az első éjjelen, látják ám másnap a várbeliek, hogy a Hécey prépost házától kezdve nagy földhányás túródzik a vár délnyugati faláig, vagyis a mostani kapujáig.
A falnál csakhamar hordók tolódnak fel az árokból, s ezer meg ezer kéz hordja és rakja az üres hordót.
A török feltörte a városbeli pincéket. Kieresztette a bort a hordókból, s hordta a hordót és taposókádakat a vár alá.
Hát bizony azon az oldalon nagy hordófal épül. Kézből kézbe száll a hordó, s fordul fenékkel talpra valamennyi.
Még aznap fölépül a hordóhegy. Támasztéka a várfal. Túlfelől lépcsőzetes.
A várból napestig puskáznak rájuk, de a hordó is védi őket. Dolgoznak serényen.
S még éjjel is döng és duhog a sok hordó és szüreti kád.
A puskások java része odakerül most arra az oldalra. A mozsarak is ott guggolnak a falon. Egypár szakállas ágyú oldalt a hordóhalomra céloz.
- Bolond török - mondja Fügedy.
De nem bolond az. Lám, kora hajnalban előmozdul a hordók alján egypár nagy, széles tárgy. Nyolc kopja tartja. Húsz-harminc török is elfér egy-egy tárgy alatt.
- Tüzet és vizet! - rendelkezik Dobó. - Hozzatok szalmát, vasmacskát, horgot és csáklyát, sokat!
Mert nemcsak a tárgyak mozgását látta, hanem azt is, hogy lent az árokban fáklyákat gyújtanak a törökök.
A Babek-bástyát is lőtték tegnap, és ott zsákokba kötött föld volt a lépcsőjük.
Dobó ott is megfordult. Gergelyt készen találta mindenféle láncra kötött vasmacskával és csáklyákkal. A bástyán tűz égett. A tűz mellett üstökben faggyú olvadt. A szurkos szalmakoszorúk rakásokba rendezve feketéllettek a tűz körül. A török ott is nagy tárgyak alá húzódva indult a vár ellen.
Mekcsey az Ókapunál tömetett.
Onnan is vártak ostromot.
A veszedelem fenyegetőbb volt a délnyugati sarkon, ahol Fügedy állott. Dobó fölnyomta az acélsisakját, s Balázs apród kíséretében odanyargalt.
Hát már akkor égett a palánk.
A török ezúttal nem ordítozott. Óvatosan a tárgyak alá húzódva puskázott a várbeliekre.
Felülről nem lehetett lőni őket. Az égő palánk aljából lőttek vissza, s lyukakat vágtak csákánnyal a kő között, hogy azokon a réseken is lőhessenek a tárgyak alá.
- Szalmát rájuk! - harsogta Dobó.
Egyfelől a víz locsogott a fent égő palánkra, másfelől olajba és faggyúba mártott, tüzes szalmakoszorúk repültek a tárgyak fölé.
Amelyik tárgy a falig jutott, azt csáklyákkal fölfordították vagy ellökték. Amelyiknek a teteje tüzet fogott, azt csak engedték a sorsára. A török csakhamar eldobta, és ordítva menekült a tűzesőből.
A hordók inogtak alattuk, s némelyik a hátán vitte a lángoló tüzet.
- Szalmát, csak szalmát! - kiáltotta Dobó.
Az olajba mártott szalma lángoló rongyokban repült újra alá a tárgyak födelére. A kopjatartók eldobták a szerszámukat, s hanyatt-homlok rohantak le a golyózáporból.
De ez csak szünet volt. Amint az első támadókat visszaverték, a török ágyúk a palánk szaggatásába fogtak.
Dobó hasra fektette a népét, hogy a golyók ne találják. A palánkcölöpök közül kettőt sikerült a török ágyúknak ellőniük. A palánk megingott, és negyven öl hosszan ropogva-recsegve hajolt kifelé.
Még egy cölöprántás, és leszakad az egész.
- Csáklyát elő! - kiáltotta Fügedy. - És láncokat!
Ötven csáklya kapott a kifelé hajló palánkba.
Vasláncok és kötelek, új cölöpök és karók kerültek elő. A palánk csakhamar ismét az előbbi állásába helyezkedett.
Dobó már akkor a Bolyky-toronynál járt, ahol a szurok, puskapor és égett faggyú egybekeveredett büdösségében Gergely fogadta az ostromot.
Az a derékban romlott szeglettorony nagy bizalma lett a töröknek. Hogy Temesvár is egy torony miatt esett el, azt tartották a szerencse sarkának, habár az első ostromban nem is sikerült az erejüket megvetniük benne.
Ott, hogy csupa földet hordtak a torony fala mellé, felülről nem lehetett ártani rajtuk.
A törökök egymást nyomva tolakodtak a széles tárgyak alatt fel. Hullt rájuk az égő szurkos és faggyús koszorú, mégiscsak sikerült végre feltolakodniuk a toronyba.
- Allahu akbár! Üsd, vágd!
S a Királyszéke oldalán ezernyi ezer fegyveres török rohant a vár felé.
A torony alján a falon csáklyák és kopják nyulakodtak alá. Taszigálták, kaparták, vágták, horgolták a tárgyakat.
De a török is dolgozott. A tárgyak alól a tüfenkcsik puskáztak. Lándzsák és gránátok és nyilak röpültek alulról a védőkre.
Egy páncélos szpáhi halálmegvetéssel ugrott a falra, s a két vasas kezével malmozva verte szét a csáklyákat és kopjákat. A másik, harmadik a nyomában.
Míg azt a hármat leagyalták buzogánnyal, a többi a hátukon előnyomakodott.
Egy perc nem telt belé, már feltoltak egy tehénbőrrel bevont tárgyat a torony tetejére, s az alatt harminc-negyven janicsár térdelve és hasalva lőtte a bástyán küzdő katonákat.
- Allah! Allah! - üvöltötte alant ezer torok.
- A diadal közel van! - ordították a jaszaulok.
Dobó fejéről leesett a sisak. Hajadonfővel rohant az ágyúkhoz.
A torony belsejében álló magyar katonák még csak nem is árthattak a föléjük tolakodott janicsárságnak, mert a torony teteje be volt már deszkázva, s a deszkákat nem lehetett lelökni a rajtuk álló janicsárok miatt.
- Gyertek ki! - rikoltott Gergely, amint meglátta, hogy Dobó az ágyúkat forgatja.
S a janicsárok puskáival mit se törődve, maga is csáklyát ragadott. Beleakasztotta az egyik tárgytartó kopjába, s elrántotta azt.
A bástyán álló katonák is megdöbbenve látták a torony elfoglalását. Mind a tüzes szerszámhoz kaptak, s a falon felnyomakodó janicsárokat elborították tűzzel.
Dobó látta, hogy a janicsárok összeköttetése megszakadt. Hirtelen lefelé fordíttatta a két ágyút, és a töltésen sokadozó janicsárok közé lövetett.
A janicsárféle katona nemigen tart az ágyútól. Két ágyúnak a két magva nem sokat árt. A dörgést meg megszokták. Csakhogy a Dobó ágyúi apró maggal vannak töltve. Közelről tízével-húszával dől tőle a török.
A janicsárok irtózva hátráltak.
- Tüzet rájuk! Tüzet! - hangzott fent is a Gergely szava.
S a toronytetőn rekedt janicsárokra repült a szurokkoszorú. A török ide-oda kapkodott, de hogy a puskáját már kilőtte, nem volt ideje újratölteni. A tűz és láng egyre több. Ordítva vetik alá magukat a toronyból. S még jól járt az, aki kívül esett. Az egy roppanással kitörte a nyakát. Aki a várba ugrott, az se táncolt soká, mert úgy agyonverték, hogy csontja se maradt épen.
A török azon az estén és éjjelen a földbástyánál folytatta a harcot.
A földbástya a város északnyugati szegletén folytatása a kőbástyának. A földet összevissza turkálták, hogy a bástya alá lyukat szerezzenek, de a vár fala nem földre épült a hegyen. Fal falon áll le húszölnyi mélységig, mintha az ismeretlen időkben a völgyből építették volna a várat, s a következő kor népe meghordta volna a régi várat földdel, s föléje építette volna a maga várát, míg végre jött a Szent István király népe, s a váron vár fölé fölfalazta a mai várat.
Dobó csakhamar ráeszűdött, hogy a törökök éjjeli ostromlármája csak arra való, hogy elvonja a figyelmet a fatöltéstől.
Odarendelt a földbástyára egy hadnagyot kétszáz emberrel, s a többi népet meghagyta a rendes számban a vártákon.
A török lovasság sem a hordóhegyen, sem a torony ostrománál nem mutatkozott. Előre látható volt, hogy éjjel folytatja a fahordást.
Most azt találták ki, hogy rőzse helyett vastag fát hordanak. Amennyi teve, ló, ökör, bivaly és öszvér van a tárborban, az alkonyatra mind hasábfával és dorongfával megrakodottan tér vissza a falak alá.
A falakkal szemben ásott földsáncokból először csak találomra dobálták ki a fát, azután mikor a fahalom eléggé takarta már őket, rendezésbe fogtak.
Ezer meg ezer kéz mozgatta, hányta a hasábfát és dorongfát egymásra. Az előbbi éjszakák csöndes munkája helyett csupa zuhogást és kopácsolást lehetett hallani mindenfelől.
A fát vaskapcsokkal és láncokkal erősítették össze.
A Gergely bástyája előtt készült pedig az a nagy fabástya, s alig három öl távolságra a teteje.
A török ügyesen dolgozott: a fát úgy rakta, hogy mindig takarva legyen, s az egy öl magas takaró mögül átdobálták a vastag dorongfákat az árokba is.
Az árok szemlátomást temetődött be, és nőtt a fahegy a kőfal mellett.
És egyre közelebb a várfalhoz!
Gergely hol az egyik lövőrésen, hol a másikon nézett ki, hogy vizsgálja az ellenséges munkát. Utoljára fölment a palánkhoz.
Ott találta Dobót.
A kapitány a szokott, térdig érő mentében állott. A fején könnyű, fekete acélsisak.
- Uram - mondotta Gergely -, kérem azokat a zsindelyrakásokat, amiket a tetőkről leverettünk.
- Hordathatod.
- Aztán kérek faggyút, szurkot és olajat.
- Amennyi kell, rendeld. Sok faggyú nincs.
- Hát ami van. Ha faggyú nincs, szalonnát kérek, sokat.
- Szalonnát?
- Húsz-harminc oldalt. Amennyit csak lehet.
Dobó hátraszólt Kristófnak:
- Eredj, költesd fel Sukánt. Adjon az éléstárból faggyút és negyven oldal szalonnát. Hozzák azonnal ide!
És csak azután kérdezte, hogy: minek?
Hát bizony Gergely azt eszelte ki, hogy amint a török ott hányta rakásra a fát, ő meg szalonnát, faggyút meg zsindelyt hányatott a hasábfa és a rőzse közé.
A török nem ügyelt rá. A várból mindig dobáltak rájuk. Kő, csont, repedt fazék, döglött macska s miefféle repült közéjük minden percben. Az arasznyi széles szalonnadarabok a sok minden között fel se ötlöttek. Ha éppen meg is nézte valamelyik, vagy nem ismerte, mire való, vagy ha ismerte, utálattal nézte.
Gergely arasznyi széles szeletekre vágatta a szalonnát, és időnkint odadobatta a fa közé. S hullt közben az olajfestékes zsindely, a faggyú, a szalma. Időnkint meg ledobatott egy-egy szalmába pólyált cserépbögrét.
A bögrék sárral voltak betapasztva, dróttal meg körülfonva. A belsejükben puskapor volt meg töltött csődarabok s ujjnyi darabokban kén.
Dobó levizsgálódott.
- Mikorra elkészülnek - mondotta -, reggel lesz. Kristóf, nézd meg Mekcseyt, ébren van-e. Ha ébren van, mondd neki, hogy én lefekszek. Ha nincs ébren, hagyjátok aludni. Azután az őrségeket járod be. Megmondod, hogy mihelyt ostromra való mozgolódást látnak, a szeglettoronyhoz jöjjenek jelenteni. Te nem fekszel le, Gergely?
- Ma nem - felelte Gergely. - Megvárom a reggelt.
- És Zoltay?
- Aludni küldtem, hogy reggel erő is legyen a bástyán.
- Amint a fabástya fölépült, költess fel!
Fölment a szeglettoronyba, s egy katonai nyoszolyára dőlt. Kristóf apród ott állt kivont karddal a torony ajtaja előtt.
Apródi kötelesség volt ez. Őrizte az alvó oroszlánt.
