2
2
Az egri vártól északkeletnek áll egy magas hegy, az Eged. Voltaképpen Szent Egid vagy Szent Egyed volna az igazi neve, de hogy az Egyed nevet be nem vette soha a magyar gyomor, ma is csak Eged annak a hegynek a neve. Annyira van az Egertől, mint a Szent Gellért-hegy Kőbányától. De sokkalta magasabb és testesebb.
Ha annak a hegynek az irányában valami erős kezű ember kilőne az egri várból egy lúdtollal szárnyazott nyilat, az a nyíl átrepülne azon a dombon, ahol a török ágyúk egyik falkája dörög, és abba a völgybe hullana, ahol a tábori gyülevész nép tartózkodik. A kereskedők, a lócsiszárok, a borbélyok, a dervisek, a kuruzslók, köszörűsök, szörbet- és halvéárulók, a kötéltáncosok, a rabszolga-kereskedők, zsibárusok, cigányok s más efféle népé most az a völgy. Onnan járnak nappal a táborba kalmárkodni, csereberélni, hulladékot lesni, népet mulattatni, kuruzsolni, lopni, csalni - szóval: élni - a katonák közé.
Október másodikán, a Szent Mihály-napi ostrom után harmadnapra egy fiatal deli érkezett oda a tárkányi erdő felől. Lóháton ült. Atilla, szűk nadrág, sárga bakancs és teveszőr köpönyeg volt rajta. Turbán helyett a delik szokása szerint a köpönyeg csuklyája födte a fejét. Az öve körül handzsárok. A vállán íj és puzdra. Egy megláncolt lábú magyar fiút hajtott maga előtt. A fiú meg egy ökröt. Ökör és fiú láthatóképpen a deli zsákmánya volt.
Azon a tájon szőlőültetvények vannak. A magyar nem szüretelt az idén. De tele is van a szőlő törökkel. Akármerre néz az ember, turbános vagy prémsapkás törökök bukdácsolnak a szőlők között.
Némelyik rákiált a fiatal delire:
- Hol szedted azt a gyönyörű zsákmányt?
De azok éppen akkor hajtják legdühösebben az ökröt. Nem felelnek.
A deli: Éva.
A rab: Miklós.
Őrök nincsenek arra. Vagy ha vannak is, azok is böngésznek a szőlőben. Minek az őr, ha nincs ellenség? Bornemisszáné feltartóztatás nélkül jut a téglaégető völgybe, ahol a szennyes és díszes sátorok összevisszasága, az ebek és cigánypurdék sokasága lármázza őket körül. Aztán a kereskedők áttörnek a népen.
- Hogy adod a fiút?
- Én adok érte ötven piasztert.
- Én adok érte hatvan gurust.
- Én hetvenet.
- Az ökörért adok húsz piasztert!
- Én harmincat.
- Negyvenet.
A deli nem áll szóba velük.
Dárdájával vigyáz hol az ökörre, hol a rabra. A rab kezében ostor pattog.
Lekanyarodnak a szőlőhegyről a téglakemencéhez. Ott még tarkább a világ képe. A téglákból a cigányság házakat hevenyészett. Tető helyett gallyal vagy ponyvával födte be. A kemencékben is tanyát vert egynéhány cigánycsalád. Sütnek, főznek, heverésznek az őszi napon.
A vén diófa áll és él. Alája valami lócsiszár telepedett. Éva csak a dél felé való tizedik lépést nézte. Ott van a lovak állása. Mellette a csiszár négyrúdú sátora, s kiírva reá török betűvel a Korán-ból vett idézet:
Fakri fakhiri. (Szegénységem büszkeségem.)
Mert a török kalmár sohasem a maga nevét írja a boltjára, hanem csak egy-két szót a Korán-ból.
Éva meglátta a követ. Valamikor malomkő volt az. Régen ott fekhetik. Úgy bele van süppedve a földbe, hogy csak a fél karéja áll ki. A közepéből magasra nőtt a fű, s rajta moha és kövirózsa vert tanyát.
Éva behajtotta az ökrét és rabját a lovak közé. A dárdáját beleszúrta a malomkő közepébe.
A kereskedő hajlongva jött elő.
- Hogy adod a rabot? - kérdezte a szakállát simogatva.
Éva játszotta a némát. Az ajkára mutatott, és nemet intett.
A néma katona nem ritkaság. Ha néma is valaki, és szakálla, bajusza sincs, a török egyszerre megérti, hogy olyanféle istenteremtése áll előtte, aki mikor nem deli, az a kenyérkeresete, hogy abból él, amije nincsen.
Hát a görög beszélt:
- Otuz gurus. (Harminc piaszter.)
Éva intett, hogy csak az ökör eladó.
A görög megnézte az ökröt elöl-hátul. Megbecsülte egy emelő mozdulattal a szügyét, s új árat kínált:
- Jirmi gurus. (Húsz piaszter.)
Éva a fejét rázta.
A kereskedő harminc, harmincöt piasztert ígért.
Éva ezalatt leült a kőre, s a lába szárát fájdalmasan tapogatta. Nyers hús volt odakötve. Át is ütődött a leve a kék posztón.
Mikor a görög harmincöt piasztert ígért, Éva jelekkel és dárdaheggyel mutatta, hogy sátor kellene neki, mégpedig azon a helyen.
A görög látta, hogy a deli sebesült, halavány, és halálosan fáradt. Megértette, hogy a deli át akarja pihenni az ostrom hátralevő részét. Három-négy rongyosnál rongyosabb sátort is hozatott elő a szolgájával.
- Tessék választani.
Éva kiválasztotta a legnagyobbat, amelyik a legfoltosabb volt, s rámutatott az ökörre, hogy elvihető. A kereskedő kevesellte érte az ökröt. Éva odaadta a lovát is, de megértette, hogy a sátort felállítottan kívánja átvenni.
A kereskedő beleegyezett. Két szerecsen szolgájával kifeszíttette a sátort Éva fölé.
No, ez simán csúszott.
- Az Isten segít bennünket! - susogta Éva, mikor Miklóssal a sátor belsejében magára maradt.
Mármost csak az volt a kérdés: hogyan és mikor emeljék el a követ? Csak rudat kell még valahogy szerezniük. Azt beleállítják a malomkő lyukába, s felbillentik a követ.
Rudat szerezni pedig nem is olyan nehéz. Csak a lovak korlátfájából kell egyet elvenniük. Éjjel megcselekszik.
Az ágyú szakadatlanul dörgött a dombon túl, és sűrűn pukkogtak közbe a várbeli vékony szakállas ágyúk. A füst bűze is odaverődött néha. A lombok között a várnak egy tornyát is látták. Romlott volt már, mint az egérrágta gyertya, de ők mégis örömmel nézték. Azt a helyet mutatta a torony, ahova eljutnak még ezen az éjszakán.
A mindenféle nép ott zsibongott körülöttük. Olykor katonák is jelentek meg köztük. Többnyire lovat vettek, vagy a kuruzslókat keresték. A cigány talizmánoknak is nagy volt a kelete. Nemigen bíztak bennük, de azért vették. Egy szőrös mellű aszab mellén koszorúként függött a sok talizmán.
Éva végigdőlt a köpönyegén.
- Mit gondol, Miklós: nem lehetne-e nekem a fiamat megkeresnem? Ahogy idáig eljutottam, beljebb is eljuthatok.
- Már megint ezen töprenkedik a tekintetes asszony?
- Nem tartóztat fel senki ebben a ruhában. Megkereshetem, megtalálhatom a seregben is. Eléje állok Jumurdzsáknak, és azt mondom neki: Itt a gyűrű, add ide a fiamat!
- Erre ő elveszi a gyűrűt, és nem adja ki a fiút.
- Ó, istentelen vadállat!
- Hiszen ha nem az volna... De ha becsületes volna is, mi lenne, ha a táborban valamelyik tiszt parancsot kiáltana kegyelmednek? Lehetnek olyan csapatok, amelyek közé delinek nem szabad keverednie. Az ágyúk környéke is bizonnyal olyan tilalmas hely. Mindjárt megösmernék, hogy kegyelmed idegen a táborban.
- Elfognának...
- S ha nem fognák is el, Jumurdzsák ki nem eresztené a markából.
Éva sóhajtott. Kibontotta a tarisznyáját. Kenyeret és hideg csirkét vett elő. Kirakta a malomkőre.
- Együnk, Miklós.
Végre alkonyodott. Az ágyúdörgés megszűnt. A sötétségben csakhamar aludni tért mindenki.
Éva egy tekercs gyertyát vett elő a tarisznyából. Tüzes taplóval meggyújtották.
Éjféltájban Miklós kilopódzott a sátorból, s néhány perc múlva egy karnyi vastag rúddal tért vissza.
Beledugták a malomkőbe. Elmozdították a követ.
A kő alatt nem volt más, csak a nedves, fekete agyagföld meg egypár fekete bogár.
Éva odatoppantott a lábával a kő helyére.
A toppantás kérdés volt a földhöz: üres vagy-e?
A föld tompán dobbant: üres vagyok.
Éva a tarisznyából ásót vett elő. Rászorította a dárdája nyelére, és ásott. Miklós kézzel kaparta a földet.
A második arasznyi mélységben az ásó deszkára koppant.
Erős és vastag tölgyfa deszka volt az, de már korhadt. Kiásták, kiemelték. Azon alul már ott tátongott egy emberderéknyi vastagságú, sötét kőlyuk.
Valami tíz kis lépcsőn kellett lemenniük. A lyuk ottan kiszélesedett. Rakott volt, mint a pince. Állva lehetett benne járni.
A levegő nehéz volt. Az alagút sötét. A falakat itt-ott a salétrom fehér virága foltozta be. A kövek nyirkos hideget leheltek.
Miklós ment elöl. Vitte a gyertyát. Olykor bokáig érő vízben jártak, olykor kőbe akadtak, amely a boltozattól vált el.
Olyankor Miklós hátraszólt:
- Vigyázzon: kő van az útban.
A föld néhol dobogott a lépéseik alatt. Ott bizonyosan másik alagút is van. Micsoda nép építhette? Még akkor nem írtak történelmet, mikor a vár épült. Ki tudja, micsoda népfajok éltek már ezen a földön mielőttünk?
Miklós ismét visszaszólt:
- Vigyázzunk: hajolni kell!
Az út még jó ideig lejtős volt, a boltozat egyre alacsonyodott, aztán az út emelkedett, de a boltozat nem.
Miklós már négykézláb ment. Éva megállt.
- Menjen csak előbbre, Miklós - mondotta. - Ha az alagút betömődött, vissza kell térnünk az ásóért.
Miklós továbbmászott. A gyertyafény egyre keskenyedett, végre eltűnt. Éva magára maradt a sötétségben.
Letérdelt, és imádkozott:
- Ó, én Istenem... szegény bolyongó lelkemnek atyja! Látsz-e engemet itt e vak mélységben is?... Csak egypár lépés választ el az én Gergelyemtől... Azért adtál-e össze minket, hogy ily szerencsétlen módon legyünk eltépve egymástól?... Hozzád fordítom arcomat, remegő szívemet... Istenem, itt az ellenség lába alatt, a föld fekete mélységében kérlek: engedj hozzájutnom!
A fény ismét megjelent. Csakhamar Miklós is előbukkant. Hason csúszott, aztán meggörnyedve jött elő a sötétségből.
- Az alagút húszlépésnyire szűkül, aztán megint tágas tíz lépésen át. Ott az út kétfelé válik. De mind a kettő be van omolva.
- Menjen vissza az ásóért, Miklós. Ásnunk kell reggelig. De minden órában meg kell jelennie, Miklós, a sátor előtt, hogy gyanút ne keltsünk.
A fiú szótlanul engedelmeskedett.
- Ha az uramhoz jutok, Miklós - mondotta Éva -, meg fogjuk hálálni a maga jóságát. Az uramat Dobó öccseként szereti. Beszerzi magát íródeáknak Dobó mellé.
- Nem fogadom el - felelte Miklós. - A gyermek az én hibámból veszett el, az én segítségemmel kell megkerülnie. Mihelyst megkerül, fogom a vándorbotot, s megyek az iskolába.
Szegény jó Miklós, te! Nem mégy te az iskolába többé soha!
