9
9
Mikor a koporsót leeresztették, Varsányi felkiáltott az embereknek:
- Hé, emberek!
A kiáltásra elképedt arcok jelentek meg fenn a temetőüreg ajtajában. Az egyik hajadonfővel, a másik rozsdás, dísztelen sisakban, amely szíjjal volt az állához erősítve.
Varsányi újra felkiáltott:
- Én vagyok itt, Varsányi! Húzzatok fel!
A karjába emelte Évát, és koporsóról koporsóra lépkedett vele a kötelekig. A két kötelet összefogta, és beleült.
Az emberek felhúzták.
A sírüregnél nem volt más, csak a két pap meg a két kötéleresztő paraszt. Azok bámulva néztek Évára, aki halottként feküdt a gyepen, ahova Varsányi lebocsátotta.
- Hozzatok vizet - mondotta Varsányi a parasztoknak.
Ebben a pillanatban vörös lángtorony lövődött fel a templombástyából. Fellövődött az égig, s fekete deszkák, gerendák, kövek, fadarabok, emberek repültek benne.
A várat olyan dördülés rázta meg, hogy mindenki megsüketült s a földre bukott.
A levegőből kőzápor, vér, fegyver, fa és donga hullott alá.
Minutákig tartó halotti csend követte ezt a robbanást.
Halotti csend a várban és a váron kívül, a török táborban is.
Mindenki kábultan nézett maga elé.
Az ég szakadt-e le? Vagy a föld nyílott meg, hogy tűzokádó pokollá válva, ítéletnapi borzalmas lángözönbe borítsa a világot? - nem értette senki.
Török csel! - Ez volt az egyetlenegy gondolat a várban, mindenkiben.
A vár elveszett! - Ez volt az egyetlen érzés, amely a dobbanásban megállt szíveket kővé dermesztette.
Gergely a Sándor-bástya alján pokolszerrel telt bögréket kötözött. A robbanás szele nekitaszította őt a pajzsoknak, amelyek szögeken függve borították a falat.
Ahogy fölemelte a tekintetét, a lángoszlop fölül kitölcséresedve vöröslött az égen, s benne egy fekete malomkerék, a kerék körül hanyatt fekve lefelé szálló, kerengő ember és külön egy combtól egész emberláb.
Volt annyi lélekjelenléte, hogy a bástya boltozata alá ugrott, de ő is gondolataszakadt, süket arccal nézett az első percben maga elé.
A következő pillanatban azonban megmozdult a vár népe. Ide-oda futkosó emberek, fegyvereiket elhányó katonák, jajgató asszonyok, fékeiket elszakított, megvadult paripák látszottak mindenfelé.
Lent a török táborban diadalmas üvöltés, ostromlétrák emelkedése s a vár felé hullámzó fegyveres ezerek.
- Végünk! - hangzott a várban mindenfelé.
Asszonyok a gyermekeiket kézen ragadva és ölbe kapva futkostak a kormos köveken és a kormos gerendákon, tüzes üszkökön át összevissza. Mindenki menekült, és senki se tudta, hova.
A levegőből sűrű, fekete hó hullongott. Oly sűrű, hogy tízlépésnyire nem lehetett benne látni. A pörnye volt az. Beszállingózta az egész várat, mintha gyászba akarná takarni.
S eléktelenedett holttestek és vérző emberi tagok hevertek itt-ott a szétszórt köveken és gerendákon.
Dobó hajadonfővel, a paripáját rángatva száguldott a robbanás helyére, s a katonákat a falra parancsolta.
- Nem történt semmi! - kiáltozta jobbra-balra. - Csak huszonnégy tonna puskapor volt a sekrestyében!
A tisztek is mind lóra kaptak, és a Dobó szavával csillapították a népet mindenfelé:
- Vissza mindenki a helyére! Csak huszonnégy tonna puskapor...
Mekcsey dühében egy eltört lándzsanyéllel botozta a kábult és engedetlen katonákat:
- Fegyvert fogj, a kutya Heródesedet! Falra!
S maga is leugrott a lóról. Öles kopját kapott a kezébe, s a fal tetejére rohant. - Utánam, fiúk! Utánam, aki ember!
A falra mászó törököket hosszú sortüzelés fogadta. A katonák a belső térről, vezérlet nélkül is a falra futottak, s dolgozott a buzogány, a kopja, a kard, a csákány.
A török szintén rendezetlenül egymást nyomta előre-hátra, s kint a falak körül éppakkora volt a zavarodás, mint bent a várban.
Legtöbben a robbanás helyére tolultak.
Gergely látta a maga bástyájáról, hogyan ömlik a fekete pernyehullásban a tarka török had a templombástya felé.
- Itt maradj! - kiáltotta Zoltaynak, s ő maga a kardját kivonva rohant a templombástyára.
Útközben az üstök mellett rohant el. Azoknak a levese főtt ott, akik délben vártán voltak, s most kerültek volna ebédhez.
Gergely egy pillantást vetett a nyolc nagy üstre, amelyben az apróra vágott hús forró leve gőzölt és rotyogott.
Áttaszította az egyik üst fülén a rudat, s odakiáltott a tálas parasztnak:
- Fogja kend! A többit is hozzátok a bástyára!
S mikor fölértek, lezúdította a forró levest a létrákon sokadozó törökökre.
Varsányi, mikor felocsúdott, az asszonyt látta maga előtt a földön. A két pap azon ingesen-stólásan a falakra rohant, a két paraszt meg kétfelé, vélhetőleg az ágyúkhoz.
Varsányi fölemelte Évát a vállára, mint valami zsákot, és a palotába vitte. Gondolta: ha királyi követ, oda való.
S átadta Baloghnénak, hogy locsolja fel.
Csak az ostrom visszaverése után szemlélték meg, hogy a robbanás micsoda kárt okozott.
A templombástya jobb oldala a sekrestyével együtt fekete, tátongó üredék volt. A várfal az éjjeli építéssel együtt ledőlt azon a helyen, s a két szárazmalomnak, amelyik ott dolgozott, csak a düledéke volt meg. A sekrestye oldalában harminc vágni való marha állt. Azok vérükben döglötten hevertek.
A vártán volt nyolc legényt darabokra tépetten találták meg. Odaveszett egy hadnagy is, Nagy Pál, akit Báthory György küldött harminc drabanttal Erdőd várából.
S a közelben álló katonák közül is sokan megsebesültek. Egy Horváth Gergely nevű vitéznek vállban szakította le a karját a robbanás valami köve. Még aznap meghalt, s még aznap lebocsátották a temetőbe.
A várbeliek csak akkor tértek tulajdonképpen észhez, mikor látták, hogy a török nem bírt a várba felhatolni.
- Az Isten velünk van! - kiáltotta Dobó a haját hátrasimítva és az égre pillantva. - Bízzatok, vitézek, az Istenben!
Az ostromot voltaképpen a leves verte vissza. A török hozzá volt szokva tűzhöz, kardhoz, kopjához, de a forró leveshez nem.
Amint az első létrán végigömlött a forró, paprikás lé, az embereket mintha lesöpörték volna. A létrák alján tolongó had is szerteugrott. Ki a kezéhez kapott, ki a nyakához, ki az arcához. A fejüket pajzzsal takarva kotródtak el a falak alól.
A várbeliek könnyebben lélegzettek.
Dobó a molnárokat és ácsokat hívatta.
- Szedjétek össze hamar a malom részeit. A kettőből csináljatok egy portörő külyüs malmot. Ami hiányzik, azt az ácsok azonnal faragják!
S körülpillantott.
- Hol a számtartó?
Egy kormos, fekete alak lépett elő a monostor falaiból. A bajuszára szállt kormot fújva, szakállát ütögetve állt Dobó elé.
Az öreg Sukán volt.
- Sukán bácsi - mondotta Dobó -, adjon ki a pincéből salétromot, ként és szenet. Mihelyt a malom elkészül, a molnárok puskaport fognak törni.
Csak akkor gondolt arra, hogy maga is mosakodni menjen. Olyan volt ő is, mint a kéményseprő.
A palota ajtajában egy kormos ember ült. Félig törökösen volt öltözve. A kezében egy nagy darab sült tök. Azt ette kanállal.
Amint Dobót meglátta, fölkelt.
- Te vagy, Varsányi?
- Én vagyok, uram.
- Mi hírt hoztál?
- Királyi követet hoztam, uram, a várba. Asszonyféle.
Dobó szinte rohanva ment le Baloghnéhoz.
- Hol a követ? - kérdezte.
Az asszony a Pető ágya mellett ült. Sisakot bélelt piros selyemmel - a fia sisakját.
- Követ? - kérdezte bámulva. - Csak egy asszony jött.
- Hát az az asszony?
Baloghné benyitott a szomszéd szobába, s megint bevonta az ajtót.
- Alszik - mondotta -, ne háborgassuk. Igen el van csigázódva, szegény.
Dobó benyitott.
Éva az ágyban feküdt, fehér, tiszta ágyban. Csak a feje látszott, amint halványan, szétomló hajával környezetten félig be volt süppedve a párnába.
Dobó elámulva nézte azt az aluva is szenvedő, halottszín női arcot. Nem ismerte.
Visszavonult.
- Valamit levelet nem hozott?
- Nem.
- Kérem a nőnek a ruháit. Ki ez a nő?
Baloghné vállat vont, majd kérlelőn nézett Dobóra.
- Azt mondta, hogy a nevét ne kérdezzük. Attól tart, hogy kegyelmed nem szívesen látja.
- Kérem a nőnek a ruháit!
Baloghné egy sáros, meszes, török katonai ruhát emelt be a folyosóról. A kis szattyáncsizmák kénszínsárgák, rajtuk sarkantyú. Az övben ötven és egynéhány magyar arany, egy kardnak a hüvelye és két törött jatagán.
- Tapogassa össze a zsebeket.
Az egyik zsebben papiros zörgött.
- Ez az - mondotta Dobó.
S azon kormos kézzel fölbontotta az összehajtott pergamenpapirost.
A vár rajza volt az.
Semmi más nem volt a zsebekben, csak egy zsebkendő meg egy pár összegyűrt kesztyű. A ruha varratait is összetapogatták, fölfejtették. A csizmát is szétbontották.
Semmi.
- Nincs-e nála az ágyban?
- Nincs - felelte Baloghné. - Én adtam szegénykének inget is. Ó, hogy össze volt törve... Régen nem alhatott. A föld alatt jött be, a Halottak útján át.
Dobó behívta Varsányit.
- Azt mondtad: követ.
- Úgy értettem.
- Hát nem mondta tisztán?
- Nem beszéltünk mink, uram. Az alagúton jöttünk be csaknem futvást.
- Micsoda alagúton?
- A temetőn át.
- Hát ott is van alagút?
- Már nincs, uram.
- A töröknek van-e élelme?
- Jön néha tíz-húsz szekér liszt meg egy-egy nyáj birka. Isten tudja, hol szerzik! A rizsük régen elfogyott.
- Eszerint nem éheznek még?
- Eddig nemigen.
- Mit tudsz még a táborból?
- Csak azt, hogy Királyszéke felől árkot ásnak.
- A várba?
- Bizonyosan, mert a lagundzsik dolgoznak.
- Mért nem jöttél be? A rőzsehordásról hírt kellett volna hoznod.
- Nem lehetett. A kapuk elé a legerősebb janicsárokat tették, s nem volt janicsárruhám. Gyanút keltett volna, ha át akarok rajtuk jönni.
- Hát most már maradj a várban. Jelentkezzél Bornemissza Gergely úrnál, és jelentsd meg neki, hogy az aknát merről ássák. Azután visszatérsz, és a palota körül fogsz tartózkodni.
Az írás még a kezében volt.
Hívatta Mekcseyt.
- Fogd ezt a rajzot - mondotta neki. - A föld alatti utak vannak rajta. Nem is tudtam, hogy ilyen rajz is van a világon. Szólítsd azonnal a kőmíveseket, és rakasd be, ha van még berakatlan. Legelőször is a temetőgödörnél kell befalazni azt az alsó utat.
Még a két apródnak osztott egynéhány megbízást, azután fürdeni ment. S ahogy fürdés után újra öltözködött s a lábszárvasat kapcsolta, végigdőlt utána a medvebőrös lócán.
Így aludt mindig, ahol elnyomta az álom a napnak és éjnek egy-egy órájában. A várbeli katonák azt tartották róla, hogy sohasem alszik.
