1
1
A Pöhöly gyerekek még akkor kicsinyek voltak: János négyesztendős, Péter háromesztendős.
Az anyjuk fakó, sovány asszony. Gyakorta köhögött. Néha annyira köhögött, hogy leült utána pihenni, és szomorúan támasztotta fejét az ágy vállához.
Egy napon, mikor a gólyák költözködtek, sok öregasszony fordult meg a házban. Bejártak a belső szobába, és sóhajtoztak, a szemüket törölgették.
Az egyik magához vonta a János szöszke fejét, és így szólt hozzá:
- Te szögény kis árva!
János nem értette: mért sajnálkoznak rajta? Hiszen se el nem esett, sem az ujját nem metszette meg, se pedig nem verte meg senki.
Pétörke vadgesztenyével játszott az eresz alatt: bögrébe rakta, meg kigurította belőle. Az öregasszony őt is körülsimogatta, és fölvette az ölébe. És rajta is sajnálkozott:
- Te szögény kis árva!
Megcsókolta a vén. Pétörke összesunyorította a szemét. Nem szerette, ha csókolták.
Aztán kicsoszogott egy másik öregasszony is. Az is felölelgette a két gyereket. Az is megsajnálgatta:
- Szögény, szögény árvák! Nincs már anyátok!
A két gyerek rácsodálkozott az öregasszonyra. Nem mond az igazat. Hogyisne volna anyjuk; mindig is volt, mindennap volt. Most is van. Odabent van a szobában. Fekszik.
János megrántotta Péternek a lajbiját:
- Gyerünk a színbe!
Átfutottak az udvaron. A szín jó játszóhely. Széna is van benne. A széna puha és jószagú. A cica is odajár játszani. Ide-oda hempereg a szénában. Olykor a hátára fekszik, és egy szál szénát vesz a négy lába közé: azzal csiklandozza a bajuszát.
Egyszer csak megjelent a szín előtt az apjuk. Az arca sárga volt; a szeme vörös.
- Gyertek, fiaim - szólott.
Gyöngéden megcsókolta mind a kettőjöket. S megfogta a kezüket, és bevezette őket a szobába.
Az anyjuk, íme, ott fekszik most is, csakhogy a szoba közepére tették az ágyát. A szeme be van hunyva. A két keze egybe van téve. Bizonyosan imádkozik. Mellette két nagy cifra gyertya ég.
János ismeri azokat a gyertyákat: ott lógtak azelőtt a tükör mellett.
Egyszer kérdezte is János:
- Édösanyám, mikor gyúti mán mög ezt a két szép gyertyát?
Az anyja mély szembehunyással felelte:
- Majd az édösapátok möggyúti.
- Mikor?
- Nemsokára meggyúti, édös kiscsirkéim. Csókoljatok mög akkor éngöm, mert annak utána mög nem csókolhattok többé soha.
Hát most ég a gyertya. Az anyjuk ott fekszik hanyatt az ágyon. Alszik. De nagyon szép. A fején koszorú van. Azelőtt ott volt az a koszorú a falon, üveg alatt. Hervadt a koszorú, de mégis szép.
Az apjok megállott velök az ágy előtt, és fölemelte Jánost.
- Csókold mög anyádat jobb felől is, bal felől is.
Mind a ketten megcsókolták az anyjukat. Hideg volt az anyjuk és mozdulatlan. Nem emelte föl a kezét, hogy megsimogassa a fejüket, nem is csókolta őket vissza. Nagyon aludt.
* * *
Másnap délután bevittek a házba egy hosszúkás, szép, fekete ládát. Cifra betűk csillogtak azon, szép aranyos cifra betűk.
És a láda után következett egy nagy fakereszt is. De azt csak az udvaron hagyták. Hozzátámasztották a falhoz.
János mindezt az ablakon át látta, mikor öltöztették. Az ünneplő ruháját adták rá. A pörge új kalapját tették a fejére. Pétörkére is az ünneplő szoknyát adták. Mert Pétörke akkor még szoknyában járt.
A házban és udvaron asszonyok és emberek sokadoztak. Jöttek-mentek ott, s halkan beszélek, sóhajtoztak. Őket meg átvitték addig Pulyka Szabóékhoz a szomszédba.
Pulyka Örzsi néni sült krumplit adott nekik, és sírva biztatta őket:
- Ögyetök, árvák, ögyetök.
A két gyerek komolyan és figyelemmel nézte a jóízű illattal párolgó sült krumplit. Azután Pétörke beléfalt. A krumpli fehér lisztje szinte porzott a foga között. Körülnézett, hogy látja-e valaki? Nem: senki. Jánoshoz fordult, és rámosolygott.
Délután harangoztak.
Az öreg Pulykáné fölvette Pétörkét az ölébe.
- Gyertök, kicsinyeim...
Mást is akart még mondani, de nem fért ki a száján. Pedig nagy szája volt. Csak húzogatta, ráncolgatta azt a jóságos vén ábrázatát. Végül aztán mikor látta, hogy nem ura a beszédnek, beletörülközött ócska kék zsebkendőjébe. Megtörülte a Pétörke arcát is, s leveregette a ruhájáról a krumplimorzsalékot.
Kézen fogta Jánost, és átvitte őket, haza.
Tele volt már az udvaruk akkor emberekkel és asszonyokkal. Valamennyien ünnepi ruhában voltak. Az apjok is.
Az udvar közepén ott sötétlett a szép, nagy, fekete koporsó. Előtte tarka, félelmes ruhában a tisztelendő úr meg a mester úr. Az apjuk is ott állott. Fehér kendőbe törülgette a szemét.
A tisztelendő úr mindenféle érthetetlen szavakat kiáltott énekelve. A mester úr erre hasonlóan énekelve felelgetett. Azután megköszörülte a torkát a mester úr. A fejét félreszegte. Hosszan kinyújtott nyakkal olyan szomorú ordításba fogott, hogy a macska a tyúkól tetején égnek görbítette a hátát, s a mester úrra ijedt csodálkozással nézett, aztán leugrott túlra.
A mester úr énekén zokogásra fakadtak az asszonyok.
Egyszer aztán rajtuk is átfutott valami különös borzongás, mikor a mester úr azt énekelte, hogy:
Isten veletök hát, Jánoska, Pétörke.
Elválik anyátok tőletek örökre.
Epéje édösebb az édesanyának,
Mint a cukros teje másik mostohának.
Elválik anyátok tőletek örökre.
Epéje édösebb az édesanyának,
Mint a cukros teje másik mostohának.
Egy öregasszony átfogta a két gyereket, és a kötényéhez szorította őket. Az öregasszony sírt. Jánosnak is könnybe borult a szeme. Pétörke titokban megsimította az öregasszony oldaláról lecsüggő rézfeszületet.
A mester úr végzett. Visszaigazította a nyakát a gallérja közé. A kalapját a fejére nyomta. És elindult.
Négy ember fölemelte a koporsót. Kimentek vele az utcára. És mentek, ballagdáltak mindnyájan.
Az ég felhős volt. Langy esső permetezett az útra. Az asszonyok a fejükre borították a felső szoknyájokat, és arról beszélgettek, hogy bizony kár volt érte, az Isten nyugtassa. Rendes, jóravaló asszony volt, tagja a Rózsafüzérnek is; tavaly az ő libái keltek ki először; kár, hogy ilyen fiatalon szólította ki az Isten a világból.
János hallotta és értette ezeket a beszédeket, és büszke volt az anyjára. Apjának kérges kezébe fogódzkodva lépkedett az úton, a koporsó után, s azon tűnődött, hogy álmodik-e? Mert történtek vele máskor is mindenféle különösségek, de egyszer csak egy szempillantásra megváltozott minden, és ő csak bámult a mestergerendára. Hát ez is olyan valami lehet.
De hát csak mennek mendegélnek. Elöl a koporsó, utána a pap meg a sokaság. A kántor legislegelöl. Énekel olykor: Könyörülj Istenem, én bűnös lelkemen! A sokaság vele zúg.
Olyan földhöz érnek, amely tele van fakereszttel és apró dombokkal. Némelyik dombnak az oldalán friss fű zöldell. János azt szeretné mondani Pétörnek, hogy jó volna, ha élne a kisbárány: ide ki lehetne hozni legelni. De mégse szól semmit.
Egy sárga gödörhöz érkeznek. A gödör mély. Nem lehet belelátni. A mester úr megint kihúzza a nyakát a gallérjából, és ordít. Pöhöly apa letérdel, és sír. Az asszonyok is mind letérdelnek, és sírnak. A pap nagy rézbuzogányt forgat meg a koporsó fölött. A rézbuzogányból esső esik. Nini, hát így csinálódik az esső? Azután a koporsót leeresztik a gödörbe. Tompa dübörgés hallatszik föl a mélységből. Az asszonyok egy-egy hantot dobnak le a gödörbe. Pöhöly apa az ő kezükbe is ad egy-egy hantot. János arra gondol, hogy ha csakugyan az édösanyja fekszik ott lenn...
És titokban lecsúsztatja a földdarabot maga mellé.
* * *
Hazamentek. Már akkor eltisztult nyugaton a felhő. A nap lefelé ereszkedett, és nemsokára le is szállt. A szobában homály terjengett a bútorok között, és a homály egyre feketült.
Pöhöly apa ráborult az asztalra, és úgy maradt sokáig. Azt hitték: alszik. Nem mertek neki szólni, csak álltak ők is az asztalnál. Pétörke ásított.
De Pöhöly apa nem aludt. Odavonta őket az ölébe. Megcsókolta az arcukat.
- Feküdjetök le, édes gyerökeim. János vetkőztesd le a Pétörkét. Bújjatok a jó puha ágyatokba, és aludjatok. Aludni jó, mert álmodni löhet. Majd később én is lefekszök; csak előbb önni adok a Riskának.
A fiúk levetkeztek, és bebújtak a dunyha alá. Pöhöly apa kiballagott a szobából.
A fiúk hallgattak. A sötétség megtöltötte a szobát, meg ám a földtől föl a gerendáig.
Egyszer csak Péter fölemeli a fejét, és hallgatódzik.
- János! - mondja halkan.
- No.
- Te nem félsz?
- Mitül?
Darabig hallgattak. Pétörke ismét megszólalt:
- János!
- No.
- Hol van édösanyánk?
János felvonja a vállát:
- Aszongyák: a fődbe.
- Igaz?
- Nem tom. Beszélnek mindent...
- Ugye a másik szobába van?
- Ott.
- Beteg?
- Beteg hát.
- Gyerünk át hozzá.
S fölemeli a fejét.
- Gyerünk - feleli János.
S kibúvik a takaró alól. Óvatosan leereszkedik. Pétörkét is lesegíti.
Megfogják egymás kezét: átfutnak a szobán.
János megnyitja az ajtót. A pitaron is átmennek. Az első szoba ajtaja kissé nyitva van. A gyerekek bedugják a fejöket. A két viaszgyertya még ég a szobában, égdegél sárgán. Az apjok is ott van. Az ágy mellett ül, és az ágyfejre borulva sirdogál:
- Jaj, Istenöm, jaj, Istenöm, milyen ögyedül maradtam! Milyen ögyedül maradtam!
A két gyerek befutott hozzá. Megálltak mellette. Mi lelte az apjukat? Soha nem látták sírni. János megfogta az apja karját:
- Ne féljen kend, édsapám, hiszen mink is itt vagyunk.
