TÜZEK
S ropogását a vályog-tűzhelyen?
A nyilt arcokat, a nyájas világot,
Hol tréfa és dal önként megterem?
Recsegő gallytól, pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?
Nekem elhamvadt - talán másnak ég.
Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?
És hova tünt a fiú méla kedve,
Ki ott lebzselt a leány oldalán?
Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,
A redveset úgy, mint a nyirkosat,
És találgattuk, boldog álmot fűzve,
Hogy a siró fa vajjon kit sirat?
Minek bolygatni, amit betemet?
A rőzselángra más tüzek jövének.
Emésztőbb láng ragadta lelkemet.
Hírért lobogni - istenem, mi dőre!
Az igazságért - ó mily elfogult!
A mig örök lázban törtettem előre,
Hajam megszürkült, lelkem elborult.
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág. -
Kialvó lángok pernyéje szitálva,
Szürkén, szomorún csak esik, esik, -
Félek, hogy álmaim összezilálja,
S elhagynak, mire beesteledik.
Gyilkos melegét hadd fújja reám,
Mint macska teszi a madarat űzve,
Akit felvert gyanútlan éjszakán.
Ó milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!
Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az ő fiai.
Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!
Mintha rab démonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükből szabaduljanak.
Haragvó isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,
S a buta rög megindul magától,
S a sistergő katlan majd egyszer kifut.
Mi évezredek véres bálványa volt,
És oduikból elővánszorognak
A rászedett, a megcsalt milliók...
Látom mozdulni - látom keveredni -
Egy új Marseillaise gyujtó hanginál,
Az ócska tetőkbe üszköket vetni,
Míg az utolsó is véres lángban áll!
S jövendő tüzek délibábja von,
Amelyek távol ég alján cikáznak -
Valamikor - beomlott síromon:
Itt ülök némán, magamba rogyva,
Míg száll az óra, mint egy pillanat,
És félig ébren és félig álomba'
Piszkálgatom a húnyó parazsat.