8
8
Vannak változások, melyeket a szem észrevenni, a nyelv kijelölni alig tud, s mégis nagyobbak, mintha feltűnnének.
A szélvész végigdúl a kerteken, széttépi a lombokat, melyek legárnyasabbak voltak, viráglevél-felhőt forgat örvényei közt, az elrablott illatot távoli vidékre hordja, s letört ágakkal, megdöntött csemetékkel tölt el minden ösvényt és utat. De te, bár a büszke rózsatőről most nincs mit leszakassz, a liliom tiszta kelyhe porban hevert, a hű klemátisz elvált támaszától, mely fönntartá, és a piperéikkel dicsekvő fák hímes virágpalástját széttépve, összeszaggatva látod, mégis e veszteségekért nem akarod halottnak tekinteni a szépséget, mely néhány órával előbb bokor- és virágról igézőn mosolygott feléd. Hiszen a meleg tavasz még itt van! S mit ne tudna a meleg tavasz visszapótolni? Egy lehelete, egy harmata újít és teremt.
Máskor, ah, máskor, az idő csendes, nem zúg a lég, le vannak kötve az elemek, melyek rombolni szoktak, és a kelő nap derült arccal néz alá. Azonban sugarai a pázsiton s a fák sűrű ernyőin milliárd kicsiny gyémánt- és rubinkövekből csillognak föl. Az első dér ez! Alig támadt, s percek alatt észrevehetetlenül oszlik párává, harmattá. Nem pusztított, minden virág él, virít, valamivel bágyadtabban, valamivel színetlenebbül, mint tegnap... de azért csak virít. A különbség csekély. Ki mondhatja meg: mi, ki számlálhatná elő? S mégis érezzük, hogy kezdődik a hervadás, jön a tél.
Sarolta nem örömest beszélt a s...i fürdőről. Arckifejezésén némi elfogultság borongott, ha a társalgás odatévedt.
Kedvetlensége volt a fürdőn - gondolá Róbert. - Hisz az Anna-bálra rendkívül vágyott, s midőn a marjulásért tiltva lőn kijárnia, leginkább azon aggódott, hogy nem táncolhat. S most úgy jött el, mintha a bál elől távoznék.
Másnap reggel Róbert aligha mert magának azzal hízelegni, hogy szép neje egyedül csak érte tért volna oly véletlenül haza. Ah, e forró ragaszkodásnak nem feleltek meg a találkozás utáni órák. Talán az úti törődés, talán a küzdésben kifáradt indulatok mákonyként hatottak Saroltára. Férje virrasztott. Nem jött szemeire álom. S az éji mécs halvány világa mellett is láthatá a szunnyadó nőnek majd nyugtalan, majd pedig fájdalmas vonásait.
Kétségem nincs, hogy szenved, hogy valami bántja. De miért titkolja? Miért kerül mindent, mi az utolsó együttlétünk óta lefolyt időt illethetné.
E talányon töprenkedett Róbert.
Hisz neje máskor nyílt és bizalmas vala.
Később Sarolta szavaiból kitűnt, hogy indulásakor a nagynéne nem érkezett meg, s csak minden órán várták.
Tehát ő, kinek gyöngédtelenséget legkevésbé sem lehet szemére vetni, ápolás s felügyelet nélkül hagyta el beteg anyját.
Ez csak szeszélyből nem történhetett.
Most az eszmék társulatánál fogva eszébe jutott Róbertnek, hogy Tasziló, midőn Júlia leveléből töredékeket olvasott, azon helyen akadt meg, hol Sarolta nevét említé. Arra is emlékezék már, mit akkor figyelemre nem vett, hogy Tasziló arcán zavar mutatkozott, s a levelet összehajtá, és zsebébe dugta, csak röviden hozá fel, hogy Júlia magasztalással ír Saroltáról.
A dicséretet kivonatban közleni és oly zsén közt, mintha gáncs volna, ah, ez nem szokás, gondolá Róbert. Különben is Tasziló nőm lovagja, nőm szép tulajdonainak mindig kész hirdetője. Világos tehát, hogy a levélben nem sok tömjénzés lehetett. Talán éppen ellenkezője. Júlia, úgy hiszem, nőmet vádolta. Talán megsértett apró hiúságok foroghattak fönn, mik neheztelésben törtek ki. Bizonyosan. Istennek hála! Csak ez Sarolta titka. Ők összekoccantak egy köntös szabása miatt vagy egy udvarlóért, kivel Júlia érzelegni, Sarolta nevetni akart.
Róbert nem mondhatta ugyan, hogy neje egész múltjában hasonló eset fordult volna elő. Sőt ez, ki az élceket használni tudta, a gyöngédtelen vagy sértő bánásmód ellen semmi fegyverrel nem bírt. A harag erélyére pedig, még ha az egy büszke és fennkölt jellem dicssugarával ragyoghatna is, tökéletesen alkalmatlan volt. De Róbert a hegyi kaland alatt, mint láttuk, meggyőződött, hogy a két némber, bár határozott cél nélkül, egymással versenyez. S nem fejlődhetett-e ebből oly jelenet, mely Saroltát is felingerlé, s mely éppen szokatlansága miatt hagyott hátra ily nagy benyomást kedélyében?
A férj megkönnyült egy gondolatra.
Mihelyt alkalmat lelt tehát, Júlia nevét említé, mintegy véletlenül, történetesen. Azonban Saroltára legkevesebb hatást sem tett a tapogatózásra választott név. Arcán kedvetlenség vagy harag árnyai nem borongtak.
- S meddig mulat ő még fürdőn?
- Hazakészült.
- De a bált csak bevárja?
- Alkalmasint.
- S formál nagy kört maga körül?
- Most visszavonultabb - szólt röviden Sarolta.
- Talán szívét egészen Romvay foglalta el?
- Hihetőleg - válaszolta Sarolta, s hímzőtűjét kezéből letévén, alkalmat keresett a szobából távozni.
- Ah, ő nem neheztel Júliára! Más oka lehet.
Számot nem adhatott, miért, de ez Róbertnek nem tetszett.
Mi dúlja Saroltám kedélyét? Mi okozhatott ily rögtöni változást modorában és érzéseiben? A vidámság eltűnt arcáról, vagy erőltetett színt hord. A gondtalan átengedés, a játszi könnyelműség, mely - mint a gyermek a tarka lepkét - tündérszeszélyeket kergetett, az utánozhatlan kecsű tetszelgési vágy, mely - mint a mágus varázsvesszővel a rejtett kincset - keblem legmélyebb érzéseit hozta napfényre, ah, mindezek hová lettek? Csak árnyaik jelennek meg, midőn őt karjaimba szorítva tartom, alakjuk teljességét visszaemlékezéseim közt kell fölkeresnem. Ott élnek ők, mint egy eltűnt kor kitagadott istenei a mondákban! S ha még csak ez volna, ha néha bizonyos félénk, bizonyos nyugtalan kifejezést nem látnék tekintetén, melyet mélabú és ábránd előz meg vagy követ!... Máskor pedig oly vad szenvedéllyel csüng keblemen, mintha az elválásnál állanánk, hogy sokáig ne találkozhassunk, vagy a viszontlátásnál, hogy a hosszas távollétért egy kéjperctől szerezzünk kárpótlást. Mi háborítja őt? Mi gátolja a csendes átengedésben, mi ösztönzi viharos kitörésekre? Miért vonul vissza tőlem? Miért nem távozhatik? Miért tartózkodó? Miért oly ideglázasan hő? Honnan ily ellentmondások? Honnan e kevés összhangzás belső életében? Mi titok lappang előttem? Mit kellett neki szenvedni vagy tapasztalni? Irántam szerelme kétségtelen. Új érzés nem férhetett szívébe. Erről meg vagyok győződve. Mit rejteget tehát, mit hallgat el? Érdemeltem-e bizalmatlanságot? Ah, Sarolta, aki eddig csak örömet hoztál nekem, miért akarsz megtanítani a búra és aggodalomra? Ismerem ezeket egy régi, egy sötét időszakból, melyet, hogy velem eddig elfeledtetél, imádlak!... De talán, fűzé Róbert tovább eszméit, talán én valék gyöngédtelen, midőn túlzó kíméletből nem segíték a titkot - hisz gyakran a csekélység is a nő keblét szertelenül nyomja - leemelni. Nyíltnak, tudakolónak, kíváncsinak kellett volna lennem. S miért ne tegyem ezentúl? Állhat-e közöttünk korlát a legkisebb tény vagy érzés miatt is? Nem vagyok-e férje, s nem szeretett és szerető nőm-e ő? Nekem kell őt bizalomra, közlékenységre fölhívni. Mily bárgyúság, hogy eddig nem tettem! Mennyi kellemetlen percet kíméltem volna meg tőle és magamtól! Oszoljanak szét a ködök, derüljön föl a nap, melegével és világosságával! Tüstént fogok beszélni Saroltával.
Neje szobájába lépett, hol ez az ablak mellett egy kis állvány előtt ült. A rajzón kezében vala, s a papíron félbehagyott vázlatok, úgy, mint fürdőbe menetelekor. Úgy látszik, nem tudta még összeszedni gondolatait, figyelmét. Az ajtónyitásra alig észrevehetőn megrezzent, hasonlón ahhoz, kit merengéséből zavarnak föl.
Róbert általánosságokról beszélt, s míg percenként nyájasabb, szeretetreméltóbb lőn Sarolta iránt, minden erőltetés nélkül tudott oly hajlítást adni a társalgásnak, hogy végre a kitűzött tárgyhoz értek.
- Igen, kedvesem, a viszonzott szerelemnek kiterjedett joga van. Tulajdona a szív, mely boldogította..., feltétlenül az övé, s nemcsak nagy érzéseivel, de kis szeszélyeivel is, és nemcsak örömével, de beleplezett bánatával együtt, s azon rejtelmekkel, melyeket az önző, a hideg világ sejtelmével sem kereshet föl, anélkül hogy meg ne szentségtelenítené. Nekünk, kik szeretve vagyunk, miért kellene kedveseink szívéhez más kulcs, mint az, hogy annak nem lehet zárja? A közönségnek jól őrzött ház egy hű nő szíve, a férjnek nyílt templom. S nemde még te szeretsz engem, Sarolta?
- Hogyan kérdheted? - felelt ez zavarral, de bensőséggel.
- S mégis úgy tetszik, mintha most nem mondanád mindenre nézve, mit érzesz és szenvedsz: osztozzunk!
Sarolta feszült figyelemmel hallgatott férjére, rövid lélegzete és halványpiros arca szokottnál élesebb színével elárulák, hogy rendkívül érdeklik a hallott szavak, és még a hang is, mellyel azok kiejtvék.
Ez megfogta kezét, s kezében tartá.
- Sarolta, te az s...i fürdőt a legkedvetlenebb benyomások közt hagyád el.
- Képzeled.
- Látom, kedvesem - szólt komoly, biztos hangon a férj.
Sarolta összeszedettebbé lőn, ahelyett, hogy átengedővé válnék, mi Róbertre, ki egy nyílt és bizodalmas családi jelenetre számított, leverően hatott.
- Ah, mivel tudtam eljátszani kebled vonzalmát? - sóhajtá ez. - Szent ég, hogy váltunk el hat héttel előbb, s hogyan találkozunk most!
Sarolta arcán Róbert e szavaira vad, majdnem kétségbeeső kifejezés terjedt szét. - Várom szemrehányásaidat - mondá érctelen, de nyugodtnak tetsző hangon, bár kezén a férj némi reszketést s közben ideges rángásokat vett észre.
Ily felindulás semmi arányban nem volt azon mindig gyöngéd és kímélő szavak értelmével, melyek azt előidézték. S Róbert, ki hasonló fejleményt képzelni sem tudott, a bámulat miatt annyira megzavarodott, hogy sodrából egészen kiesve, magában félhallhatón mormogá: - Szemrehányásokat vár! Hogy jutott e gondolatra? S miért éppen szemrehányásokat? Ezt legkevésbé lehetett volna modoromból és beszédemből következtetni.
Sarolta vagy egészen fölfogta a perc jeletékenységét, vagy előbbi kedélyhangulata csak egy gyorsan múló szeszély játéka volt, mert mintha varázsa által cserélték volna ki, nevető arccal mondá: - Ereszd el, kérlek, ujjaimat, hisz képtelenül szorítod. Aztán foglalj mellettem helyet, s csevegjünk szemrehányásaidról. Három év óta most először kerül nálunk elő ez az érdekes pont, mely a házasélet regényébe mindig új szakaszt kezd... Mivel vádolsz?
- Én, téged, Sarolta? - tudakolá Róbert ámulattal tekintve mosolygó, nevető nejére. - Én s vádolni!
- Miért ne? Fogadni mernék, hogy a kegyes Philémón is tett néha szemrehányást a kegyes Baucisnak. Pedig Baucis mint nevelőnőmtől tanultam, kunyhóban lakott, s nem volt oly borzasztólag kacér, mint a te Saroltád. Általában, kedvesem, a ti előjogotok a gyöngédtelenség, miénk a könny; tietek az erő, mienk a tettetés. Használjuk fegyvereinket. Szólj.
Sarolta oly komikai arckifejezéssel beszélt, hogy Róbert tartani kezde, miként aggodalmai valóban nevetséges helyzetbe csalták.
- Engedd meg - szólt komolyan - lerajzolni a benyomást, melyet visszajöveteled óta érzek. Ha csalódtam, ha tévedtem, midőn látni fogom, hogy nem volt igazam, egyszersmind el kell ismernem, miként határtalanul boldoggá lettem.
A szép nő dévajan tette karjait keresztbe, s homlokát vékony redőkbe vonta. Komornak és enyelgőnek látszott ugyanazon mozdulatban, ugyanazon tekintetben, s az emberismerő előtt ily ellentétek közt csak idegrendszerének túlfeszültsége volt bizonyos.
Róbert folytatá: - Egy hete, hogy megint együtt vagyunk, s te, kinél a benyomások hamar változnak, megérkezésed pillanatától fogva, bármint titkolád, levert és szórakozott voltál. Valami megmondhatlanul idegen és kirívó vegyült egész modorodba. Úgy látszik, kedvesem, egy kedvetlen visszaemlékezést hoztál magaddal, melyet elrejteni nem tudsz, föltárni kétkedsz.
- S mily neműnek hiszed azt?
- Legkevésbé olynak, melyet a férj ne hallhatna meg.
- Hüm, a tetszelgeni vágyó nőknek több szükségük van ily bizalomra, mint joguk - jegyzé meg Sarolta rendkívüli könnyelműséggel és keccsel. - Azonban - tevé hozzá mosolyogva - szóljunk komolyan. Jó kedvem nincs, vagy mint te mondanád szenvedek. Csak az a kérdés: miért?
Róbert köszönő s majdnem hálás tekintetet vetett nejére, remélvén, hogy már célnál, már egy titok leleplezése előtt áll.
Sarolta folytatá: - Mindenekelőtt migrénem van, mi az ideges nőknél nem példátlan, aztán vádat érzek, hogy anyámat, bár néhány órára, magára hagytam oly okért, mely tőled méltányolva nincs; továbbá női hiúságomnak az s...i fürdő kedvezett legkevésbé, s tudod, én utoljára is elkényeztetett gyermek vagyok, kinek bábjai, melyekkel együtt alszik, együtt kel föl, a szeszélyek; s még arra is figyelmeztetnem kell téged, mint végső okra, hogy kétkedni kezdek tükrömben, mely most is hízeleg nekem, holott az a szigor, mellyel visszajövetelem óta hibáimat keresed, gyaníttatja, miként jókedvemen kívül van még, mi apadhat... szépségem. Egyébiránt a vallomások már be vannak fejezve, s engedj gyónószékemről felkelnem.
Sarolta ülőhelyét odahagyta, s Róbert meggyőződve nem volt, de leigézve.
Kevés idő múlva a szép nő valóban rosszul érezte magát. Idegei túlingerültek, üterei lázasak valának. Talán az erős indulatok, melyek a kevés érdekűnek látszó párbeszéd alatt keblében küzdöttek, míg arcán enyelgőn játszott a negéd és csapongó kedv, talán a szertelen önfékezés, mely a fájdalmat mosolyba, a rémülést nevetésbe olvasztá, talán oly körülmények, miket Róbert nem sejthetett, folytak be Sarolta gyöngélkedésére. Ő néhány órát magányban töltött, s midőn megint le volt csendesedve, oly kimerültnek rémlett, mintha napokig szenvedett, és ágyba feküdt vala.
Róbert felhagyott minden további kérdezősködéssel.
Egyébiránt Sarolta rossz kedvére nézve többé panaszra oka sem lehetett.
Éppen ellenkezőleg.
Neje most igen víg; a gondatlanságig az akart lenni.
Szellemének komolyabb tartalma, mint egy nyitva feledett pelkéből az illatszesz, elpárolgani látszott.
Került mindent, mi meginduláshoz, visszavonultsághoz vagy merengéshez hasonlított.
Zongoráján könnyű dalokat játszott, melyek az érzések felszínét is alig érinték, olvasmányai csak elmésen mulattatók voltak, s életében először kezdett torzképeket rajzolni.
Szobájában hosszasan nem maradt, férjét gyakran kereste fel, számára több időt szentelt, mint eddig, s néha úgy tetszett, hogy erőlködésig kíván kedvébe járni.
Valami mesterkélt volt újabb modorában, valami hidegen számított nyájasság, valami kicirkalmazott és szerephez hasonlító, mely őt fáraszthatá és férjét viszont gondolkozásba ejté.
Eközben a nyár rég eltűnt, és beállottak az ősz hívesebb napjai.
A főváros utcáin már többször lehetett ismert arcokra találni, s a kelenföldi puszta régi vendégei rendre visszakerültek.
Sarolta nyilvánosabb élete, az udvarlások szezonja kezdődött.
Róbertnek sohasem volt oka annyira megelégülni a hanggal, mellyel neje az udvarlókat fogadja, mint most.
A legelevenebb társalgás közt, a legszeszélyesebb pillanatokban Sarolta éber, óvakodó volt.
Hiúságát pórázon tartá, nem kívánt senkit merészebb vágyakra jogosítani, szívességeiben is bizonyos visszatartózkodás lappangott, került mindent, mi férjének feltűnhetnék, s éppen ez volt egyedül, mi Róbertnek föltűnt.
Nőm kedélye még nem tudja a súlyegyent visszanyerni, gondolá s komolyabbá lőn.
Tasziló Párizsból megtért, útját Júlia felé ejtvén.
Ezen önállóság nélküli szépség, ki saját erejével sem a bút, sem az örömet elhordani nem bírta, s ki gyöngeségénél fogva közlékenységre, támaszkodásra szorult, most rokonát tette nemcsak shawlja, legyezője, burnusza, de reményei, panaszai, ábrándjai, csalatkozásai és titkai cipelőjévé is.
Júlia, ha szívét ki akarta önteni, abban többé nem maradt semmi.
Ő minden elmondhatóra jól emlékezett, s tudtunkkal nem jött soha azon vád alá, hogy rejteget, takargat.
Tasziló egész bizodalmában részesült.
Előtte Júlia szíve nyílt könyv vala, melynek minden sorát el kellett olvasnia.
E csinos kis könyvecskének utolsó lapjain két név gyakran fordult elő, két különböző indulatot jelölve: a ragaszkodást és haragot.
Romvay és Sarolta nevét értjük. Hogy szerette azt Júlia, s hogy gyűlölte ezt, mennyi dicséretet s gáncsot tudott mindenikről, unalmas volna hosszasan elbeszélni. A közlött titkok megtették hatásukat.
Tasziló, midőn Pestre érkezett, érzé, mily könnyű jó barátaink iránt minden nevezetes ok nélkül elhidegülni, s mily nehéz egy kedvelt nőt, ha reményre nem is jogosított, s ha szenvedéllyel nem is szerettük, másnak irigység nélkül engedni át.
