NEMZETI HAGYOMÁNYOK • részletek
NEMZETI HAGYOMÁNYOK • részletek
Egész nemzeteknek, szintúgy mint egyes embereknek, megvagynak az ő különböző koraik. Gyermekkorból virul fel ifjúságok, ifjúból érnek férfivá, s férfikoroknak erejét az öregségnek lankadása váltja fel.
A férfit a lélek érettségének nyugalma bélyegzi; fő pontjára jutott erejével nehéz dolgokat vehet célba s vihet véghez, de okos számvetéssel tudja magát a sorssal s a környülményekkel öszvemérni, s előre nézve midőn kezd, vigyázva lépteiben, fáradatlan a küzdés közt, felemelkedett és magos érzelmeiben bámulattal elegy tiszteletet gerjeszt maga körül; az ő neve: nagy.
Az ifjúság kebelében a jövendő férfinak ereje áradozó bővségben habzik, forr és vív önmagával. Az ő karakterében tűz és nyugtalanság önti ki magát; céljai nincsenek, csak reményei; princípiumokat nem követ, csak sejdítéseket; gondolatai a képzeletben süllyednek el, s képzeleteinek a kívánság emelvén fáklyát: mértéket, határt és lehetetlenséget nem ismer, s kezd és csinál több lánggal mint erővel, több szenvedelemmel, mint ésszel, s így szerencsében és szerencsétlenségben, akaratján és tettein bizonyos regényes szín ömlik el.
A nemzetek ifjúsága félig vad állapot. Kevés tapasztalással és ismerettel, sok kitörekedő, munkába folyni akaró tűzzel, felébredező, gyakran homályos és szempillantatnyi kívánságokkal; boldog nemzet, melyet ilyenkor külső és belső akadályok vagy magába záródva eltespedni, vagy haszon és következés nélkül széjjeláradozni nem kénszerítenek; melyet sors vagy történet kedvező, szép pályára vonz! Munka és szélvész közt, jó és balszerencse befolyásaiban kiforrva s megtisztulva, magát megpróbált erővel s időnként szélesedő ismeretekkel fog ő egykor regénységeinek csillogása közül kilépve a való nagyság világosságában állani. Az ő regénytettei a dicsőség sugáraiban fognak késő századokra általfényleni, hogy általok a jövendő költőnek lelkesedése táplálatot, s az unokának patriotizmusa fennszárnyalatot találjon.
Az új mindég, kisebb-nagyobb mértékben, lelket lep, s ez a meglepés annál érezhetőbb, annál különösebb, mennél újabb maga a meglepett lélek, azaz, mennél kevesebb tapasztalásokkal tudja a feltűnő újat öszvehasonlítani. Ki nem emlékezik vissza a maga kifejlésének kezdő éveire? Minő sejdítések, minő kimagyarázhatatlan homályos érzelmek, minő varázslathoz hasonló állapot, midőn a körülvevő jeleneteket legelőszer figyelembe venni kezdettük! Az ég, mely a láthatár halmain nyugodni látszik, a szivárvány, mely a felhőn ragyog, a sziklájából felbuzgó forrás, a habokon lebegő csolnak s minden egyebek úgy hatnak reánk, mint valamely tündérvilágnak képei. Mindaddig, míg okot és következést messzéről sem sejdítünk, a tüneményeket úgy tekintjük, mintha azok ismeretlen magasságú lénynek rendkívül való munkálódásai lennének. Egy valóságos költői helyhezet! A fejleni kezdő fiatalka léleknek éppen úgy sötéttisztában, homályon általsugárzó glória közt tetszik fel. a természet, mint a költő előtt, csakhogy a költő a lelkesedés pillantatiban a tapasztalás nyomvasztó világából kikapva él, a fiatal lélek pedig még abba nem lépett.
Midőn egy merész embercsoport legelőször csatlotta öszve magát, s valamely szomszéd társaságocskát nyugodalmas mezein felvert és kirablott; midőn egy tengerparti lakos kivájt fatörzsökét legelőször a habokra vonta, s a szomszéd sziget partjáig evezett: természetes, ha ezen tettek mind a tevőben, mind egykorúiban különös érzéseket gerjesztettek, s minden bizonnyal különösebbeket, mint időnkben egy százezerekből álló táborozás, s egy út az egész planéta körül.
Nemzetek, valamint egyes emberek, vagynak másoknál lelkesebbek, s mennél lelkesebb valamely nemzet, annál több, annál merészebb próbákban fejti ki erejének érzelmét. Az ily nemzet a maga körének keskenységét megszélesíti, idegen népekre befolyást szerez magának tettek által, hatalmas öszveérésekbe jön, hadat visz és fogad, s most nyomva majd nyomatva, most támadási majd oltalmi küzdésben veszély és dicsőség, pusztítás és önáldozat viszontagságai közt tünteti fel magának a hősi kort.
Amely nemzet a hatalom és míveltség magas pontjain áll, nagy dolgokat vihet ugyan véghez, de ezen nagy dolgok a história teljes fényében láttatván, természeteseknek lenni megismertetnek, s a maradékra a való piperétlen színében szállanak keresztül. A széles kiterjedésű míveltség koraiban az individuális nagyság tüneményei ritkábbak s kevésbé ragyogók; a mesterség, fortély és tudomány közönségessé váltában a magányos erők nagyrészént alsóbb rendet foglalnak el; s a már régebben feltűnt találmányok hosszú sora s a geniális lélek ezerféle jelenségei után, az eredetiség színét megnyerni felette nehéz, s a genienek bélyegvonásai ritkábban ismertetnek ki.
Másképpen van a dolog a fejleni csak most kezdő népeknél. Itt lelki és testi erők messzére kitündöklő fénnyel ragyognak. Itt minden jeles, a vitézség tetteiben s a genienek műveiben és találmányaiban, egyes pontokban mutatkozik. Itt minden, amit a gondolkodó ész s a találó elme előhoz, az eredetiség vonásaival jelen meg. Az, ki a vadon talált magot legelébb a földbe vetette; ki a kézmívességnek legszükségesbeit legelőször ismeretbe hozta; ki fegyvert adott a vitéznek, s a legelső hadirendet kiszabta; ki a házasság oly egyszerű törvényét javallatba tette stb.; kétségkívül szokatlan fényben jelent meg, s szokatlan behatással munkált egykorúi közt. S ki nem tudja, hogy éppen a behatás mennyisége teszi a nagy embernek és nagy tettnek külső mértékét? S a behatásnak mennyisége hol lehet nagyobb, hol szembetűnőbb, mint félvad nemzetnél?
Mikor tehát valamely nemzet a maga félvad állapotjában, messze a puhálkodás veszedelmeitől, s hódításban támadólag vagy szabadságért védelmezőleg küzdve él és forr; mikor benne a genienek és erőnek jelenségei sűrűn, de egyes alakokban feltűnnek; mikor ezen tünemények lelkesedéssel fogadtatnak, s az, ami bennek új és hasznos, és szép és nagy, a költői érzelemhez hasonlóval éreztetnek, következőleg szív és képzelet segedelme által megdicsőíttetnek: ekkor szokott a hőskor feltetszeni. S mivel feltetszik bizonyos sötéttisztában, mivel tüneményi a jelenkorban elragadtatással fogadtatnak, s így a jövőnek a hagyomány glóriájában adatnak által; mivel a históriai vizsgálat későn fellobbanó fáklyája ezen sötéttisztán és glórián a közvéleményben többé erőt nem vehet: természetes, ha a hősi kor a maga regényes alakját századról századra nemcsak megtartja, de öregbíti, s a nemzeti lelkesedésnek és poézisnek sokáig tartó táplálatot nyújt.
Különbség van a közt, ha a hősi korra nyíló nemzet a míveltség magosb pontjain álló népek közelében lakik-e, vagy magához hasonlóktól vétetik környül? Midőn a durva embercsoport mívelt lelkű nagy néppel jön öszveérésbe és küzdésbe, vagy hatalommal vagy világossággal fog elboríttatni. A szép virágzatú hőskor a nagyra menendő nemzet pontonként terjedésének s fejlődésének lépcsői közé tartozik; s csak lassanként kell a teljes míveltség korába általolvadnia, hogy a maga poétai varázsalakját maradandólag megtarthassa.
Az ifjú lélek forró ereje s küzdő érzelmei vagy az emberből ki, vagy belől az emberben munkálnak. Kifelé munkáltokban tettek által hősségre törekednek, bennmunkáltok alatt gondolati derengés és sejdítési borongás közt szövik a poézisnek fátyolát. A munkálatnak mindegyik módja a fantázia befolyásával történik; s így a hőségre kitörekedő és a poézis fátyola alatt bennküzdő fiatal lelkek rokonok egymással. Egyforma tünemények közt, egyforma helyhezetben tűnnek fel, s egyformán meg nem vesztegetett friss forrásokból buzognak ki. A költői szellem a maga eredetében éppen oly erős, mint a hősi, puha ellágyulás és ellágyító érzelékenység nélkül; mindegyik a nemzet individuális karaktere és helyhezete szerént egyképpen vígabb vagy búsabb, vadabb vagy szelídebb, több vagy kevesebb svermerséggel elborult. Európának utazó fiai az Új Zeelandi kannibál szájából csatadalokat hallottak, s Tahiti szelíd ege alatt énekeseket találtak, kik módjokkal a Homerídákra emlékeztetnek: ezek éppen oly jelenetek, mint az argonauták mellett Orpheus, s mint a morvai hősek közt Ossián.
Mikor a kifejlés útján előre haladó nemzet közeledik azon _ ponthoz, hol a tettek nagysága az ismeretek nagyságával párosul, hol az ész világa a képzelet csillogásának ellenében feltámad, s a históriának pályája megnyílik: akkor az érzések közönségesen zajlott csapongása szűnni kezd, a tisztán természeti állapot mesterségesbre megy által, s már maga az a komolyabb, hidegebb tekintet; mellyel az érélt ész a körülvevő dolgokat tekinti, nem egyéb, mint ezen mesterségesb állapotnak következése. Mennél inkább elhidegszik a érett annál hátrább vonulnak a régibb kor tündérképei, s a poézis, mely a forróbb élettel együtt ébredett és járt, lassanként elvonja magát az életkörtől. S íme itt van a pont, hol a hőskor határai észrevétlenül eltűnnek; a poézis pedig a maga legtündöklőbb sugáraiban ragyoghat. Az ilyenkor született költő, szintúgy lángkebellel, mint az előbbi kor gyermeke, de kitisztultabb fejjel s gazdagabb ismeretekkel, midőn az őtet körülvevő élettől elvonul, természetesen egy jobbat, szebbet, belsőjével rokonabbat keresni kénszeríttetik. Boldog ő, ha ezen jobbat, szebbet s rokonabbat saját hazájának régiségeiben felleli! A költő, ki nem lél magának a régiségben kielégítő világot, nyugtalanul csapong cél és határ nélkül magából kifelé; s vagy eltompulás a végtelenségben, vagy megromlott képzelődés a formátlanságban, vagy vészes érzelékenység az epedés által lészen csapongásának következése; midőn a hőskor maradéka bátran veti a múltra tekintetét, annak képeit a távolság miatt megszelídült fényben láthatja, képzelete a bizonyos célra repületben erőt és formát nyer, s ugyan ez által érzelmei kitisztulnak és nyugalommal szállonganak, nyugalommal, mely a nemzeti karakterszínhez képest vagy derültebb vagy borultabb; de mindég felemeli a lelket, s . művészi virágzatban tenyész.
A poézisnek legkedvezőbb pillantatok tehát akkor nyílnak, midőn a nemzet a zajló ifjúság korából a tisztább és józanabb míveltség csendesebb világába lépni kezd. A nyelv ilyenkor kap hajlékonyságot, s a poétának kívánságai s szükségei szerént ezerféle alakra változhat el; az érzés ilyenkor nyér fellengést, mivel a jelenkoron vagy felül, vagy túl emelvén magát, más ragyogóbb tartományba siet vissza; a képzelet ilyenkor talál szabad lebegést, mivel a körülfogó valóság által meg nem szoríttatván, az előtte felnyitott messze tartományt sajátjának tekinti, s annak képeit önkéje szerént öntheti el varázssugáraival: s így nyelv, érzés és képzelet a magok kedvezőbb pontját elérvén, mi kell egyéb, hogy a költő a legtündöklőbb alakban tűnjön fel?
A nemzeti hőskor hagyja maga után a nemzeti hagyományt; s nemzeti hagyomány s nemzeti poézis szoros függésben állanak egymással. Ahol ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy igen keskeny határokban áll, ott nemzeti poézis sem származhatik; az ott születendő énekes vagy saját (tisztulást és folyamat nem található) lángjában süllyed el, vagy külföldi poézis világánál fog fáklyát gyújtani; s hangjai örökre idegenek lesznek hazájában. Mert a nemzeti poézis a nemzeti történet körében kezdi pályáját, s a lírának később feltámadó s individuális érzelmeket tárgyazó zengése is csak ott lehet hazaivá, hol az a nemzeti történet régibb múzsájától kölcsönöz sajátságot, s személyes érzeményeit a nemzeti hagyomány és nemzeti megnemesített életkör nimbuszán keresztül sugároztatja.
(...) Az újkori költő csak a játékszínen látszik a nemzethez közel állani. De mely különbség az athénai és az európai új játékszín között! Ez a nép egyik igen kicsiny részének nyílik fel mint magányos mulatság; amaz az athénai nép egészét, mint közönségesen öröminnep, fogadta keblébe. Ez a religio határin kívül áll, az a religiónak körében kapott fakadást és virágzatot. Ez a régi és új kor hagyományait és történeteit, a kül- és belföldi dolgokat úgy terjeszti elő, hogy a néző az ezerféle vegyítésben nemzeti szellemet fel nem találhat, s nemzeti érzést nem táplálhat; az a nemzetiség határain belül alkotta öszve magát s választotta tárgyait. A görög testvéri formákat látott maga előtt lebegni, s a szcéna előtt is saját nemzetének világában lelte magát; midőn az európai a világ egyik sarkától a másikig ragadtatik, s poétáját csak messzünnen szerzett tudomány által értheti meg.
(...) Azon kornak gyermekei közül bizonyosan Ányos az, ki leginkább saját tüzében látszik olvadni, s kinek érzése a nemzetiséggel s fantáziája a hon képeivel leginkább rokon. Soraiból egy szelíden bús, s a hazához hevülettel vonzódó léleknek harmóniája hangzik felénk; énekbe ömlő szentimentalizmusát a honszerelem érzelmei által vezeti, s a lenyugvó napban a haza lebeg, mint a szeretőnek kedvelt lyánykája, szemei előtt; szívétől veszen táplálatot emlékezete, mely a nemzet múlt korának történetein oly örömmel andalog, s a viruló mezőn a rajta elhullott hős árnyékát pillantja meg; kísérőjévé teszi a bajnoknak a poétát, s az új kort a régivel öszvekötvén, e párosításban egy költői középvilágot keres, melynek megszelídült, megnemesített fényében magát minden érző hazafi fellelhesse, s meglelkesítve lelhesse fel. De nem bírhatott Ányos mindazzal, ami a bámulatra méltó költő kiformáltatására kívántatik; kedvezőbben fogadó nemzet s szerencsésb környülmények kívántattak volna még, hogy e bimbókból a szemet, szívet és lelket gyönyörködtető virág a maga teljességében felviruljon.
Azonban csak az övéhez rokon lélek volna alkalmatos magát a nemzetiséggel jóltevő öszveérésbe hozhatni, s ily lélek a poézisnek akármelyik pályáján is tudna ugyan a nemzet szívéhez utat találni; de mégis minden kétségen túl legegyenesb ösvény a játékszíni költésben nyílhatna meg. A poézis minden nemei közt ez áll a közönséges életkörrel legegyenesb, a legkönnyebben érezhető öszvefüggésben. Az eposz és líra mindketten életet hagynak szemeink előtt lebegni, de ezen élet a poétával együtt tűnik fel, s bizonyos távolságban, bizonyos emelkedésben áll felettünk; a drámából ki kell a poétának tűnnie, mellettünk és körülöttünk ömledez a megnemesített élet, s csalatásunk a való élet színét kapván meg, kikelni látszunk önmagunkból s észrevétlenül a költő világába vegyülünk. Boldog költő, ki bennünket ily kellemes csalódásba rengethet által; s kinek világából hideg érdeklések, kellemetlen öszveütközés vagy idegenbe tévedezés vissza nem taszítják képzetinket! Az ő műveiben alkotván öszve magát azon való költői tartomány, melyben a magosított nemzetiség tulajdon hazáját fellelné; az ő műveiben ölelkeznek a hősi szép kor a jelenvalóval, emberiség érzelme a hazafisággal; mi pedig emlékezet és részvétel által vissza-visszakapatván megőriztetnénk azon veszedelemtől, hogy a szüntelen előre és messzebb távozás alatt eredeti színeinket lassanként elveszessük, s kebelünk többé felmelegedni ne tudhasson.
De mikor fogna ily költő származhatni, s mikor fognának az ily költő előtt az igazságos nemzet karjai, s egy célerányos nemzeti játékszín megnyílni?!
1826
Országgyűlési napló
Részletek
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
December 13-án 1832
Még a nádor nincs itt, az egymás után érkező követek téli lakaikat rendelgetik; s én szobámba zárkózva gondolkozom a hazáról, melynek nevében jöttem munkálni, és minden bizonnyal - küzdeni.
Íme, ez a haza, mely gyermekségem álmaiba, mely ifjú és férfi korom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét! ez a haza, melynek dicsőségéért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek; s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzém megújulni! Ez a haza, mely Plutarch hőseit olvastomban egyetlenegy ideála volt az ifjúnak; melynek nevével öszveolvadt keblemben minden, amit hit és remény, hűség és szerelem - minden, amit az emberiség legforróbb és tisztább érzelmei nyújthatnak. És e hazáért szenvedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szondi a halálba; e hazáért patakzott a Zrínyiek vére; e hazáért választott sok nemes önként számkivetést, szerelemből fosztván meg magát attól, amihez élte minden boldogságát kötötte.
S te mit fogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, mik húsz év óta boronganak kebledben? Lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadállyal, mik az új, isméretlen pályázó útát ezerfelől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félreértést, kiért a szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak, s kinek szeszélyeit is kedvező pillantások szelíden fogadták?
De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásodra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhágy; ha bűnnek mondatik, amit angyalod kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, minden szép és nagy legyőzetve sűlyedez? Oh, jól érzem, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt, adj segédet mindvégiglen!
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
December 25-én 1832
Hála az égnek, ma legalább kinyugvám magamat! Lassan mozdúltam ki ágyamból, s otthoni kényelemmel öltöztem fel, és lelkem egy pillanatig csendes kezde lenni; midőn a kerületi elölülő délutánra konferenciát izen. Az az átkozott újság! Az fogja tehát elrontani e napomat is, melyet oly örömmel fogtam volna szebb gondok közt tölteni.
Követtársam jött, s együtt indulánk Wesselényihez, kit a misericordiánusok épületében leltünk meg. Az újságról esvén szó, s azon akadályokról, miket a nyomtatásra nézve a kormány részéről fogunk szenvedni, W. a Landerer kőírási intézetének megvételét tanácslá. Úgy hittem, igaza van. Mert mit kell tenni? Kezdeni; mégpedig idegen befolyás nélkül. De ha nyomtatót keresünk, kétségkívül nem kezdünk. Kezdeni akarás nem kezdés. Akarni fogunk nyomtatni? Ki leszen a nyomtató, hogy merje? Miként fogjuk a dolgot idegen befolyástól megmenteni, ha a kormány intéseitől függő intézet után kezdjük meg? De kőírási eszközöket pénz által sajátunkká tehetünk, s dolgunkat valóságos nyomtatás által megkezdhetjük. Nem fog a kormánynak tetszeni? Jó, hát eresszen ki parancsolatot; a tárgynak országgyűlés elébe kell adatni, s fogunk tusázni és - folyvást nyomtatni. Vagy talán erő fog ellenünk fordíttatni, s hatalomszó fogja sajátunkat elvenni? - Uraim, meg ne ijedjetek, egy ürügy alá nem rejtezhető igazságtalan tett, a tevőnek többet árt, mint a szenvedőnek.
Hagyd el a bölcselkedést, jó legény! Mert tudnod kell, az estvéli konferencia mindezeket hinni nem fogja. És mi okon higgyenek neked, ha senkinek sem hisznek? Pázmándy okos férfi, több országgyűlésen volt már jelen, és mégis a mai konferencián véleményét ismét hiában mondá el. S mi konferencia is az, mi ennyi sok fejből áll? Mit csinálnak? Mit mást, mint perorálnak, és míg sok száj sorban perorál, elvész az idő és a tárgy. Azonban ma mégis a többség végzéshez jutott. Fogunk a kerületi üléseknek naplót tartani, fogjuk a naplót dictaturára ereszteni, s kézirati másolatokban hazaküldeni, s fogjuk e naplónak szerkesztőül adni Kölcseyt. Köszönöm, uraim! azt hiszitek talán, én egy intéssel teremtem elő a betűket, mint Isten a világot - a kaosz méhéből? És az újság? - tudja a jó ég!
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
December 30-án 1832
Aki egész éjjel aktákat forgat, s reggelre két nyomorult lapot a M. kamara függetlenségéről s a nyelv tárgyában fennálló kívánatról félálomban végez el, az nehezen fog másnap valamely társaság elsőrendű csillaga lehetni. Nem tudom, ha eléggé jól kifejeztem-e magamat? Képzeljetek egy fekete bőrpamlagot, s a pamlag felett viseltes szürke prém közől kitűnő fejet szakáll és haj nélkül, ráncolt szemöldökkel, álomtól nehéz héjakkal s alkalmasint savanyú vonáskával a száj körül, oly forma alakban, mint a pultavai csatát vesztett hős - és félig-meddig tudni fogjátok: mily forma valék a reggel, midőn követtársam s kevéssel utána Wesselényi szobámba léptenek. Az utolsó tegnap estve konferenciára hívatott; nem jelenhetvén meg, ma hallám, hogy Pázmándy, gróf Andrásy, s több mások közt az a Kossuth is megjelene nála, ki valamely nap, mint távollevők követe, a kerületi napló nyomtatását sürgette. E napló fordult fel mostan is. Kossuth az eddigi ülésekről tett jegyzékeit felolvasá, tetszést nyert, és azonnal egyezés lőn, hogy a napló alkotása reá, Oroszra, s a két gyorsíróra bízassék, s fáradozásaikért a fizetés aláírás útján gyűjtessék.
Dimidium facti qui coepit habet... És íme, mi, az országgyűlés tizennegyedik napján, még mindig a kezdet előtt vagyunk. Mert mindezen tanakodások mit tesznek mást, mint hogy azt a módot keresik, ami szerint a dologhoz kezdenünk lehessen?
Nem úgy van-e? A mód bizonyosan tegnap sem találtatott ki. Estvéli ötkor küldöttségi gyűlés vala, s gróf Andrásy kérdeztetvén általam, K... személyét gyanúsnak mondotta, s így a naplónak szerkesztője még ma sincs.
Egyébiránt a küldöttség lassan megy elő, s mai ülésünkben nem nyertünk egyebet, hanem hogy a jegyzői dolgozást újólag dolgoztatni rendeltük. Azok a gonosz praeferentiálék! Mikor oly nehezen lehetett megegyezni: ha a felírás szövedékében fejtessenek-e ki, vagy csak ragasztékban adassanak? Hála az égnek, ma az utolsóra csakugyan meghatároztuk magunkat, s egyszer csak mégis véget érünk.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Január 2-án 1833
A küldöttség kétszer tartott ülést; Fekete már két ízben írta meg a felírást; de nem ment. Ma Bernát állott elő eggyel, a jegyzői szerződés ellenére ugyan; de az övé is számtalan tusát és fejtörést okoz.
Jó éjszakát! az én időm öldököltetik. Még csak leveleket sincs ürességem írni. És mi miatt? Ülés miatt. Mert csak ülök napálló napestig, és hallgatom a kritika élő leckéit.
Az az igitur! meg az az etiam!
Ki kell törleni!
De itt igen szép lenne egy tam.
Ó, ez a tam felséges!
Igen; de a másik sorban quam kellene.
Jó! tam és quam: gyönyörű párhang.
De uraim, én ezt a paragrafot előbb szeretném.
Az érdemes követ igen bölcsen mondja; azonban csekély ítéletem szerint, talán utóbb kellene helyhetni.
Tökéletesen egyetértek! csak szeretném, ha kettészakasztván fele előbb, fele pedig utóbb tétetnék.
A gondolat jó! s így a vitatást is elkerülhetjük; mert a paragraf elül-hátul lesz.
Kérem, már nagyon sok időt vesztünk.
Uraim; a sietés nem jó; meg kell fontolni minden szót.
Holnap, mert a vacsora veszélyben forog.
Tek. küldöttség, nekem egy szép ideám volna.
Maradjon, amint írva van.
De csak kérem, azt a másikat diktáljuk.
Már sokan elmentek; hagyjuk el.
Ad revidendum!
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Január 11-én 1833
Egy országos ülés, miben végzés nem történt! A felírások, királyi válaszok és törvénycikkelyek magyarul készülhetése felől szóló izenet és felírás, a főrendeket magyar izenetírásra felszólító izenet nyomban olvastattak fel. Néhányan szólának (s többek között a horvátországi követ a deák nyelv mellett), de az irományok változatlan meghagyattak. Most a királyi feladásokra készült izenet jött sorba.
Nagy kérdés vala: az országos munkálatok közől melyiknek kell legelőször felvétetnie? Az izenet a kereskedési tárgyat tette elöl, de úgy, hogy az urbáriumi s biztossági tárgy mindjárt utána felvétessék, és királyi erősítés alá mind a három együtt terjesztessék. Voltak, kik az urbárium elsősége mellett állottak, s így a kereskedés és földbirtok közt elkezdődött a nagy csata.
Mi a hazafiúság? Ha nem egyéb, mint ellenkezés a kormánnyal: a hazafiak a kereskedés mellettiek valának. Ha pedig hazafiúság és a haza s a haza emberei iránt egyenes, tiszta, forró vonzódás egyjelentésűek: a hazafiak most a földbirtok mellett találtattak. Úgy intézni az urbáriumi tárgyat, hogy az adózó nép nagy tömege egyszer már a polgári alkotványba belépjen; s ezáltal az alkotvány hétszázezer puhaság és szegénység által elaljasodott lélek helyett tízmilliom felemelkedhetőt nyerjen: oly gondolat, mi csak egy hazát forrón szerető emberben támadhatott. Azonban ne higgyétek, mintha minden urbáriumpártos ezen okfőből indult volna ki. Sok ember csupa keresztényi jámborságból, állott azon tárgy mellé, mi a királyi feladásokban is elsőnek téteték; szeme előtt tartván Jézus Krisztus ama tanítását: adjátok meg a császárnak, ami a császáré.
Hosszú tusában már húsz megye szólott az urbáriumért, a kereskedés mellett pedig huszonhárom. Sopron, Nyitra, Szatmár, Krassó és Pozsega még hallgattak; s minekelőtte kedvek jött volna felszólamlani: a perszonális ülést bontott, azon nyilatkozással, hogy az eddig hallgatásban maradt megyéknek idejök legyen holnap értelmeiket kimondani. - Az óra kettő vala; az ébredő vagy inkább teljesen felébredt étvágy a felkelést javaslá; s mi (anélkül hogy az elölülői székbontó szavakra észrevételeket csináltunk volna) széjjeloszlottunk.
Komoran keltem fel székemről. Sok, igen sok történt ez ülésben, ami lelkem egész valójával ellenkezett: Sokan szólának az adózó népről olyforma hangon, amilyet csak egy Nábobtól lehetne várnunk; s az ilyenek tapsokat nyerének. Tehát az ifjúság is Nábob, mert Nábobtól származott. Mit lehet a jövőtől remélni, ha a jelenben elszórt mag már hibás? Ez tehát a hazafiúság? örökre külön korlátoljuk-e magunkat? Kaszthoz ragadt lélekkel magasból alá nézzünk-e mindig? Sohasem fog-e lelkünkben felvirradni a gondolat, hogy a választófalakat végre döntsük el, s különválás helyett egyesületben keressünk erőt? (...)
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Augusztus 19-én 1833
El! Vissza! Pihenést és vigasztalást keresni az elhagyott háznép körében; pihenést és vigasztalást, annyi fájdalom, annyi sikeretlen küzdés után.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Augusztus 19-én 1833
El! Vissza! Pihenést és vigasztalást keresni az elhagyott háznép körében; pihenést és vigasztalást, annyi fájdalom, annyi sikeretlen küzdés után.
Mert tudnotok kell: a mi kinézéseink el vagynak homályosítva, a mi reményeink feldúlva, s keblünkben minden gond, minden aggodalom az ország jövendője miatt felriasztva. Nem fogtátok figyelem nélkül hagyni, miképpen ez utóbbi hónapok alatt a liberalizmus kerületeinkben észrevehetőleg nevelkedett; miképpen nehányan, kik nem legkedvezőbb utasításokkal jövének, mégis elég enyhítőleg kezdének szólani; s vegyétek hozzá, hogy a világos fejnek s hazafiúi keblűnek hitt Somsichot a personálisságra felvívtuk; s lehetséges volt-e remény nélkül maradni, miszerint az országos ülésekben az úrbéren még némi jobbítást véghezvihetünk, s legrosszabb esetre, legalább a kiküzdött kevés jóból elveszteni semmit nem fogunk?
Hiú képzemény! Somsich vagy megtagadta magát, vagy sohasem volt az, aminek lenni őt hittük; s az ő ajkai közől liberalitást éreztető vagy éreztetni akaró hangok jőni nem szoktak. Ez jel vala; s azok, kik a kormány szelecskéi után vitorlácskáikat örömest eresztik, teljes erővel elkezdének minden ellen, ami az úrbérben az adózóra nézve engedmény lehetne, harcolni. Most már a leghatározottabb liberálisok, legalább kik kerületekben olyaknak mutatkoztanak, magokra hagyva látták magokat; s még inkább magokra, midőn saját körökből is némelyek veszedelmes különböztetésekre fakadnak vala.
Siskovics egyike vala a legnyilvánosabb liberálisoknak; s emiatt őt Wesselényi és a szatmári követ megkülönböztetve szerették; Széchenyi is figyelmet fordíta reája. Őt a barsi Balog egyiknek vallá azon három közől, kiket az arisztokrácia előítéleteitől legtisztábbaknak hitt: s hogy emlék okáért azt is említsem, őt az abaúji Komáromy, Baloggal és Kölcseyvel, mint a szent arisztokratizmus dühös ellenét, egybekapcsolá. De jól mondák a régiek: elválasztja hét tél, hét nyár. A mi Siskovicsunk sógorához, a personálisságra emelthez hívebb akart lenni, mint hozzánk és szavához; én úgymond, a sajátsági jogokat szentnek tartom, azért az adózónak morális engedményt adni kész vagyok, de materiálist, azaz olyat, ami a földesúri birtokot csonkítsa, nem. Minő színes ok! Ebből folyának ki mindazon gyönyörű végzetek, mik az adózótól sok olyat vesznek el, mit a teréziai úrbér adott vala. Mit fog a nép mondani? ki fogja az ily végzéseket fegyver és vér nélkül végrehajthatni? mi lesz az országból, melynek lakosait öszveforrasztás s békéltetés helyett ezúton széjjelvonjuk, s kölcsönös gyűlöletre újólag gerjesztjük? Ilyeket kérdünk naponként; de hiában! A kormány mondva készítteté az országos munkálatokat, hogy azokat országgyűlésen saját eszközei által megerősítse. Erre dolgozik Somsich; erre a kegyelemkeresők; s erre találtatott ki a morális és materiális engedmények közé hozott jezsuitai különböztetés, melyet Siskovics, s az ungi Bernát, ellenünk forgatnak. Így látnátok, hogy küzdünk, hogy okainkat vesztegetve szórjuk, azalatt, míg az általunk megkoronázott elölülő a maga fenségéből gúnyolva néz reánk; s ha bennünket s félretett mondásainkat megvetőleg ostromolta, akkor a maga vitorlásaihoz győzelemmel fordul, az országos szerkezetet ajkaikról híven lelesi, s gyakran önkényesen többségnek mondja azt, mit a mi jegyzeteink annak lenni nem mutatnak.
Ezek s ilyenek bizonyságát a napkönyvben bőven feltaláljátok. Mert mi naponként országosan ülünk; s így minden szavaink - ha csak igen hibás kivonatban is - nyomtatás alá kerülnek. Magányos összejövetelekről szó sincs; semmi egyetértés, semmi pontra vonulás, semmi öszvehasonlítása s egyeztetése a különbözőségeknek. Wesselényi, s az ő öszvefűző lelke nincs! Az országgyűlés elején emlegetett két párt, az elölülő változásával, sarkából kiütteték; s így a kilenced tárgya miatt gróf Andrásynál történt egyetlen öszvejövetel is egészen fogadat nélkül oszlott el. Ily körülmények közt, mi könnyű az elölülőnek mindent, ami szándéka van, kivinnie!
Mit panaszolsz, agglegény! Hiszen ti akarátok, hogy Somsich dicsőségre lépjen; s azt úgy vivétek véghez, hogy szándékai kivitelére segédkarokat nyújtátok! Ki tette őt hatalmassá, ha nem ti magatok? Azon nyomó erő ellen siránkoztok-e, melyet csak általatok tehetett magáévá? Mit felelhetsz mindezekre?
Uram, a szentekre! Én semmit sem felelek; én hallgatok, mint rajtakapott bűnös, lesütött fővel...
1832-1833
Parainesis Kölcsey Kálmánhoz
Részeltek
Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott; s érzeményeit és gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: oly kincset gyűjthetett magának, mely az élet minden szakában; a szerencse minden változásai közt gazdag táplálatot nyújt lelkének. Sok szépet írának a bölcsek, s gyakran a nem éppen bölcsek is; gazdag forrást nyitának fel, honnan jó sorsban intést, balban vigasztalást, mindkettőben magasbra emelkedést, szív és észnemesülést meríthetünk: de azok is csak úgy hatnak reánk, ha érzés és gondolkodás által sajátunkká tevők, ha saját magunkban kiforrva lényünkhez kapcsolódtak, mint esti szélhez a virágillat, melyben megfürdött.
A mindég szerencsében élő ily saját birtokot szerezni reá nem ér. Isten a szenvedőnek engedé a vigasztalást az egész természetből, az emberi tettekből és tanításokból szívbenélő tudományt szívhatni. Hála neki, hogy életemet sem hagyá szenvedések nélkül folynia! Keserűek valának azok; és mégis általok tanultam az emberiség becsét érteni, való nagyságot hiú ragyogványtól megválasztani, balszerencse tekintetét nyugodtan tűrni, kevés híveimhez kölcsönös hűséggel csatlódni, s mindenekfelett érezni: miképpen szenvedés és kebelszaggató áldozat tulajdon örömet hoz lelkeinknek, és sorsunkon felülemelkedni megtanít.
E gondolat egyike azoknak, miket életemben legtöbbszer, s legörömestebb írtam le. Lesz szenvedő, úgy hívém, kinek vigasztalást nyújtand ezt általam is olvasni; s lehetetlen volt e parányi írást azon nem kezdenem, midőn számodra írok, szeretett fiam, hogy vidám és bánatos napjaimban gyűjtött parányi kincsemből emléket alkossak.
Nem kérd, s nem vár az idő, sebes rohanással haladván felettünk; az én napjaim legszebb része leszállott; s ki tudja, melyik pillantatban hull el az élet hervadó virága? ki tudja; melyik pillantatban kell költöznöm oda, hol korán előrement testvérem koporsója mellett a hely készen vár? nem hívom az órát; de jöttét sem rettegem. Jókor támadt, s hamar eltűnt remények; lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok; sivatag jelen, s alaktalan jövendő: íme a tündérkar, mely ifjúságomat körüllebegé vala! Nem sokkal adott többet a férjfikor; és sorsomat mostohának mégsem mondhatom; mert találtam egy-két hű keblet; mert korunk s hazánk néhány jeleseinek szeretetét viendem síromba. Lassanként fognak ők is eltűnni; s nem sokára e nép emberei közül senki nem lesz, ki rólam emlékezzék. Megadja az ég: erősek lépnek majd a pályára, hol mint író és polgár parányi helyet foglalék el; a szebb jövendő feledtet el engem s társaimat. Csak neked kell végórádig emlékezetemet hű kebelben hordozni; csak te fogod e sorokat megújuló érzelem közt olvasni, s meleg kebelbe szedni intéseimet. És nem szedended hasztalan! A fiú, ki karjaimban forró szerelem ápolási között nevelkedik, szívem megszentelt tárgyai iránt hideg nem marad; s rényért, hazáért és emberiségért olthatatlan lánggal égni megszokik.
Éveid száma is egymásután szaporodik, s nemsokára a tapasztalás tekinteteidet oly tárgyakra intézendi, miket a gyermekkor boldog szakában még nem ismersz. Túl az atyai ház falain más világ nyílik fel, hová midőn lépni fogsz, kedvetlenül kell majd gyakran szemlélned: miképen a legszentebb nevek vagy megtapodtatnak, vagy álorca gyanánt használtatnak gonosz célokat eltakarni. E látomány, jól tudom, kínos fájdalmat okoz keblednek, s annál kínosabbat, mennél tisztábban megőrzended szíved érzéseit; de vigyáznod kell, nehogy miatta vagy az emberi nem iránt gyűlölettel viseltessél; vagy kísértetbe jőjj az erkölcsiség azon ideálát, mit a bölcsek rénynek neveznek vala, hiú képzeménynek tartani. Gondold még; soha sem volt idő oly mostoha, nemzet oly elsüllyedt, hely oly szerencsétlen körülmények közt, midőn és hol szív nem találkozott volna, való rénynek hódoló; sohasem volt, legalább igen ritkán volt ember, ki erkölcsi süllyedése legalsó lépcsőjén is, a rény szeretetre méltó voltát, hacsak pillantatokra is, hacsak kétségbeesés érzelmeivel is, meg nem ismerte; s mindenekfelett sohasem volt, és sohasem leszen ember, ki szíve és lelke tisztaságát, üldözés és veszély közt is, ég áldásának nem tartotta, ki magát balsorsban is boldogabbnak nem hitte a szerencsében tündöklő gonosznál. Nyugalom és önérzés a jámborság elválhatatlan két sajáta. E kettő által lehetséges bal eseteket nemcsak eltűrni, de méltósággal szenvedni; s azokban nemcsak le nem alacsonyulni, de lélekben felemelkedni. E kettő teszen a sorssal küzdésre elég erőssé, erőssé a szerencse kísértetei ellen is, és a szerencse minden ragyogványai és biztatásai mit is tehetnének a férfiúval, ki a maga emberi érdemét és boldogságát valóbb alapra építni megtanulá?
Azért jókor kell magadat szoktatnod a rényt ismerni, szeretni, s úgy sajátoddá tenni, hogy természeteddel öszveolvadjon, s attól élted semmi helyzetében, semmi változandóságaiban többé el ne válhasson. Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagymértékben lakik; s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka, mely aszerént, mint irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden gonoszra. Legelső, amit e részben tennünk kell: tiszta ismerettel választott s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni. Ennek híjával, ha nem éppen gonosz is valaki, de pillantatnyi indulatok, s az igen sokszor rosszul értett önszeretet mindenkori sugalmai határozzák meg; majd jót, majd gonoszt cselekszik, és életfolyama e kettőnek bizonytalan vegyülete. Milliomok vannak ilyenek; s az ő szíveikbe gyakran több hajlandóságot öntött a természet jót, mint rosszat tenniek; s hibájok csak az, mert nem alapra építék életöket, mert nem tűztek magok elébe bizonyos célt, hová minden különböző körülmények közt egyiránt siessenek. Kerüld ez alaptalanságot, mely többnyire erkölcsi süllyedés örvényébe visz; s minden esetre legalább a mindennapi emberkék, a legalantabb járó köznép nyomorult körébe kárhoztat.
Alig van ember, kinek keblében a jó és szép magvai természettől hintve ne lennének; s ki szerencsés vala mívelt emberek közt születni; ki már gyermekéveiben azon magvakat maga körül teljes virágzásra fejtve láthatja: mi könnyű annak önkeble mozdulatit s mások példáikat követve, magának az erkölcsiség legtisztább kívánatai felől való ismeretet szerezni? Ha a jelenlét nem szólna is, a nemzetek évkönyvei telvék szívragadó példányokkal; s bár többnyire gonosz, gyakran éppen borzasztó alakokkal vétetnek körül: ezek nem szolgálnak egyébre, hanem hogy amazokat még inkább tündököltessék.
Azonban ismerni a jót könnyebb, mint követni; sőt még az sem nehéz, hogy némelykor jó, vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez: de egész éltedet meghatározott elv szerint intézve, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván, s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve, vagy szenvedelem ereje másfelé ragad: ezt hívják erénynek. És ez sokkal nagyobb, sokkal dicsőségesebb kincs, mintsem birtokába hosszú igyekezet nélkül juthatnánk. Mégse hidd azt rendkívül fáradságosnak. Mert valamint hosszú út vezet a tudomány magasb polcára; de a léleknek naponként újabb ismerettel gazdagulása annak fáradalmait kedvessé teszi: úgy a rény pályáján a haladás önérzése, a szívnek mindég nemesb vonásokkal ékesülése s az a mondhatatlan édes jutalom, mit minden jó tett önmagával hoz, virágokat hintenek. Sokan nevezék e pályát tövisesnek; de higyj nekem: az embert életében sokszor éri szerencsétlenség, jót s gonoszt egyformán. Á különbség csak az: mert a gonosz úgy nézheti azt, mint büntetést, mely őt leveri; a jó pedig, mint történetesen keresztülfutó szélvészt, melynek az ő lelkén hatalma nincs. Azért élted minden órájában tisztelettel és szeretettel fordítsd a rény felé tekinteteidet; soha ne mulass el egy alkalmat is, melyben jót tehetsz; s ha a tett némelykor pillantatnyi hasznoddal s kívánságaiddal ellenkeznék: szoktasd akaratodat, hogy rajtok győzedelmeskedjék. Így fogsz a pályán lassanként és észrevétlen akadály nélkül járhatni; így fog a szép és jó szerelme benned örökre hervadatlan virággá kifejleni; így fogsz oly erőre juthatni, hogy egykor nagyot is mívelj, korodra s a jövendőre munkálj, s társaid körében tisztelet és szeretet jelenségei közt említtessél meg. (...) Az ember egyedül gondolva nem több a magányos vadállatnál, mely élte fenntartásaért zsákmányt keresve bolyong. Emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki; s amint valamely embertársaság szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát: polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatának. Ezért kell minden mívelt embernek a hazát legfőbb gondjává tennie; s ez mindenekfelett oly hazákról értetik, hol az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni joga s kötelessége van. Mert jog és kötelesség egymástól soha el nem választhatók.
Ami Magyarországban nemzetnek neveztetik, az öszvesen és egyenként az igazgatásra befolyással bír. Megyegyűléseink a nemzet mindegyik tagjának nyitva állanak, mindegyik szavat emelhet ott, s lelki erejének mértéke szerint a sokaságra munkálhat. E környülmény neked, mint nemzet tagjának, éltedet előre meghatározza.
A Stoa bölcsei és Epikur iskolája két egymással ellenkező véleményt állítának fel: amazok minden polgárnak a közdolgokkal foglalatoskodást kötelességévé tevén, ez elvonulást s magányos kénynek élést tanítván. Csak azt csudálom, hogy mindkét vélemény ugyanazon szabad társaság körében vett származást. Mert ha a Stoa tudomány szabad polgárokhoz oly igen méltó vala; Epikuré senkihez nem illett volna úgy, mint despotai üldözést megunt emberhez, ki messze rejtekben keres a vaspálca elől menedéket. Ezt fontolóra vévén által fogod látni, miképpen azon jogokkal, miket sorsodtól nyerél, nemcsak élhetsz szabadon, de élni köteleztetel; és íme, ez a fő szempont, mi után élted tervét, gyenge ifjúságodtól kezdve, intézned szükséges.
Természet és kedvező környülmények soknak sokat nyújtanak; hanem a szerencsére támaszkodni hiú gondolat. A szerencse külső s belső adományit saját igyekezettel nemesíteni, s amit szerencse önkényt nem adott, fáradatlan szorgalommal magunkévá tenni: oly szükség, mi alól nagyra és nemesre törekedő ember magát fel nem oldozhatja. Voltak idők, midőn a lelkeken bizonyos restelkedés ült; midőn gondolkozó fejek csak egyenként mutatkoztak; s kenyérkereső, parányi tudomány vala mindaz, amivel a közdolgok férfiai a mindennapi világot százados formák szerént igazgaták. Most a földkerekség legnagyobb részét erős rendület járá keresztül: korunk új szükségeket s formákat vőn magára; minden pálya, minden láthatár szélesedni kezd; egész néptömegek kezdenek gondolkozni; s egy hatalmas egyetemi ország talpkövei tétettek le: az ismeretek országáé. (...) Ne gondold, mintha a tanulás csak bizonyos időkhez, az ifjúság éveihez köttetnék. ifjú korunk oly szűk, s oly sokféle tanulmányokkal elfoglalt, hogy gyors elfolyása alatt erős alapon épült tudományra jutni csaknem lehetetlen. Boldog ifjú az, ki annyira mehetett, hogy keblében a tudomány iránti szeretet állandólag felgerjedett; s azon utakkal, melyeken az ismeretek kútfejeihez eljuthat, megbarátkozhatott! neki csak keble sugallatit kell követnie, s szakadatlanul előre haladva bizonyosan oda ér, hol tudományi szomja gazdag táplálattal fog kielégíttetni. Azonban e kielégítés csak mindennapi haladás jutalma; ki szüntelen előbbre nem törekszik, az hátra marad, mond a példabeszéd. (...) (...) Eljön az idő, s társaid körében neked is fel kell állanod, s a köztanácskozásokban élőszóval részt venned; s érezni fogod, miképpen az ékesszólás, s mindaz, ami erre megkívántatik, oly szükség, mi nélkül közdolgokban részt vevő polgár közvetetlen nem hat. Ezen okon már az ifúság küszöbén ismerkedjél hazánk dolgaival, állásával, törvényeivel s történeteivel; s ismerkedjél mindazon tudományokkal, miket az emberi elme régibb és újabb korban a nemzetek kormányzására, s boldogabbá tételére feltalált. De ismerkedjél a régi , és újabb kor nevezetes szónokaival, mindenekfelett ama kettővel, kiknek egyikét Athene, másikát Róma nevezé magáénak, Demosthenessel és Ciceróval. Törekedjél ezeknek lelkeikbe pillantani; törekedjél kitalálni a módokat, miknél fogva ők bámulatos nagyságra emelkedtek; törekedjél kilesni a forrást, honnan azt a lélekrázó erőt, azt a teljességet, azt a művészi színt és virágzást, miket minden soraik bizonyítanak, merítették; s ha törekedésed szerencsés leend, bőv jutalmat hoz fáradságodért.
(...) Minden ismeret kútfeje a tapasztalás. Nem elég tudni Athenében s Rómában, Angliában vagy Amerikában mi és miképpen volt vagy van? ugyanazon idea különböző fejekben, különböző helyben, korban és környületben különböző foganattal munkálhat. Tapasztaláson épült vizsgálat fog megtanítani: hol a hiány? hol a tennivaló? s mi a különféle eszközök közt választásra érdemes? Fordíts a népek kifejlése történeteikre mély figyelmet. Egész nép, mint egyes ember, születhetett s nevekedhetett oly meghatározó körülmények közt, melyek neki bizonyos véralkatot, karaktert, hajlandóságokat, szeszélyt és szenvedelmet természetébe öntöttek. Ez adatok szerint kell őt a kifejlés lépcsőin nyomról nyomra kísérni; s ha e nyomról nyomra kísérést elhibáztad, s az állást, melyre előrement adatainál fogva jutnia kellett, tisztán ki nem láthattad: botlásokat teszesz, miket a világ minden teóriái jóvá nem változtatnak. Úgy jársz, mint az orvos, ki minden növénynevet tudott, de növényt egyet sem ismert; ki a nyavalyák egész lajstromát ujjain elszámlálta, de betegének baját ki nem találhatá.
Egyetemi formák sem egyes emberre, sem egész nemzetre állandóul nem alkalmaztathatnak. Az ember, s az emberiség korához s helyzetéhez képest időről időre más-más testi és szellemi alakot vált. Ezen alakváltások észrevétlen jőnek; s csak akkor rohannak zajongva, ha véletlen akadály vettetik ellenökbe. Azonban ne hidd, mintha elhárító eszközöket találni nem lehetne. Ki tiszta pillanattal önkeblébe tekinteni megszokott; ki előtt lelkének minden mozdulati lepletlen állanak: annak csak akarat kell, hogy magát saját hatalmában mindég megtartsa, s lélekalakot önmaga formáljon magának. Ily férfiú felülemelheti magát a századon, s annak alakváltozásaira hatalmas befolyással munkálhat. (...) Légy kész egyesülni. A nép, melynek tagjai saját házaikban elszigetelve csak önmagokról gondolkoznak, s parányi célaikat csak egyenként űzik, még félig vadnép. Neki óriásinak tetszik minden, ami az egyes ember erejének s eszközeinek mértékét felülmúlja; ő nem tudja, miképen az erő s eszközök, mikkel feszített munka közt sem ér véget, milliomok erejével s eszközeivel sokkal kisebb részben egybekapcsolva, csudákat teremthet. És az egyesülés ily haszna mily természetesnek, mily könnyen kitalálhatónak látszik!
(...) Ellenség és ellenkezés nélkül az egész természetben semmi nincs. Elveted a gabonát, s mennyi veszély nem vár arra a kikelés pillantatától fogva aratás idejéig; s fognád-e azért az évenkénti vetést elmellőzni? és jól adá isten, hogy sokszor és legtöbbször a nemes küzdő elébe vetett akadályok éppen neki szolgálnak: mint Heraklésről mondja a mitosz, kit a zsarnok veszteni akarván, halálos merényekre küldött ki, veszély helyett örök dicsőséget hozókra. Meggyőzött akadály mindig a tett becsét neveli; s a pórnép zajgó kiabálása, légyen az ellened vagy melletted, minden esetben megvetésre méltó. E közt s a való hír és dicsőség közt óriási a különbség; s ki azt nem érzi, és méltánylani nem tudja, az nem is érdemel más bért utcai sokaság megtapsolásán kívül. Harsogva zúg az; a tapsok hőse vállakon hordoztatik! de kevés idő múlva méltán vagy méltatlanul elhagyatva marad; boldog, ha sárral nem mocskoltatik be! A bölcs szánni fogja őt szenvedéseiben, de panaszára csak így szólhat: tenmagad választád jutalmadat, s azt, íme, elvevéd!
Mindég és mindenütt vagynak, bár kevesen, kik a jót és szépet szeretni, s az arra törekvő tetteit méltánylani tudják. E kevesekhez csatold magadat, s mennél szorosabban. Egyesült erejök célra jutásod könnyítni, részvételök bukásodat vigasztalni fogja. A sokaságért híven munkálj, de ítéletével ne törődjél. Ha küzdéseidet szerencse koronázandja, úgyis melletted leszen az. Fáradalmaid jutalmát önérzéseden .kívül a kevesek jóváhagyásában keresd; csak ezek körében alapul meg a maradandó hír, s a nemcsak maradandó, de érdemlett hír.
Aminek okai előre elhintettek, s csírájokban meg nem fojtattak, annak kerülhetetlenül meg kell történni; s megtörténését akadályok hátráltatják ugyan; de egyszersmind lépcsőnkénti haladását rohanássá változtatják; mint lassú patak folyását az elébe vetett kődarab. Az emberiség történetei, valamint az egész természet, szakadatlan láncon függenek egymásba; s bölcs az, ki a láncot ismerni és követni tanulta. A pályaküzdő bukása gyakran, s talán mindég a lánc naponként egymásra nevekedő szemeihez tartozik; s talán éppen azon szem, mely a következő küzdő szerencsés célrajutását múlhatatlanul vonja maga után. Ennek meggondolása bátorítson a pályán kedvetlen körülmények közt is.
1837
