KILENCEDIK SZÍN
folytatva
Egyenlőség, testvériség, szabadság! -
Halál reá, ki el nem ismeri! -
Azt mondom én is. - Két szó menti meg
A mindenünnen megtámadt nagy eszmét,
A jók számára mondjuk egyikét:
"Veszélyben a hon" - és ők ébredeznek.
A másikat a bűnre mennydörögjük,
E szó: "reszkessetek!" - s megsemmisülnek. -
Felkeltek a királyok ellenünk,
S eléjük dobtuk fejdelmünk fejét,
Felkeltek a papok, s villámukat
Kicsavarók kezökből, visszatéve
Trónjára az észt, e rég üldözöttet.
De a másik szózat sem hangzik el,
Mit a jobbakhoz intézett honunk.
Tizenegy hadsereg küzd a határon,
S mi hős ifjúság tódúl szüntelen
Az elhullott hősök helyét kitöltni.
Ki mondja, hogy vérengző őrület
A nemzetet meg fogja tizedelni?
Ha forr az érc, a rossz salak kihull,
De a nemesb rész tisztán megmarad.
És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,
Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,
Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,
Csak a haza legyen nagy és szabad. -
Fegyvert nekünk, csak fegyvert és vezért!
Helyes, helyes! Ti csak fegyvert kivántok,
Míg annyi tárgyban szenvedtek hiányt,
Ruhátok foszlik, lábatok mezetlen,
Hanem szuronnyal mind kiszerzitek,
Mert győzni fogtok. A nép győzhetetlen.
Most hulla vére egy tábornokunknak,
Ki katonáink élén meg hagyá
Magát veretni.
Oh, az áruló!
Helyesen mondod. Nincs más kincse a
Népnek, mint a vér, melyet oly pazar
Nagylelkűséggel áldoz a hazának. -
S ki egy népnek szent kincsével parancsol,
Nem bírván meghódítni a világot,
Az áruló. -
Tégy engemet helyébe
Polgár, s letörlöm a gyalázatot.
Dicséretes barátom, önbizalmad,
De biztosítást, hogy szavadnak állsz,
Előbb a harcok színhelyén szerezz.
A biztosíték lelkemben lakik,
Aztán ímé! Van nékem is fejem,
Mely többet ér tán mint az a lehullott.
S ki a kezes, hogy elhozod, ha kérem.
S kell-é kezes jobb, mint magam vagyok,
Ki életem nem nézem semmibe?
Az ifjúság nem úgy gondolkodik.
Polgár, még egyszer felszólítalak. -
Türelem még, a cél el nem marad.
Nem bízol bennem, látom, hát tanúlj
Felőlem jobban vélekedni, polgár. -
Kár érte, egy ellenséges golyót
Megérdemelt. Vigyétek el, barátim. -
Viszontlátásig, győzelem után!
Az újonchad elléptet
Oh, bár oszthatnám én is sorsotok. -
De nékem harc jutott csak, nem dicsőség,
Nem ellenség, mely által esni is dísz,
De mely rejtekből orvul leskedik
Fondorlatával rám s a szent hazára. -
Mutasd meg ujjal, és halál reá!
Akit mutatni bírok, az meg is halt.
Hát a gyanúsak? - Hisz aki gyanús,
Már bűnös is, megbélyegezte a
Népérzület, ez a nem tévedő jós. -
Halál, halál az arisztokratákra! -
Jerünk, jerünk a börtönüregekbe,
Tegyünk törvényt, a nép törvénye szent.
Nem ott van a vész, a retesz erős,
A bűzhödt lég, mely eszmét, izmot öl,
Szövetségestek úgyis, hagyjuk őket.
Az árulás emelt fővel kacag,
S tőrt élesít a Konvent padjain.
Fel a Konventre hát, nincs még eléggé
Átválogatva. - A Konventre később,
Gyakorlatúl előbb a börtönökbe. -
Addig szedd össze minden áruló
Nevét, Danton!
Imé, itten hozunk
Ismét két ifju arisztokratát,
E büszke arc, finom fehér ruha,
Világosan mutatja bűnöket!
Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak!
Mi meg jerünk bajtársaink után,
Hol munka vár s vész az árulókra.
Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel megmentelek.
Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz?
Márki vagyok. -
Megállj - vagy nem tudod,
Hogy "polgáron" kivűl nincs cím egyéb?
Nem hallottam, hogy eltörlé királyom
A címeket.
Szerencsétlen, ne folytasd,
E guillotine is szinte hallgatózik. -
Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.
Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
Hogy idegen seregbe léphetek.
Úgy meg fogsz halni.
Eggyel több leend
Családomból, ki meghalt a királyért.
Miért rohansz ily vakmerőn halálba?
S azt véled-é, hogy e nemes előjog
Csak titeket illet, népemberek? -
Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? Megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. - Nemzetőrök!
Lakomra véle. Ti feleltek érte.
Bátyám, erős légy!
Húgom! Óvjon Isten. -El
Itt is van egy fő, nem rosszabb Rolandnál.
Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról.
A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.
Az én világom e szörnyű emelvény.
Midőn ráléptél, véled egy darab
Mennyország szállt le, s szentélyébe zár.
Az áldozatra szentelt állatot
Sem gúnyolák útjában a papok.
Az áldozat, hidd el, magam vagyok.
S ha írigyelve nézik is hatalmam,
Örömtelen, megvetve életet,
Meg a halált, nézem királyi székem,
Melyről mellőlem hullnak el naponkint,
S várom, mikor jő már reám a sor, -
E vér közt úgy gyötör az egyedüllét,
A sejtelem, mi jó lehet szeretni. -
Oh nő, csak egy napig tanítanál
Ez égi tudományra - második nap
Nyugodtan hajtnám bárd alá fejem. -
S e rémvilágban még szeretni vágyol,
Nem rettent-é a lelkiösmeret? -
A lelkiösmeret a közvilág
Előjoga; kit a végzés vezet,
Az rá nem ér körűltekinteni. -
Hol hallád a viharról, hogy megáll,
Ha gyönge rózsa hajlong útain? -
S aztán ki lenne vakmerő eléggé,
Itélni a közélet emberéről?
Ki látja a szálat, mely színpadán
Egy Catilinát, egy Brutust vezet?
Vagy azt hiszik, kiről a hír beszél,
Megszűnt egyúttal ember lenni, és
Oly földfeletti lénnyé változott,
Kit a lenézett apró száz viszony,
Mindennapos gond mit sem érdekel. -
Oh jaj, ne hidd - a trónon is ver a szív,
S Caesarnak, hogyha volt szerelmese,
Ez őt talán csupán úgy ismeré,
Mint jó fiút, s nem volt sejtelme sem,
Hogy retteg tőle s megrendűl a föld. -
S ha így van ez, mondd, mondd, mért nem szeretnél?
Nem nő vagy-é, s én nemde férfiú?
Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,
Amint magával hozza e világra:
Én érzem, e szív hogy rokon tiéddel,
S te ezt a szót, hölgy, meg nem értenéd? -
S ha meg? Mi haszna. Más isten vezet,
Mint akit én szivemben hordozok.
Nem érthetjük meg így egymást soha. -
Hagyd el tehát avúlt eszményidet,
Mit áldozol száműzött isteneknek?
A nőt ugyis oly oltár illeti
Csupán, mely mindig ifju - és ez a szív.
Az elhagyott oltárnak is lehet
Mártírja. Oh, Danton, magasztosabb
Kegyelettel megóvni a romot,
Mint üdvözölni a felkelt hatalmat;
S e hívatás nőt legjobban megillet.
Nem látott ember még érzelgeni,
S ha látna most, ellenség, jó barát,
Hogy az, kit a sors korbácsolt tova,
Vihar gyanánt tisztítni a világot,
Mostan megáll, a vérpadon, szeretni,
Egy kisleánynál, és könny ég szemében:
Megjóslaná, hogy Danton elbukik,
Kacagna, és nem félne senki többé. -
S mégis könyörgök egy reménysugárt.
Ha síron túl megbékélt szellemed
Levetkezi a kor véres porát,
Talán. -
Ne mondd, ne mondd, leány, tovább!
Én azt a túlvilágot nem hiszem,
Reménytelen csatázom végzetemmel. -
Igazságot tevénk. - Mi büszke faj volt!
gyűrűt adva Dantonnak
Imé e gyűrű a hon zsámolyára.
Kezembe nyomta az egyik cudar,
Midőn nyakának tartám késemet.
Azt tartja e faj, hogy rablók vagyunk. -
Hát még te élsz? - Kövesd testvéridet.
Évát leszúrja, ki az állvány hátrészén lebukik
szemét elfödve
Jaj, vége hát. - Oh, sors, ki bír veled? -
Most a Konventbe. Polgártárs, vezess! -
Kiszedted-é az árulók nevét? -
Danton! Tekints ez összeesküvőre,
Téged kivánt megölni, én ölém meg.
Ha e helyet jobban megállta volna,
Rosszúl tevél; ha nem, tetted helyes. -
Tettem helyes, s jutalmamat kivánom:
Tölts vélem egy éjet, nagy férfiú!
Minő rokonszenv kelhet ily kebelben?
Mi gyöngéd érzés a nőtigrisé?
Valóban, polgár, úgy látszik, te is
Kékvér arisztokratáúl szegődtél,
Vagy hagymázban szólsz ily regényesen. -
Te férfi vagy, én ifjú s nő vagyok,
Bámúlatom hozzád vezet, nagy ember.
félre
Végigborzongat; elfordúl szemem.
Nem bírom e szörnyű káprázatot.
Minő csodás hasonlat! - Aki az
Angyalt ismérte, s látta azután
Hogy elbukott, az látott tán hasonlót.
Azon vonások, termet és beszéd,
Minden, csak egy kicsinyke semmiség,
Amit leírni sem lehet, hiányzik,
S minő egészen más lőn az egész! -
Azt nem bírhattam, védte glóriája,
Ettől pokolnak gőze undorít el. -
Mit is beszélsz magadban?
Számolom,
Asszony, hogy nincsen annyi éjszakám,
Ahány áruló van még a hazában.
Fel a Konventre, csak nevezd meg őket.
Hogyan nevezné? Ő fő cinkosuk. -
Vádolni mersz Saint-Just, nem ismered,
Minő erős vagyok? -
Voltál előbb
A népben. Ámde a nép bölcs, megismert,
S a Konvent végzését megszentesíti.
Nem ismerek bírót magam felett
Mást, mint a nép, s a nép, tudom, barátom.
Barátod az, ki a hon ellene,
A felséges nép majd ítél fölötted,
Előtte vádollak, honáruló:
Csempészetért az állami javakban,
Rokonszenvért az arisztokratákkal,
Vágyódásért a zsarnok uralomra.
Saint-Just, vigyázz, lemenydörög szavam.
Vádad hamis. -
Ne hagyjátok beszélni,
Tudjátok, nyelve síma, mint kigyó,
Fogjátok el, szabadságunk nevében. -
Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el!
Ne halljatok hát, ámde én se halljam
A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást
Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le.
Robespierre, megelőztél csupán,
Ez az egész, ne kérkedjél vele.
Magam teszem le a fegyvert - elég volt. -
De ím ezennel felszólítalak,
Hogy három hó alatt kövess ez úton. -
Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el.
Fejét a nyaktiló alá hajtja