ÖTÖDIK SZÍN
Csak erre, erre, kedves kisfiam.
Nézd, arra ment el gyors hajón atyád,
Csatázni messze hon határain.
Egy durva nép él ott, mely vakmerőn
Fenyegeté szabadságát honunknak.
Imádkozzunk, imádkozzunk, fiam,
Hogy az ég védje e hon igazát,
S vezesse közénk hős atyádat épen.
Ugyan mért ment atyám oly messze földre,
Hogy védje ezt a rongyos gyáva népet,
Ha szép nejét meg bú emészti honn?
Oh jaj, ne ítélj jó apád felett,Istennek átka űl oly gyermeken.
Csak a szerelmes nőnek van joga
Kesergni férje nagy lépésein,
Miket ha nem tesz, megszégyenlené.
Atyád úgy tett, mint kell a férfiúnak.
Félsz hát anyám, hogy gyenge, megverik?
Nem, nem, fiam, atyád hős, győzni fog,
Csak egy van, amitől őt félthetem,
Hogy önmagát nem győzi meg.
Hogyan?
Van a léleknek egy erős szava,
A nagyravágy. A rabszolgában alszik,
Vagy szűk körében bűnné aljasúl.
De vérével táplálván a szabadság,
Naggyá növeszti, mint polgárerényt.
Ez költ életre minden szép, s nagyot,
De hogyha túl erős, anyjára tör,
S küzd véle, míg elvérzik egyikök. -
Ha e szó benne túlerőre jutna,
Ha megcsalhatná ezt a szent hazát,
Megátkoznám. Imádkozzunk, fiam!
Nem hall az ember semmi izgató
Hirt, mintha sergünk ellent sem találna.
És itthon is oly álmos minden ember,
Tán senki sem kohol már terveket,
Mint hajdanán, miknek kivitelére
A felséges nép torka kellene.
Ma reggel óta járom e helyet,
S szavazatomra nem akad vevő.
Unalmas élet, mit van tenni már?
Nem ártana egy gyönge kis zavar.
Odább! Ez a hely itten az enyém.Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.
Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!
Te nem vagy bérenc, mert ki sem veszen meg.
Polgárok! fájva emelek szavat,
Mert a nemes szívnek fáj a nagyot
Porig alázni; s egy nagy férfiút
Kell vonnom bírószéketek elé
A dísz-szekérről.
Jól kezded, gonosz!
No csak virágozd fel az állatot,
Mit áldozatra szántál.
Félre innen!
Mit is hallgatjuk azt a gúnyolót?
De bármint fáj szívem, mégis beszélek,
Mert téged, oh dicső fejdelmi nép,
Még hadvezérednél is többre nézlek.
Ez árus lelkű, éhen holt csoportot,
Mely eb gyanánt a hulladékra les
Gazdái asztaláról? - Oh te gyáva,
Izlésedet nem írigyelhetem.
Le véle, ő is áruló, le véle!
Éva két galambot s tömjént áldoz az oltáron
Szent Aphrodité! Oh fogadd, fogadd el
Ez áldozat füstét, hallgasd imámat:
Nem zöld babért kérek férjem fejére,
Családi enyhet csak bajnok szivére.
Hallgasd meg őt!
Oh nő, a tiszta szív
Áldása rajtad!
És a Khariszok
Oltalma véled! - -
Hála, Aphrodité!
Halld hát a vádat, nép! Nagy Miltiádész
Eladta a hont.
Oh, hazudsz, hazudsz!
Hallgassatok, vagy késő bánalomnak
Ér szégyene.
Le onnan, szemtelen!
Ifjúságod virága van kezében,
Lemnoszt be bírta venni egy csapással,
S most veszteg áll Pharosznál. Megfizették.
Halál fejére!
Nos, kiáltsatok,
Vagy bérletemből hurcolkodjatok ki!
felemelkedve
Minő zaj az kint? Nézzük meg, fiam.
Egy árulót ítélnek el, anyám.
a csarnok lépcsőzetére lépve
Szivem mindig szorúl, ha éhező nép
Itéletét látom nagyok felett.
Ha sárba hull a fényes, kárörömmel
Szemléli a pór, gúnnyal illeti,
Mint hogyha ön mocskát is igazolná.
MÁSODIK A NÉPBŐL
Uram! Rekedt vagyok s kiáltani
Szeretnék.
Itt van, kend meg torkodat.
Aztán mit mondjak?
Mondj halált fejére.
Vészt hirdetek! Az ellen a kapuknál!
Az nem lehet, győzedelmes hadvezérünk
Nincs-é előttük?
Éppen ő az ellen.
Megtudta, mit forraltok ellene,
Felkelt szivében a méltó harag,
S míg szóltok, tűzzel-vassal itt terem.
Ti hoztátok mindezt ránk, árulók!
Üssük le őket. - Éljen a vezér! -Jaj nékünk, fusson aki merre tud. -
Mindennek vége! -
Nincs. Hódolni néki
Elébe a kapukhoz! -
Istenek!
Az ítélet fájt, mely által nekem
Elvesztél, férjem, oh de keserűbb,
Hogy igazoltad azt - bár visszanyerlek. -
Fogjátok el nejét: ha városunknak
Bántása lesz, haljon meg gyermekestül.
Meghalnék érted, férjem, szívesen,
Csak a hon átka gyermekem ne érné. -
Engem ne félts, anyám, jőj, jőj velem,Megóv e szentély minden bántalomtól.
Halál! Halál!
Kiről is van tehát szó? -
hozzája lépve
Ki másról, mint ki egy fejjel nagyobb,
Mint polgártársi, s azt nem tűrhetik.
Miltiadészről? - Oh, nagy istenek!
S te is, vén Kriszposz, kit rabszolgaságból
Mentett ki férjem, most halált kiáltasz?
Engedj meg, asszonyom, kettőnk közűl
Csak egyik élhet. Három gyermekemmel
Tart, aki így szavaztat.
Jaj neked,
Ha sorsod, Kriszposz, így lealjasít!
Bár megbocsájtok, hogyha éhezel.
De hát te Therszitész? S ti mind, ti mind,
Kik a jólétben nyugton szunnyadoztok,
Mert a kapuktól ellenségteket
Férjem veré el. - Oh, hálátlanok! -
Ah, asszonyom, keservesen esik bár,
De mit tegyünk, ez a néphangulat:
Ki kockáztatja minden birtokát,
Dacolva a felgerjedett habokkal?
Kimondom hát a nép itéletét.
Felmennek az üldöző csoport elől a csarnokba, két nimfa rózsaláncot bocsát le mögöttük a nép előtt, mely azonnal visszalép. Kívülről harsonák hangzanak, a nép jajveszékelve szétszalad. - A nimfák eltűnnek
kacagva kezét dörzsöli
Szép tréfa volt. Mi jó az értelemnek
Kacagni ott, hol szívek megrepednek.
A templom felé fordulva
Csak e mindig megifjuló, örökké
Szépnek látása ne zavarna folyvást.
Úgy fázom idegenszerű körében,
Mely a mezetlent is szemérmetessé,
A bűnt nemessé és a végzetet
Magasztossá teszi rózsáival
S az egyszerűség csókos ajkival. -
Mért késik oly soká az én világom,
A torzalak, a kétes rémület,
Hogy elriassza e káprázatot,
Mely küzdelmemben a már-már bukó
Embert mindannyiszor fölkelti újra. -
De majd meglátjuk, hogyha a halál
Bozalma eljő hozzánk nemsokára,
Unalmas árnyjátéktoknak vajon
Nem lesz-e akkor itt végső határa. -
A nép közé vegyül
Éljen vezérünk! Könyörűlj, nagy ember.
Mi vétketek hát, amiért könyörgtök?
S a gyöngétől mit kérhet az erős? -
De nőm nem jő elém, se gyermekem;
Tán csak nem érte őket bántalom? -
Ah, Miltiadész, mért is jössz, ha nőd
Sem bír örülni jöttödön? - Fiam,
Anyád leroskad, tartsd fel, tartsd fel... Ah,
Még jó nevet se hágy reád atyád! -
Mi ez? Nem értem. A nép esdekel,
Nőm átkoz, és e mell vérzik hazámért.
De jobban vérzik a hon és szivem.
Vagy mért jövél, mondd, hadseregnek élén? -
Nem illet-é rangomban ily kiséret?
Eljöttem, mert e súlyos seb nem enged
Továbbra is tisztemnek megfelelni.
Eljöttem, hogy küldőimnek kezébe,
A felséges népnek kezébe téve
Hatalmamat, beszámoljak neki.
Im elbocsátlak, bajnok társaim,
Kiérdemlétek a háztűz nyugalmát.
S most én is e kardot, Athéné Pallasz,
Szentelve tűzöm oltárod fölé.
Fegyveresei eloszolnak
férje nyakába borulva
Ah Miltiadész, hol van boldogabb nő,
Mint a te nőd, nemes nagy férfiú!
Nézd, nézd fiad, milyen hasonlatos
Hozzád, mi nagy, mi szép!
Ti kedvesek!
Jól tudtam én, hogy amit tesz atyám,
Az jól van téve. -
Oh, ne szégyeníts meg,
Ezt a hitvesnek kelle tudni jobban.
Fiam! Atyád kardját mutasd be te.
a kardot felakasztva
Óvd, istenasszony ezt a drága kardot,
Míg egykor érte hozzád eljövök.
E kettős áldozathoz az anya
Hadd szórja a tömjént. Pallasz, tekints le.
a szószéken
Nem volt-e igazam, hogy áruló?
Hogy Dárius megvette? Tettetés csak
A seb, nem kíván ellene csatázni.
Halál reá!
Mi zaj az odakint?
Ah, Miltiadész, rettentő beszéd az:
Árulónak mond újra a tömeg.
Nevetséges vád; engem árulónak,
Ki Marathónnál győztem?
Oh, hogy úgy van.
Gonosz világ az, melyet itt lelél.
Mit késtek őt elfogni?
Miltiadész!
E szentélyben biztos vagy, meg ne mozdúlj. -
Miért is oszlatád szét a hadat?
E bűnbarlangot mért nem gyújtatád fel?
Csak láncot érdemel e csőcselék,
Mely érzi, hogy te születél uráúl.
Ki nemesebb vagy, mint ők összevéve,
S megöl, megöl, hogy lábadhoz ne essék.
Halljátok-e, egy áruló neje
Miként beszél? -
Az a nőnek joga,
Hogy férjét védje, még ha bűnös is,
Hát még ha olyan tiszta, mint uram!
És ellensége olyan korcs, miként ti. -
Mért hagyja a felséges nép magátÍgy becsmérelni?
Hátha igazat mond.
Ki vélök tart, gyanús. Kiáltsatok
Rongy lelkek, vagy dögöljetek meg éhen.
Halál reá! -
Takard el a fiút,
A villám, mely a szirtre csap, ne érjen.
Csak én haljak meg - vagy miért is éljek,
Midőn látom, mi dőre a szabadság,
Melyért egy élten küzködém keresztűl.
Mit tétováztok még?
Halál reá!
E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedül én voltam a bolond,
Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.
félre
Elmondtad a sírverset önmagadra,
S utánad illőt sok nagy síroromra. -
Vezessetek le. Nem veszem igénybe
Tovább e szentélyt.
Évát gyöngéden szolgálói karjába téve
Védjed magad, még nincsen veszve semmi!
Nagyon gyötörne a seb, hogyha szólnék
Védelmeműl.
Tedd meg, hisz ez a nép
Csak az imént porban csúszott előtted.
Ah, ép azért minden haszontalan,
Önszégyenét meg nem bocsátja a nép.
Kijózanodtál-é hát?
Oh, nagyon!
Átláttad-é, hogy a bódúlt tömegnek
Nemesb ura voltál, mint ő neked?
Lehet, de mind a kettő kárhozat:
Más név alatt a végzet ugyanaz.
Hiú törekvés azzal küzdeni,
Nem is fogok. - Aztán miért, miért is
Vágynék magasra bármi hő kebel?
Éljen magának, és keresse a kéjt,
Mellyel betölti az arasznyi létet,
S tántorogjon ittasan Hádész felé,
Vezess új útra, Lucifer, vezess,
S kacagva nézem más erényeit.
Más kínjait, csak élveket kívánva.
Te meg, nő, aki - úgy rémlik szivemnek -
Egykor lugost varázsolál nekem
A sivatagba, hogyha még fiamból
Polgárt nevelnél tisztes anyaként:
Bolond vagy, méltán gúnyol a leány,
Ki festett arccal a bordélyban űl
Bortól felgerjedt, csókvágyó ajakkal.
Örűlj, mulass, tagadd meg az erényt. -
Vérpadra mostan, büntetéseműl.
Nem mintha aljast bírtam volna tenni,
De mert nagy eszme lelkesítni bírt.
Ádám lehajtja fejét
Végezzétek ki. Éljen a haza!
félsúgva
Szép búcsú, nemde? - Nos, vitéz uram,
Nem borzongat most furcsán egy kevéssé
A torz képű halál rideg szele? -
Ah, Pallasz! Meg nem hallgatád imámat. -
Pallasz meghallgatott. - Az ég veled,
Megnyugvás szállt szivembe, Luciám.
Átok reád, hiú ábrándvilág,
Megint elrontád legszebb percemet. -
Átok reád, te közlelkű, rideg nép!
A boldogságot durván illetéd,
S üde virága menten porba hullt.
Pedig nem olyan édes a szabadság
Neked, amilyen fájdalmas nekem volt. -